Nekem ez a film egy kisebb csalódás volt. Nem volt olyan rossz, de azért meglehetősen vontatottan sikerült elmesélni a rendszerváltást. Soknak éreztem a durván két óra játékidőt, a status quo félórás ecsetelését, az innen onnan lopkodott ötleteket. Összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy eddig ez a film valahogy kimarad - persze, hogy kimaradt mert német. Egyesek szerint ez a film vicces, megerősíteni ezt se tudom, mert igazság szerint alig vártam hogy a végére érjünk ennek a szenvelgésnek. Daniel Brühlt viszont jó volt látni ilyen fiatalon, és különösen úgy, hogy már tudom milyen sokra vitte.

Szóval a film a rendszerváltást nem találta önmagában eléggé érdekes témának, ezért a fő problémát Alexander anyjának infarktusa adja. Aki ugyan felépül belőle, de az orvos szerint a legkisebb megrázkódtatás is újabbat válthat ki nála. És mivel Kernerné elkötelezett híve volt a Német Demokratikus Köztársaságnak, így meglehetősen rosszul érintené, hogy az alatt a nyolc hónap alatt, amíg kómában feküdt, leomlott a Berlini Fal, lemondott Honecker, megnyíltak a határok, így Nyugat és Kelet Németország újra egyesült. A szocializmus pillanatok alatt hullott szét, és perceken belül ellepte az utcát a kapitalizmus imperializmus.

Erre mit csinál Alexander? Kitalálja, hogy mivel anyukája ágyhoz van kötve amúgy is, így majd a szobában él tovább a régi DDR. Az még csak hagyján, hogy minden bútort, az utolsó szögig visszaállít a helyére, hogy a függöny, a tapéta marad a régi, hogy idejétmúlt újságokat tesz be a szobába, hogy elrontja a rádiót, hogy ne hallgathassa a híreket és embereket fizet le, hogy tegyenek úgy, mintha még mindig elvtársaknak kellene szólítani őket. No de az már mégis csak túlnő egy ilyen dráma keretén, hogy még önálló tévéműsorokat is készít a haverjával - aki egyébként eredetileg Alexander szerepére lett felkérve. Azért egy ilyesmi bőven meghaladná bárki erejét, még úgy is, hogy '89-ben nem volt talán ott sem minden nap adást, és amikor volt, akkor is csak pár óráig.

Na szóval ez az egész téma a Heves jegesnek sokkal jobban állt, elvégre az egy komédia, ez viszont itt tragédia. Ráadásul ott nem maradt el a katarzis - egy vígjátékban könyörgöm!!!! - itt meg a forgatókönyvíró a kényelmesebb utat választotta, és egy suta megoldással felmentette az anyukát, meg a hülye fiát is. Ez legalább két mínusz. A film "humora" szerint olyasmiket kell(ene) röhögni, hogy a főhős nővére abbahagyta az iskolát, hogy a hirtelen szart se érő kelet-német márka helyett rendes pénzt keressen egy Burger Kingben. Hát ez szerintem egyáltalán nem vicces, pláne ahogy be van mutatva. Hogy egyik napról a másikra emberek veszítették el az állásukat, és nem azért mert vezetők voltak, vagy elkötelezett és habzószájú komcsik, hanem mert nem tudtak két nap alatt átállni a vadkapitalizmusa.

Ráadásul az egész szituáció egy idő után Alexanader felé görbül, mármint, hogy amit csinál az nem helyes. Lenin utolsó két évére reflektál a film, amikor Sztálin szándékosan cenzúráztatta a szobájához kötött egykori népvezér újságjait. Csak Sztálin egy vezető volt, aki mindezt könnyebben elérhette, míg Alexander egy hülyegyerek. Nem tudja mikor mondja el, nem tudja hogyan mondja el. Egy éven keresztül hazudik anyjának, még azután is hogy a nő fel tud kelni az ágyból és az utcán szembesül sok mindennel, amiből az ő pozíciójában illene következtetni, hogy itt bizony valami nem smakkol. És mit csinál a kisfia? Hazudik tovább. Ott lett volna a lehetőség egy jó kis konfliktusra, de miért is. Lehetett volna boncolgatni a kegyes hazugság témáját, ahogy a film kapargatta is kicsit, de azért ennél sokkal durvában illett volna belemenni.

A színészekkel nagy gond nincs, Brühl tökéletes, Katrin SaB szintén. Tetszett a szerelmi szál is - ehhez kellett keresni egy német-orosz csajt, akiben az orosz vér felelt a szépségért - Chulpan Khamatova tolmácsolásában. Az űrhajós - bocsánat kozmonauta - teljesen felesleges szerepeltetését sem értettem, aki taxizni kényszerült az új rendszerben. Az igazi Sigmund Jahn - a kelet-német Farkas Berci - ráadásul visszautasította, hogy szerepeljen a filmben - ami arra enged következtetni, hogy jól élhetett és minden bizonnyal nem taxizásból kereste a betevőt.

A rendező, Wolfgang Becker helyenként nem is igazán hűen mutatja be a korrajzot - filmje még így is ebben a legerősebb - mert egyik helyen a srác anyja spreewaldi uborkát kér, az meg tűvé teszi egész Berlint, de még egy üres befőttesüveget se talál. Na most kevés dolgot lehetett FOLYAMATOSAN kapni a rendszerváltás után, ami előtte favorit volt, de spreewaldi uborkát pont lehetett, mert az annyira híres és finom volt, hogy nem azt nézték, hogy ez komcsi termék. Még ma is árulják. Mintha nálunk Unicumot vagy Sport szeletet nem lehetett volna kapni 1990-ben.

Azt se tudtam mire vélni, amikor felcsendültek az Amélie csodálatos életéből a szívhez szóló melódiák. Tudom, hogy az is egy nagy siker volt, de azért dallamait egy év távlatában nem kellett volna ennyire direktben felhasználni. Yann Tiersen a mozi zeneszerzője nyilván túlságosan kényelmes volt, és összességében az egész album az Amélie hegedűszólóit és zongoraleckéit idézi.

Amiért viszont számunkra mégis "élmény" ez a film, mert bár német szemszögből mutatják be, de hasonló őrület zajlott kis hazánkban is. Egy kettéosztott országban meg ugye még nagyobb lehetett, ahol még falat is kellett bontani. De ugyanaz a blokk, ugyanaz az érzés, ugyanaz a felmelegedés, csak ők nem voltak a legvidámabb barakk. Az meg maradt nekünk. Úgyhogy a Good Bye, Lenin! élvezetéhez nem árt ha európai vagy, nem árt, ha a keleti blokk valamelyik országban élsz, és legalább 40, de inkább 50 éves vagy már, úgy fog igazán tetszeni. Ránk magyarokra pedig ebből a háromból legalább kettő igaz.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!