"Ő csak a mostohaanyád lesz. És kapsz hozzá két bájos nővért.."

Nem igazán emlékszem már a Disney rajzfilm Hamupipőkéjére. Ez el is árulja talán,hogy sohasem tartozott igazán a kedvenceim közé. Egészen mostanáig.

Az emberiség valami okból kifolyólag, - biztosan a Sátán hackerkedett a teremtésnél – régóta szereti a háborúskodást. Már a vaskori leletek között találtak egyértelmű bizonyítékokat arra, hogy nyílt csatát vívott két, jobb elfoglaltságot úgy látszik nem találó, törzse. Mióta a filmművészet létrejött, a hadi témák mindig népszerűnek bizonyultak a fogyasztók körében. Bizonyíték rá, hogy a kosztümös háborús mozik önálló alcsoporttá nőtték ki magukat filmes világban. Gyakorlatilag nincs olyan szeglete a világnak, ahol ezeket a filmeket ne fogadná komoly érdeklődés. Két csoportra oszthatóak. Az első stílus a „gloire” jegyében fogant, a csaták fenségességét és nagyszerűségét helyezi előtérbe, szinte mindegy, milyen okból vívottak legyenek. Sőt, az sem mindig fontos, hogy a készítő szempontjából nézve győztes ütközet legyen. A másik irányzat a háborúellenes film. Ezek művészileg többnyire magasabb szinten állnak, nagyobb az elismertségük. Valahogy mégis kisebb bevételt hoznak, kevesebben nézik meg őket, mint az első csoportot. Ám nem mindig. Most egy ilyen kivételről lesz szó. Még pedig egy olyan ország mozijáról, melynek filmtermése csak ritkán kerül nemzetközi érdeklődés körébe a nagyközönség soraiban. A finnek a huszadik században többször szembekerültek az egykori Szovjetunióval a függetlenségük védelmében. Az általuk „Talvisota - Téli háború” elnevezéssel illetett szovjet invázió az országuk meghatározó eseménye volt. Készült is róla egy remek mozijuk, de arról majd egy másik cikkben. Az ország egyik legjobb mozgókép alkotása ugyanis a kevesebb publicitást kapott „Folytatólagos háború” néven ismert időszakról szól. (Kb. az 1941 nyarától 1944 őszéig tartott.) Mint annyi sok jó filmnek, ennek szintén kiváló írásos alapanyaga van.

Azt írtam a Nyomtalanul című dán krimi recenziója elején, hogy “szinte tökéletes sorozatindító, duplahosszú pilotnak gondolom a dán Mikkel Nørgaard krimi-thrillerjét, mely Jussi Adler-Olsen azonos című, magyarul is olvasható bestsellere alapján készült”. Hát, így legyen ötösöm a lottón, hiszen akár még egyszer is elsüthetném ugyanezt a mondatot, hiszen minden stimmel, csak az adott film címét kell kicserélni Nyomtalanulról Fácángyilkosokra. Adler-Olsen ezen könyvét is kiadták magyarul, szintén azonos címen, így tényleg passzol minden, tehát úgy tűnik, Vörös Erik vad szelleme sem menti meg Nikolaj Lie Kaast és Fares Farest, azaz Carl Morck nyomozót és társát, Assadot, a dán rendőrség lezáratlan aktáit gondozó Q-ügyosztály tagjait, hogy életük végéig el legyenek látva biztos pénzkeresettel.

A felülreprezentáltság mellett a holokausztfilmek túlértékelése zavar a legjobban. Ha a holokausztról szól egy film, az automatikusan jó lesz. Onnantól kezdve nyugodtan lehet bármilyen vacak alkotás, nem szidhatod, mert rögtön náci leszel, antiszemita és holokauszttagadó. Azon nyomban, teljesen függetlenül a film minőségétől. Ha holokausztfilmet rendezel, legyen az halál unalmas, alakítson benne a színészed teljesen egysíkúan, rögtön hozzád vágnak egy Oscart, és még a főszereplőd is lesmárolhatja Halle Berryt. És ami a legundorítóbb, hogy egy ilyen felfoghatatlan méretű tragédiát kiárusítanak, olcsó hatásvadászat tárgyává teszik, ezzel pedig az áldozatoktól veszik el a tiszteletet.

