Mindenesetre érezhető, hogy Nolan-nek már nem igazán volt mondanivalója Batmanről, de valahogyan mégis csak be kellett fejezni a történetet, így a harmadik rész úgy csimpaszkodik az első kettő nyakába, mintha az élete múlna rajta. A legjobb folytatások önmagukban is tökéletesen megállják a helyüket (A sötét lovag is ilyen volt), de ilyen kiugró sikerek után miért ne alapozhatnának a készítők a néző korábbi ismereteire? Ennek megfelelően a poénokat is leginkább csak a „belsősök” érthetik, ami nekem a legkevésbé sem okozott problémát, elvégre legalább ötször láttam mindkét korábbi filmet.

A már jól összeszokott stáb minden fronton nagyszerűen teljesít; ha A sötét lovagot sokan töménynek találták, akkor erre már valami új szót kellene kitalálni. A különbséget leginkább úgy tudnám érzékeltetni, hogy A sötét lovag egy sima, bolti pálinka, amiből felhajtasz egy felest, míg a Felemelkedés az igazi, illegálisan főzött házipálesz, amiből önmagában egy is fejbevágna, de itt rögtön kettőt kell meginnod. A történet 163 percen keresztül valami irdatlan tempóban pörög, folyamatosan adagolják az infókat, és ugyan követhető marad a sztori, de azért az első megtekintés után még jócskán adódhatnak sötét foltok, ráadásul időt is kell hagynod magadnak, hogy feldolgozd az élményt. A lényeg azonban, hogy nagyon átélhető, mi több, kifejezetten szenvedélyes a film, garantáltan magukkal fognak ragadni az érzelmek; a kétségbeesés, a fájdalom, az öröm, a vágy és a harc hevében találhatod magad, mielőtt észbe kapnál. Hans Zimmer jól megszokott, kiváló zenéje ezúttal is remekül erősíti fel a hatást, igazi újdonságot Bane kántáló témája jelenthet, ami a maga primitív egyszerűségében válik nemcsak meghatározóvá, de baromi erőssé is. Bár néhol nekem túlságosan harsogónak tűnt az aláfestés, mostanában mégsem hallottam ennél hatásosabbat egyetlen filmben sem.

Mint minden Christopher Nolan moziban, úgy ebben is kifogástalan a színészi játék. Ahogy korábban említettem már, még mindig Christian Bale a legjobb Batman, szimpatikus és szerethető, de érezni benne a rengeteg dühöt és sötétséget. Michael Caine-nek most kellő szerep jut, számomra ő volt a leginkább azonosulható figura, a remek színészi alakítás miatt még a néhol giccsesnek tűnő jelenetek is igazán emberivé váltak. Gary Oldman viszont kissé háttérbe szorul, de ő egy ilyen szerepet amúgyis kiráz a kisujjából. Ugyanez mondható el Morgan Freeman-ről, akinek szinte csak néhány jó beszólás jutott, de a jelenléte mégis pozitívan hat az összképre. Joseph Gordon-Levitt karakterének szerepeltetése viszont nagyon érdekes; ez a szerep valószínűleg felsőbb utasításra, a stúdió üzleti szempontjait figyelembe véve került bele a filmbe, és ez a tény önmagában ordítana azért, hogy egy teljesen felesleges tucatszereplő legyen, akit kellőképpen utálhatunk. Nolan szőrös tökű profizmusára tökéletes példa, hogy mindennek ellenére sikerül neki a történet egyik legszimpatikusabb figuráját leszállítania, amihez persze nagymértékben hozzátett Gordon-Levitt is.

