Kedves Harry Potter, tudd meg, hogy nem csupán egy kisfiú vagy, hanem hatalmas mágus, egy kiválasztott... jaj, bocsánat, ez nem az a film. Kedves Percy Jackson, tudd meg, hogy nem csupán egy tinédzser vagy, hanem Zeusz, akarom mondani Poszeidón balkézről született fia, egy kiválasztott... hogy micsoda? Ez még mindig nem az a film? Kedves Dave Stutler... ki a fene az a Dave Stutler? Jah, hogy az a franchise megbukott a Varázslótanonc első részével... és nem épült be a kollektív tudatalattiba... ööö jah, hogy ő sem egy átlagos srác, hanem egy varázsló vagy mifene. Maradtak még átlagos tinik a mai világban? Nem igazán. Szóval bizonyára létezik egy terminus technicus ezekre a filmekre/történetekre is, amikor a halál unalmas életet élő, frusztrációkkal küzdő tinédzser hirtelen megtudja, hogy az ő vállaira bizony nagyon nagy súly nehezedik, de legalábbis a Világ megmentése vasárnap estig. A Csontváros dettó ilyen, annyi a különbség, hogy itt egy lány a főszereplő, amitől az egész kapott egy Twilightos ízt, még ha annyira nem is irritáló és buta. Ha láttad a fenti filmek valamelyikét, akkor az első öt percben jó eséllyel totózhatod ki a végeredményt, és a helyzet az, hogy nekem ebből valahol már kezd elegem lenni.

Jó esetben a tinik semmi ilyet nem tudnak meg, ha mégis, akkor az kimerül annyiban, hogy örökbe fogadták, vagy apu/anyu alkoholista, amit eddig többé kevésbé jól titkolt. Clary Fray eme filmben szembesül vele, hogy ő egy Árnyvadász. Azok, akik megmentik a való világot a mindennapi démonoktól, vámpíroktól, vérfarkasoktól és egyéb poklon túli lényektől, hogy az átlagember maximum a gázszámláján vagy az adóhátralékán idegelje fel magát. Mi sem egyszerűbb, végre kaland van abban az unalmas nagyvárosi tinicsaj életünkben. Clarynek azonban titokzatos szülői hátterével is meg kell küzdenie, mert jóformán senki nem akarja, hogy felborítsa a már összeszokott csapatot – nem ám úgy van, hogy mától akkor Árnyvadász leszek, és suliba meg nem is járok, ki kell érdemelni azt. Ráadásul belefolyik egy tök ciki szerelmi háromszögbe – amikor a legjobb barátja titokban szerelmes bele, csak túl balfasz, hogy ezt be is vallja időben, de csak azért, hogy a lehető legalkalmatlanabb időpontban valljon színt. Nem is tudom, mi a jó szó rá, amikor támadnak a démonok, ezek meg azon veszekednek, ki kibe szerelmes...

Sejteni lehet, hogy ennek a filmnek is egy könyv adta az alapját, sőt egy könyvciklus, ami ráadásul meglehetősen népszerű, és minden bizonnyal élvezetesen tölti ki azt azt űrt, amelyet a Percy Jackson keltett, mert az fiúknak szól, de tini lányok Twilighton kívül mást nem nagyon tudnak olvasni, és azért tetten érhető, hogy mennyire megváltozott az elmúlt tíz évben a geek csajok száma – növekvő irányban, ma már nem gáz nekik, ha szeretik a sci-fit vagy a fantasyt.

Cassandra Clare 2007-ben írta meg a film alapjául szolgáló regényt, amit azóta már trilógiává duzzasztott, sőt azóta már ciklussá, mert a hatodik kötetnél tart a sorozat. Ráadásul sikerességét sem lehet elvitatni, mert két évig nem lehetett lepofozni a New York-i bestseller toplistáról. Az ilyen alapanyagot pedig muszáj megfilmesíteni, nem igaz?

Azért azt hozzátenném, hogy a Csontváros egyáltalán nem egy rossz film a sok gúnyolódás ellenére, mert minden meg van benne, ami kell. Csak szerintem filmen már rohadtul unalmas, hogy semmi plusz nincs benne, ezeket már mind láthattuk. Például lehet a Twilight rosszabb, de ezt a szerelmi szenvelgést sokkal előbb ellőtte. Úgyhogy a rossz időzítés vagy a telítettség miatt szívta meg ez a film, és jócskán elhasalt, amivel ilyen Arany Iránytű/ Eragon-effektus fog beindulni, vagyis a Hamuvárostól valószínűleg nem kell félnünk. Az egyetlen, ami valami pluszt ad ebbe az egészbe, azok a tetoválás rúnák – minden egyes varázslathoz egy tetkót kell magadra vésned, és akkor az erőt ad, de ugyanakkor örökre mementóvá válik, mintegy limitálva a lehetőségeket, és nem pazarolva minden hülyeségre a varázserőt – jó, persze, ez is annak új, aki nem látta a Full Metal Alchemistet.

A színészek olyanok, amilyenek. Lilly Collins, cuki meg megfelelő, de azért a Tükröm, Tükrömben Hófehérkeként sokkal jobb volt – imádom a szemöldökét –, a két csávó viszont inkább szódával elmegy. Főleg az árnyvadászt játszó Jamie Campbell Bower, aki egy halál giccses jelenetben akarja elcsábítani a lányt: nem csoda, a Twilight forgatásáról esett be. De akad olyan szereplő is, akinek ezen kívül egyetlen mozifilmes szerepe az Orleansi szűz, márpedig az nem tegnap volt. Viszont Lena Headey már megint itt van, és egyre jobban örülök, amikor meglátom a vásznon, akármennyit szerepel, minden filmet fel tud dobni kicsit a sugárzó lényével. Ráadásul bizonyíték arra, hogy akiben van kurázsi meg tehetség, azt negyven év felett sem dobja el Hollywood, pedig azért Heady nem olyan nagy név, mint jó pár 30-as évei után eltűnt „szexikon”. Persze jót tett neki a Trónok harca, de önmagában is tehetséges, izgalmas, kívánatos NŐ.

A film kétségkívül látványos, ilyetén téren semmi szégyenkeznivalója, de azért teljesen értetlenül állok a 4DX koncepciója előtt, mert ez a film azért annyira nem jó, hogy ilyesmivé alakítsák, ráadásul 90%-ban székmozgást produkál, meg a verekedéseknél sziszegő sűrített levegőt a fülbe, amitől röhejes lesz az egész. Majd figyelek, hallok e ilyet, ha fejbe vágnak egy palacsintasütővel. Inkább 3D-zni kellett volna, mert abban több potenciál lehetett volna, de az is elképzelhető, hogy az emelt jegyárral akartak valamit javítani a film bevételein.

Mondanám, hogy ha lány vagy, akkor tegyél vele bátran egy próbát, mert én a másik oldalról ezt nem tudom értékelni, de sajnos hölggyel néztem a filmet, és ő még jobban unatkozott rajta, mint én... úgyhogy lehet, mégiscsak egy nem igazán jó filmmel van dolgunk...

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!