Mondtam amúgy, hogy a Schindler listája egy jó film?

“Csak tarts életben hajnalig!”

Az a csodálatos ebben a filmben, hogy akciófim létére sem izgulsz benne egyáltalán. Najó, a legeslegvégén egy kicsit.

SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER!!!!!!!!

Na, remélem így már érthető!

Nagy kedvelője vagyok Ferzan Özpetek filmjeinek, és amúgy sem könnyű engem már holmi mozifilmekkel zavarba hozni, de ezzel a legújabb Öveket becsatolni! című darabbal mégis sikerült összerántania a szemöldökömet. Nem mintha valami őrült, érzékeket összekavaró, pokoli száguldásba kezdett volna a kedves török-olasz maestro, de az a loop (spirál, bukfenc), amit a történet cselekményszövésében bemutat, azért korántsem megszokott; tőle egyáltalán nem, de amúgy se nagyon.

Santino kollégával a legutóbbi vérre menő vitánk akörül bonyolódott, hogy mi számít első filmnek, és mi nem. Példaként Christopher Nolan Following - magyarul A Csapda címmel jelent meg - című "első" filmjét jártuk körül. Santino nem tartja első filmnek, mert összesen 69 perces, minimalista, és nagyon amatőr minden szempontból, inkább kísérleti filmként kezeli, és így Nolan első filmje, a Memento. Ha jól emlékszem - majd kijavít - legalább 75 perctől számítja az egész estés filmeket. Én ugyanakkor azzal érveltem, hogy mindegy mennyire amatőr, látszanak benne a későbbi Nolan klasszikus kézjegyei, a 65 percet bőven meghaladja, így kísérleti filmnek inkább az ezt megelőző rövidfilmjét tartom. Vagyis A Csapda egy önálló értékekkel is bíró, saját érvényű alkotás, és nem csupán azért érdemes megnézni, mert ez Nolan első nem rövid alkotása. Miért hoztam fel mindezt? Mert Elekes Gergő és Gallai József közös alkotása, a Bodom, még a 65 percet sem éri el...

A minap láttam a tévében valamelyik “okoscsatornán” egy igen érdekes útifilmet, mely egy fiatal francia pár fotóprojektjéről számolt be. Egy minibusszal járták be Délkelet-Ázsiát, plusz Nepált és Tibetet és ahol megálltak egy hosszabb időre, ott egyszerűen kezelhető digitális fényképezőgépeket osztottak szét a helybeliek között, hogy fényképezzenek vele amit gondolnak, magukat, a tájat, ahol élnek, ahogy élnek. Néhány nap múltán a legsikerültebb képekből aztán kiállítást rendeztek a helybeliek számára, akik érthető módon, jót derültek saját magukon… Mi viszont az egészből már csak a döbbenetes hitelességű, vad és szokatlan fényképeket láttuk, amit a pár válogatott ki ezekből a képekből. Valahogy ugyanezt éreztem a tanzán(iai) illetőségű Fehér árnyék című filmet nézve. Itt is mintha csak odanyomták volna az egyik helybéli kezébe a kamerát, hogy vegye fel vele, amit lát, és amit látott, abból valaki egy sárkunyhóban összeollózott egy majd’ kétórányi mozgóképfolyamot, melyen a fekete-afrikai falusi lét titkos, misztikus és babonák által vezérelt hétköznapjai láthatók, eddig soha nem látott intenzitással és cáfolhatatlan hitellel.

"- Volt valaha barátnőd?

- Igen, volt barátnőnk, amikor olyan idősek voltunk, mint te. Minden lehetséges pillanatot hosszú sétákkal, mozizással, a kertben fekve csillagok bámulásával töltöttük, amíg a szülei be nem hívták, és haza nem küldtek minket. Nagyon szerelmesek voltunk, ahogy visszaemlékszünk rá.

- Mi történt vele?

- Elvettük őt, majd elváltunk tőle, és soha többé nem láttuk.

- Köszönöm ezt a boldog, bizakodó, kis példabeszédet. Alig várom, az első válásomat."