Sokakkal egyetemben azonban leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mihez kezd Nolan a Macskanővel, mert azt még Burton kritikusai is elismerik, hogy Michelle Pfeiffer szenzációs volt anno ebben a szerepben. Mégis, hogyan lehet ezt felülmúlni, az önismétlés csapdája nélkül? Nolan azt tette, amit várni lehetett tőle, a figurának egy teljesen más, nem kevésbé érdekes oldalát doromborította (bocsánat!) ki. Anne Hathaway lehengerlően szexi, és irgalmatlanul kívánatos a jellemtelen mesterbetörő korántsem egyszerű szerepében. Ha eddig kritizálták Nolan korábbi Batman filmjeit a szép nők hiánya miatt, akkor most mindezért nagyon bőséges kárpótlást kapunk, és akkor az elképesztően érzéki Marion Cotillard-ról még egyetlen szót sem ejtettem. Mindenesetre a Macskanő figurájával csak egyetlenegy problémám volt, hogy elnéztem volna még egy jódarabig.

És akkor elérkeztünk Tom Hardy főgonoszához, Bane-hez. Ha egy szóban kéne megfogalmaznom, hogy miért jobb a trilógia középső része a másik kettőhöz viszonyítva, akkor sejtheted, mit mondok. Egy Jokerhez hasonló, egyedi és emlékezetes gonosztevő fájóan hiányzik ebből a sztoriból. Nolan-ék nagy valószínűséggel számoltak volna még ezzel a karakterrel, nem lehet véletlen, hogy A sötét lovag végén életben hagyták. Heath Ledger sajnálatos halála miatt azonban ez a koncepció semmivé foszlott, és jól tették a készítők, hogy nem próbálták meg őt egy másik színésszel helyettesíteni. Bane pedig egyszerűen kevés hozzá képest, hiszen nem más, mint egy nagydarab erőember, maszkkal az arcán. Tom Hardy-nak semmi esélye sincs kibontakozni, de igencsak kifejező szemei miatt mégis jó, hogy őt választották. A forgatókönyv elkeseredetten próbálja mitikussá tenni az alakját, ami leginkább a túlnyújtott flashback jelenetekben idegesítő. Sajnos Bane nem a karakteréből fakadóan érdekes, hanem a fordulatok miatt, amiket az írók kreáltak hozzá. Ahhoz képest pedig, hogy ennyi energiát fektettek bele, a végén mégis olyan csúnyán bántak el vele, mintha csak egy utolsó statisztáról lenne szó.

SPOILER!!!

Ebből talán érezhetitek is a film egyik legfőbb hibáját, hogy egyszerűen túl sok fontos szereplőt mozgat, ha jól számoltam, akkor legalább nyolcat, ráadásul legalább ketten csak úgy lógnak a levegőben több, mint két órán keresztül, mire ténylegesen valami funkciójuk lesz a film szempontjából. Ez különösen Marion Cotillard esetében idegesítő, hiszen egy ilyen remek színésznőt vétek így elvesztegetni. Amikor pedig végre nyújthatna valamit, akkor se futja már többre az íróknak, mint legalább 40 éve kliséknek számító jelenetekre. Nagyon nem működik ez a csavar ebben a filmben, és még csak nem is azért, mert A világ nem elégben ugyanezt láthattuk már, minden szempontból jobb kivitelben. Szintén ezzel kapcsolatos probléma, A sötét lovagnak is többen felrótták, de számomra csak mostanra várt kifejezetten zavaróvá, hogy ebben a moziban gyakorlatilag szónoklatokban társalognak egymással, mindenkinek folyamatosan ki kell nyilatkoznia valamit. És egyszerűen nem tudom nem észrevenni azt sem, hogy míg A sötét lovagban szenzációs jelenetek sora váltogatta egymást, addig itt egyszerűen nincsenek ennyire ütős, és emlékezetes pillanatok. Nehéz lehet egy ilyen előd árnyékában valami nagyot alkotni, és az írók becsületére legyen mondva, hogy rendkívül bátran nyúltak az alapanyaghoz, tényleg igyekeztek mindent kisajtolni belőle.

