Joel Schumacher szerint minden művésznek hét évente meg kell újulnia. Utolsó Batman-filmjével a rendező majdnem kicsinálta a saját karrierjét, és csak egy radikális váltás menthette meg, ami egyet jelentett a róla alkotott kép újrateremtésével. Erről a fájdalmas és kockázatos művészi újjászületésről szól Alejandro González Iñárritu műve is, aminek főszerepét az a Michael Keaton alakítja, aki nemet mondott Schumachernek, hogy ismét magára öltse a denevérember jelmezét. Neki se alakult fényesen a pályája mióta elhagyta legsikeresebb szerepét. Hat éve csak mellékalakokhoz hívják, haja alig, és úgy néz ki, mint egy rinocérosz valaga, most mégis itt van, és a lelkét kijátssza egy olyan egykori képregény-film sztár bőrébe bújva, aki felteszi az összes pénzét és megmaradt hírnevét arra, hogy a színpadon bizonyítson.

A sikeres angol dráma- és regényírónő, Dodie Smith igazi kutyabarát volt, kilenc dalmata boldog és büszke tulajdonosa. Egy barátja, aki éppen nála vendégeskedett, elsütött egy tréfát, hogy milyen szép bunda lenne belőlük. Az ízetlen megjegyzés beindította Dodie fantáziáját. Pongó nevű kutyáját tette meg a történet főhősének, és beleírta azt a megtörtént esetet, amikor kedvence 15 kölyköt szült, de az egyikük halva született, Dodie férje viszont visszahozta az életbe. A valóságban persze eladták a kutyakölyköket egy kivételével. Dodie regénye 1956-ban jelent meg, szép sikert aratott, ő pedig titkon abban reménykedett, hogy milyen szép is lenne, ha a történetét Walt Disney dolgozná fel.

1992-ben egyszerre két Dűne játék is napvilágot látott. A Westwood Studios saját játékával "csupán" megalapozta az RTS fogalmát, és utat nyithatott olyan sikerjátékok előtt mint a Command&Conquer, Red Alert, Age of Empires és a WarCraft. Még belegondolni is hihetetlen, hogy mindez visszavezethető az 1965-ben írott könyvre. Ha Herbert nem írja meg regényét, a Blizzard sem lesz sikeres, és nem játszanak több millióan a World of WarCrafttal. Egy Dűnétől alapjaiban különböző, totál másfajta világban. Félelmetes mennyi minden köszönhető a Dűnének, mennyi később öntudatra ébredő franchise születéséért felelős közvetlenül, vagy közvetve. Azonban 1992-ben a francia Cryo Interactive is kihozta a saját Dűne játékát, melyet kevesebben ismernek, éppen ezért, jelenlegi írásom erről a játékról szól.

Joseph Delaney regénysorozata, a Wardstone-krónikák se kerülhette el, hogy egy nagy stúdió lecsapjon rá csillapíthatatlan franchise éhségében. A könyvekben a 12 éves Tom kalandjait ismerhettük meg, aki egy Szellemnek nevezett rémvadász segédjéül szegődik, de kezdetben több bajt okoz, mint amennyit megold. Az eleve gyanússá tette az adaptáció hűségét, hogy A szellem inasáról a címet A hetedik fiúra változtatták. Az átdolgozás során a film készítői olyan messzire kerültek a regényektől, hogy azokra már csak inspirációs forrásként tekintettek. Nehéz megérteni, hogy minek vették meg egyáltalán a jogokat, ha az volt a szándékuk, hogy addig gyúrják az alapanyagot, míg senki nem ismer rá, ám nem ez volt az egyetlen rossz döntés, amit hoztak.