Nem nagyon találni aktuálisabb témát manapság, mint az egyre jobban aktivizálódó radikális muszlim csoportok egyre brutálisabb, egyre elvakultabb tevékenysége. Bárhol tartózkodunk a világban, ha beletekintünk egy ottani híradóba, egészen biztosan lesz benne hír az Iszlám Államról (ISIS), a Boko Haramról, vagy valamilyen más csoportról, hogy már megint nyilvánosan lefejeztek egy újságírót, egy segélyszervezeti aktivistát, egy papot, hogy amerre terjeszkednek, ott napirenden van a vallási és etnikai indíttatású népirtás. Indokaik természetesen vannak embertelen tetteikre, amiket azonban nem igazol sem az iszlám, sem a Korán, sem semmilyen egyetemes emberi törvény. Kivételes bátorságról és szinte emberfeletti eltökéltségről tesz tanúbizonyságot az, aki ezeket a magukat “szent harcosoknak” tartó csoportokat kritikai megjegyzésekkel illeti, s egyenesen szentnek (illetve annak muszlim megfelelőjének, sidinek) kell tekinteni azt, aki ezt “belülről”, a szembenállást nyíltan felvállalva teszi. A mauritániai származású Abderrahmane Sissako részben egy néhány éve megtörtént, halálra kövezéssel végződő esetet felhasználva, mégis ezt teszi Timbuktu című Oscar-díjra is jelölt filmjében.

Sajnos, megint azzal kell kezdeni, hogy az eredeti mindig a legjobb, ami természetesen a címadásra is érvényes. Az Esélylesők című olasz dráma (vagy inkább társadalmi példázat?) eredeti címe Az emberi tőke, és aki végignézi a filmet, az tudni fogja, miért ez. Aztán azért is értetlenkedek, mert ilyen magyar címmel létezik már egy 1984-es kalandfilm is, aminek természetesen szintén tök más az eredeti címe…

SPOILERES!

Vallási fanatizmus. Foglalkozik ezzel bárki manapság? Persze, ha a muszlim terroristák géppisztollyal francia karikaturistákat gyilkolásznak. Pedig van egy legalább ennyire veszélyes, bár kevésbé látványos vonatkozása is ennek a témának, például hogy mit művelnek a vallási fanatikusok a gyerekeikkel. Ez biztos komoly társadalmi probléma lehetne, ha egyáltalán bárki foglalkozna vele, de hát a vallás ugye magánügy, mindenki azt hisz, amit akar, legyen szó a történelmi egyházakról vagy szektákról. Csak engem hagyjanak békén! A gyereknek viszont nincs választása, a családtagok a legritkább esetben sem segítenek, mert mindenkinek így a legkényelmesebb, hogy hány gyerek él folyamatos terrorban, és törik szét a lelkük talán örökre, az senkit sem érdekel. Legfeljebb akkor, ha sorozatgyilkosok lesznek, akkor ellamentálhatunk, hogy hát igen, szörnyű gyerekkora volt, hogy aztán ugyanúgy elfordítsuk a fejünket legközelebb is.

A dél-afrikai származású Neill Blomkampot a District 9 az ünnepelt rendezők közé repítette, azonban következő filmje, az év sci-fijeként várt Elysium akkora csalódást jelentett, hogy a piedesztál, melyre emelték, máris összeomlani látszott. A rendező maga is belátta, hogy a sztoriban rejlő lehetőségeket nem sikerült kiaknáznia, hívei pedig abban a reményben várták újabb sci-fijét, hogy az Elysium egyszeri félresiklás volt. A Chappie, akárcsak a District 9, Blomkamp egy korábbi rövidfilmjét bővíti egészestés alkotássá. A rendező a forgatás kedvéért visszatért hazájába maga mögött hagyva a gigantikus költségvetéssel járó luxust is. A nyilvánvaló szándéka az volt, hogy elkészítse a District 9 szellemi folytatását, de csupán a gyanút növelte bizonyossággá, hogy elhamarkodott volt őt zseninek kikiáltani.

Ha valaki szeretné látni Lisztes kolléga első filmjét nagyvásznon, március 8-án vasárnap délben, az válaszoljon a következő kérdésre!

Lisztes hány darab kritikát írt a Filmbookra?

A megfejtéseket a filmbook.blog@gmail.com címre várjuk, összesen 3 db páros jegy áll rendelkezésünkre. Sok sikert!