És a fő problémám nem is a túlzsúfoltsággal és a klisékkel van, hisz egy ennyire jó, és élvezetes mozi esetében ezek baromira könnyen megbocsájthatóak. Nem is a látvánnyal van gondom, bár a Bosszúállók és A csodálatos Pókember is köröket ver ilyen szempontból a Felemelkedésre, de azért egyáltalán nincs szégyellnivalója a filmnek. Arról nem is beszélve, hogy a Batman-t elsősorban nem emiatt szeretjük. Még az olyan apró logikátlanságok felett is nagyon könnyedén szemet tudok hunyni, mint például hogy főhősünk mégis hogy a búbánatba jut haza a sivatag közepéről egy fitying, vagy bármilyen kommunikációs eszköz nélkül. Vagy az olyan technikai tévedések sem zavarnak különösebben, hogy a neutronbombának éppen a hatósugarával lennének problémák, nem pedig a robbanás mértékével. Az igazi gond, bármilyen meglepően hangzik is, nem más, mint a film ideológiai állásfoglalása, ami finoman fogalmazva is bicskanyitogató, de ha kicsit szemléletesebb akarok lenni, akkor érdemes inkább azt írnom, hogy undorító.

A készítők állítása szerint – amit én egyébként minden további nélkül el is hiszek – eredetileg egyáltalán nem a Wall Street Occupy mozgalomra kívántak reagálni, hisz a forgatókönyv megírásakor ezek az események még meg sem történtek, ők csak kiragadtak valami fontosat, valami égetőt, ami ott lappangott a köztudatban. Csak nagyon nem mindegy, hogy hogyan tették ezt. A film ugyanis azt sugallja nekünk, hogy teljesen rendben van a jelenlegi rendszer, amelyben a népesség 99%-a dolgozik öltönyös rabszolgaként multicégeknek, illetve a szó legszorosabb értelmében vett rabszolgaként a harmadik világban. A milliárdosok, a maradék 1% pedig nem csak maximálisan kiélvezi ezt a helyzetet, de teljesen irányításuk alá vonták a gazdaságot, és a politikát. A film szerint aki ezzel nem ért egyet, vagy igazságtalannak találja, hogy az 1% milliárdjaihoz tapad mindenki más vére és verejtéke, az nem lehet más, csak őrült terrorista, vagy elborult hippi, akik anarchiába döntenék a világot, mi pedig csak a hatalom embereire, a bátor rendőrökre számíthatunk. A való életben ezek a tüntetők kiművelt, diplomás fiatal férfiak és nők voltak, és a valóságban viszonylag ritkán fordul elő, hogy a felső 1% jeles képviselői bőregércuccban, az életüket kockáztatva harcoljanak a kisemberekért. A rendőrök pedig igencsak erőszakos módszerekkel távolították el több hónap után az amúgy békés, mások jogait tiszteletben tartó tüntetőket.

Erre rögtön mondhatod, hogy ez csak egy képregényfilm, nem kell komolyan venni. De ha egy képregényfilm ilyen komoly témában tesz ennyire kisarkított, és egyértelmű állásfoglalást, akkor már bizony propagandafilmről kell beszélnünk. Már A sötét lovagban is előfordult hasonló momentum, mégpedig a lehallgatások kérdésében, és ott is egyértelműen letették a voksukat a készítők, de ott ez egy sokkal kevésbé fontos kérdés volt, nem erre épült rá az egész cselekmény, és ez jóval lényegtelenebb probléma a mindennapjainkat tekintve is. A filmnek pedig nem a hossza, vagy a gyengébb főgonosza, és a néhol előforduló hibái jelentik a fő válságát, hanem az, ahogyan ezekre a kérdésekre reagál.

Ha mindezt képes vagy lenyelni, akkor még mindig azt kell mondanom, hogy egy elképesztően szórakoztató filmet fogsz látni. Olyat, amit mindenképp érdemes megnézni, olyat, amiről érdemes beszélni, vitatkozni róla, olyat, amit fel kell dolgoznod magadban, egy olyat amit nem felejtesz el, és olyat amin még jóval később is rágódhatsz. Csak ne felejtsd otthon a józan eszed, és az ítélőképességed! És akkor irány a moziba be!