"Kung fu. Két szó: vízszintes, függőleges. Véts egy hibát, és fekszel, légy te, aki utoljára talpon maradsz, és nyersz. Ilyen egyszerű."

Wong Kar Wai legújabb filmjében nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy éreztesse velünk, mit is jelent a kung fu. Honnan indult, hogyan alakult ki, kik voltak a különböző irányzatok jeles képviselői. Projektjét idestova tíz éve kezdte el, de kíméletlen precizitása miatt időközben elkészült egy másik film Ip Man életéről, sőt már két folytatása is született. Ip Man tanította Bruce Lee-t, aki révén a kung fu ismert fogalommá vált a nyugati világban. Így Wong Kar Wai időközben alakított az egyszerű életrajzi filmen, és az elkészült mű sokkal többé vált. Egy olyan korszak hattyúdalává, amely elválasztotta a múltat a jövőtől. Ahol a kung fut valóban mesteri színvonalon művelték, ahol még nem a pénz dominált, és a mesterek megtehették, hogy tudásukat apáról fiúra, netalán leányra örökítik tovább.

Ilyen volt Kína déli része Foshan, ahol Ip Man megtehette, hogy negyven éven át tökéletesítette az általa képviselt Wing Chun irányzatot. Ahol az akkor élt legnagyobb mester lánya, Gong Er, a 64 kéz ősi technikáját leste el apjától titokban, és a Bagua stílust mindent feláldozva a tökélyre csiszolta. És ahol Borotva egyesítette a Xingyi és Baji irányzatokat. Hogy mindezt a tudást átmenekítsék a jövőbe, vagy velük együtt merüljön feledésbe.

A Nagymester valójában erről a változásról szól, amikor egyik nap még tiszteletben álló harcművész vagy, a következőben meg lemészárolják a családod, mert a hatalom, a politika nagy ívben tesz a hagyományra. Az erőnek nem kell mentség, és még 64 kéz sem elég golyók és repeszek ellen. A háború, bár sosem változik, megváltoztat mindent, megöli szeretteid, megöli jövőd, megöli életed, és ha te magad át is vészeled, sosem leszel már ugyanaz az ember. Mert létezett egy Kína, ami őrizte hagyományát, amely lehet, ugyanúgy zárt volt, ugyanúgy idegen, de becsületes és tiszteletre méltó. De utána jött a háború, a gyilkolás, és ugyanaz a mocsok, ami hozzánk is, csak ha lehet, még durvábban. Aki tudott, vagy akinek szerencséje volt, az Hongkongba menekült.

És ez volt az a pont, amikor a harcművészek hősökből hétköznapi emberekké vedlettek. Aki azelőtt köztiszteletben állt, az földönfutó lett, aki azelőtt nemes bosszút állt, az közönséges gyilkossá degradálódott, akire felnéztek, barátai elfordultak tőle, és ha ideológiailag igazolta magát, akár még a pártba is beléphetett. Ez a korrupció pedig kis híján megölte a kung fut, mert az az emberekben él, az emberek pedig esendőek. Így ne lepődjünk meg, ha Ip Man jelen alkotásban inkább egyike a sok szereplőnek, és nem egy legyőzhetetlen hős, csupán valaki, aki igazán értette a kung fu lényegét.

Amikor beültem a Puskinba megnézni a filmet, fogalmam sem volt, milyen alkotással lep meg ezúttal Wong Kar Wai, de azt tudtam, hogy minden egyes pillanatát élvezni fogom, mert egy mesterművet kapok – lásd 2046. S bár tőlem semmi nem áll távolabb, mint egy harcművészetekről szóló film, leginkább azt bántam, amikor véget ért. Mert élvezet a szemnek minden egyes felvett jelenet, a fényképezés, az operatőri munka egész egyszerűen lélegzetelállító, amit a lírai zenei motívumok csak még jobban elmélyítenek.

Külön kiemelném a csodálatos koreográfiával megalkotott harcjeleneteket, amelyekből mindegyik emlékezetes –mit emlékezetes, feledhetetlen. Egy-egy valóságos költemény, köszönhetően a legendás harcművészeti koreográfusnak, Yuen Woo-Pingnek.

Tony Leung visszafogott játéka egész egyszerűen lehengerlő, Ziyi Zhanggal ugyanolyan vibráló kettőst alkotnak, mint a közel tíz éve készült 2046-ban, közös harcuk szinte felér egy tüzes szeretkezéssel. Történetük épp attól lesz drámai és esendő, amit nem mondanak ki, csak ott bujkál egy mosoly, egy pillantás mögött. Mert mindkét ember tudta, mi a kötelessége, és ezt személyes vágyai fölé helyezte. Ők megőrizték a hagyományt és a tudást, még ha nehéz volt is.

Chen Chang kapta talán a legjobb jelenetet Borotva szerepében, aki képes volt hátat fordítani a hazug politikának, hogy később megnyissa saját iskoláját Hongkongban. Az ő szála, tartok tőle, csak majd a rendezői verzióban teljesedhet ki. A Nagymester első vágása ugyanis több mint négy óráig tartott. Bár a film végleges változata lehetett volna 180 perc. Ha A Hobbitból kibírtam annyit, ez a történet is megérdemelt volna ilyen hosszúságot.

Három utat láthatunk hát a filmben, amely azzal a keserű mondandóval zárul, hogy vagy behódolsz, és a rendszer részévé válsz, vagy meghalsz, és ez esetben tudásodat magaddal viszed a sírba, vagy iskolát nyitsz, és tovább adod az arra érdemeseknek, akik között akadhat egy-egy Bruce Lee, aki újfent érteni fogja a kung fu lényegét. A Nagymester cím ugyanis nem Ip Manre utal. A Nagymester, az élet nagy tanítója, maga a kung fu. Tudjátok, vízszintes, függőleges, mindössze két szó.

Ha tetszett a kritika, akkor azért, ha pedig nem, akkor meg azért oszd meg a Facebook oldaladon!