Kevés filmet vártam már az utóbbi időben, de ezt az egyet nagyon. Harold és Kumar kalandjait körülbelül három éve ismertem meg. A film hosszú időn át porosodott nálam, mire úgy döntöttem meglesem - ebben főleg az idióta történet volt a ludas - de nem is csalódhattam volna kellemesebbet. Életem egyik legviccesebb tini agymenése, bizonyos téren jobb az olyan etalonoknál, mint az Amerikai Pite, vagy a Cool Túra. Nosza, gyors egymásutánban megnéztem még vagy hússzor. Majd kiderült, van ennek második része is, ami bár egy kicsivel elmaradt, de még mindig esztelenül vicces volt. És akkor, jön EZ.

És most, a jövendölés. Jönni fog valaki. A hang a külvilágból, elhozva a Szent Háborút, a Dzsihád-ot, ami megtisztítja az Univerzumot, és kivezet minket a sötétségből.

A kezdet rendkívül egyedi pillanat. Tudd meg hát, jelenleg 10191-et írunk. Az ismert világegyetemet IV. Shaddam Padisah Császár irányítja. Az apám. Ebben az időben a legértékesebb anyag a Fűszer-Melanzs. A Fűszer meghosszabbítja az életet. A Fűszer kitágítja a tudatot. A Fűszer létfontosságú az űrutazáshoz. Az Űrliga és navigátorai 4000 éves mutáció eredményeként, a narancsszínű fűszergáztól képessé váltak a térhajlításra. Így utazhatunk az űr bármely pontjára mozgás nélkül. Ó igen, majdnem elfelejtettem megemlíteni. A Fűszer csupán egyetlen bolygón létezik az egész univerzumban. Egy sivár, száraz, sivatagos bolygón. A sivatag mélyén, sziklaszigeteiken élnek a Fremenek. Ősi próféciájuk szerint egyszer eljön egy ember... egy messiás, aki elvezeti őket az igazi szabadságba. Ez a bolygó, az Arrakis. Más néven: DŰNE.

A Hamupipőke hatalmas sikere után a Disney-nél újabb tündérmesét akartak készíteni: választásuk a Csipkerózsikára esett. A munkálatok 1951-ben kezdődtek el, és a Disney-től szokatlan módon magát a történetet viszonylag hamar – egy év alatt – kidolgozták, ’52-ben már a szinkront vették fel, az animációs munkálatok pedig ’53-tól ’58-ig tartottak. Közben ’57-ben felvették a film zenei anyagát is.

Egy kapcsolat válságba kerüléséhez két ember kell, az író-rendező Ned Benson pedig úgy döntött, hogy mindkét nézőpontnak saját filmet szentel. Az ötlet nem teljesen újkeletű, már a ’70-es években született erre egy kísérlet, a Válik a férfi - Válik a nő Richard Burton és Elizabeth Taylor főszereplésével. A színészek kiválasztásakor Bensonnak is sikerült telibe találnia: filmjeiben Jessica Chastain és James McAvoy alakítják a mélypontra kerülő párt. Az Egy szerelem története szerencsétlen címválasztás volt hazai részről. Először is köze sincs az eredetihez – ami pontos fordításban Eleanor Rigby eltűnése –, másodszor téves képet sugall. A film nem azt meséli el, a nő és a férfi, hogyan szerettek egymásba, még csak nem is azt, hogyan szerettek ki egymásból, hanem egy köztes állapotot, amiből meg kell találniuk a kiutat, hogy együtt vagy külön, de folytatni tudják az életüket.

“Gandalf, szerinted biztos, hogy jó helyen állunk?!” – Zsákos Bilbó

Szeretem amikor egy film címe teljesen leírja, mire számíthatunk majd. Persze, nem fog túl nagy meglepetés érni, hogy hány sereg fog, és mit csinálni, de ezt szerintem azért már megszokhattuk az előző Hobbit filmeknél is. Nem árulnak zsákbamacskát, ahogy eddig sem, meglepődni biztos nem fogsz annyira - főleg ha ismered a sztorit - de élvezni biztosan.

Van az a gyerekkori ismerős, aki mikor végre újra találkoztok, ugyanazokat a vicceket adja elő, mint egykor, csak már egyáltalán nem viccesen. Kezdetben azért örülsz a viszontlátásnak, a közös emlékek miatt megeresztesz pár mosolyt is, de minél tovább folytatja, annál kevésbé bírod a képedre erőltetni. Az ismerősöd észreveszi, hogy nem nevetsz, ezért vehemensebben próbálkozik. Az erőlködése kínossá válik. Azt kívánod, bár befogná a száját, de ő csak nem hagyja abba. Be akarja bizonyítani neked, hogy ő még mindig az, aki volt. Búcsúzáskor azt mondod, remélem, még találkozunk, de közben azt gondolod, mi a fene történt veled? Nos, ez a régi ismerős húsz év után tért vissza, és úgy hívják, Dumb és Dumber kettyó.  

Nagyon kevés dolog maradt ki a gyerekkoromból. Az összes klasszikus Disney mesét láttam, nagyon sokszor(!) szombat kora reggeltől már a matinét néztem az RTL-en. Az összes híresebb mese idézetet kívülről fújom. Ha esetleg valakinek nosztalgiázni támadt kedve a gimiben az elsők között kezdtem el énekelni a régi mese (sorozat) főcímdalát. De egy valami olyan csodálatos módon kimaradt, hogy ha nagyon erőlködöm se tudom felidézni egy mozzanatát sem. Ez pedig Paddington maci kalandjai.

Szinte hihetetlen, hogy már a Tales of Monkey Island is öt éve jelent meg - az utolsó rész hajszálra pontosan ezen a napon. 2009-ben azon nyomban neki is ültem, de minthogy öt részben jelent meg, így az utolsóval, ki tudja miért egészen a múlt hétig vártam. A kalandjátékoknak létezik egy nagy rákfenéjük. Meglepően kevéset sikerül full 3D formába önteni. A Monkey Island is beszívta már egyszer tizennégy éve, de ezúttal a műtét sikerült, a beteg elhagyta a kórházat, és azóta is randalírozik...

A Hófehérke utómunkálatai során, 1937-ben a Disney egyik fő embere, Joe Grant mutatott egy vázlatot a főnöknek. Ladyről szólt a sztori, Grant saját springer spánieljéről, akit feleségével kissé elhanyagoltak, miután kisbabájuk született. Waltnak tetszett az ötlet, és megkérte Grantet, hogy csapatával együtt dolgozza ki részletesen a történetet. Az elkészült storyboard-változatok végül nem nyerték el Disney tetszését, mert Ladyt túl édesnek, bájosnak találta, és ezt önmagában kevésnek érezte egy egész estés animációs filmhez. Ebben a verzióban egyébként már megjelent a patkány karaktere, bár még jóval komikusabb formában, szerepeltek a sziámi cicák, illetve Ladynek két udvarlója volt, egy Borisz nevű orosz kutya és egy korcs, akit Homérosznak hívtak. Végül az ötlet a polcra került.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek elő újra a bibliai eposzok. A passió nem várt mértékű sikere után egyértelmű volt, hogy még mindig van egy jelentős réteg, mely érdeklődést mutat a keresztény hitvilágból táplálkozó, vagy azt propagáló filmek iránt. Egy kisebb ipar épült köréjük, mely rendre szállítja is az olyan míves alkotásokat, mint a God Is Not Dead, de a nagy stúdiók csak mostanság kezdtek lépni. Miközben a tévében a Bibliát alázatosan követő mini-sorozat nézettségi csúcsokat állított fel, a mozifőnökök olyan rendezők kezébe adták a könyvek könyvét, akik szeretik a maguk képére formálni a rájuk bízott matériát. Meglepő hát, hogy Darren Aronofsky Noéja látványosan elvétette a célközönséget? Nem igazán, ahogy az se, hogy Ridley Scott filmje, az Exodus: Istenek és királyok a saját módján ugyanezt a hibát követi el.