Shane Black eddig főként íróként tevékenykedett Hollywoodban, nevéhez olyan munkák fűződnek, mint a "Halálos fegyver" sorozat, "Az utolsó cserkész", a kevésbé sikerült (mondjuk ki borzalmas) "Utánunk a tűzözön", vagy éppen a "Vasember" harmadik része. Rendezőként eddig négy filmet jegyzett (ebből egy TV film) és ő rendezi majd a Doc Savage történet újrafeldolgozását is Dwayne Johnson-al, amelynek volt már egy kevésbé sikerült változata 1975-ben a Ron Ely-Michael Anderson párostól. Black nem kezdő a szakmában, ezúttal mégis olyan témához nyúlt, amellyel nagyon gyorsan el lehet süllyedni, ha valami nem klappol. Ötvözni próbálta a régi detektívtörténetek film noir jellegű hangulatát a páros komédiával, amelyben ezúttal nem egy fekete és egy fehér fickó szívatja egymást. 

A kérdés az, hogy a nézők vevők-e még az olyan típusú filmekre, amelyben a főhős folyamatos önreflexiót végezve próbálja magyarázni a képernyőn/vásznon történteket, mint a hetvenes-nyolcvanas évekbeli detektív sorozatokban ("Spencer:For Hire", "Magnum P.I", vagy a kilencvenes évekből a "Charlie Grace"), közben pedig a rendező-író belekever még egy jó adag Ford Fairlane-t is, miközben a történetet áthelyezi korunkból a hetvenes évek végére. Merthogy a "Rendes fickók" 1977-ben játszódik, a legendás hatvanas évek szabadsága és a Beatles-éra utáni zűrzavaros hetvenes évek Amerikájában, ahol Jimmy Carter elnökként az utolsókat rúgja és a pornóipar sosem látott virágzásnak indul. Mit lehet kihozni ebből a mixből ilyen háttérrel? 

Először is a rendező és az operatőr ügyesen bánik a jelenetekkel. A problémám a másik időzónába helyezett alkotásokkal mindig az, hogy vagy marha sokat kell költeni rájuk, hogy meglátsszék, hogy itt most nem egy huszonegyedik század eleji történetet látunk - és ehhez általában nem elég egy-két krómozott elejű Cadillac a vásznon - vagy egyszerűen hiteltelen a környezet, amelyben a szereplők mozognak, hiszen az alkotók ezt csak mintegy mellékesként vetik oda a nézőnek és semmi funkciója nincs. A "Rendes fickók"-nál ezt nem éreztem. Valószínűleg túlzottan lefoglalt az a lendület, amellyel a rendező/író előadja azt a nagy sztorit, amely - valljuk be - egy valódi detektívregényben közröhej tárgya lenne. A film rögtön azzal indít (SPOILER!), hogy egy fiatal srác erotikus lapokat skubiz, miután szülei bőszen horkolnak a hálószobában, ám ezt a jóleső idillt megzavarja egy a Mulholland felől érkező autó, amely elviszi a  ház negyedét, majd a kertben landol. A volánnál Misty Mountains (Murielle Telio), egy ismert pornószínésznő ült, aki a véres helyzetnek megfelelően félmeztelen, hiszen még ilyenkor is gondol magára és kinézetére, hogy gyerkőcünknek, aki természetesen kíváncsiságtól vezérelve odarohan, leessék az álla. Való igaz, a művér ellenére, ennyire dekoratív hullát utoljára a "Goldfinger"-ben láthattunk, amikor a főgonosz aranyfestékkel mázolta be Jill Masterson habtestét. (SPOILER vége!) A következő kockákon már egy Jackson Healy (Russel Crowe) nevő fickót látunk feltűnni, aki hosszasan elmélkedik arról, hogy milyen vacak élete volt és talán még a magánnyomozóit is kiválthatná, mert amiből jelenleg él, nem biztos, hogy hosszú távon életbiztosítás, ugyanis egyik főhősünk nemes egyszerűséggel egy verőlegény, akit pár dollárért arra szoktak felfogadni, hogy lekoptasson a fizető ügyfelekről bizonyos nem kívánatos egyéneket. Még ennél is rosszabb a helyzete Holland March-nak (Ryan Gosling), aki ugyan bejegyzett magánkopó, de egy rakás szerencsétlenség és annyi köze van a klasszikus értelemben vett detektívekhez, mint Jackie Chan-nek Sherlock Holmes-hoz. March-ot megbízza Misty Mountains nagynénje, hogy kerítse elő a lányt, mert úgy látta, hogy még életben van, amikor a házánál járt. Mindezt két nappal a halála után. Eközben Healey is kap egy megbízást Amelia Kuttner-től (Margaret Qualley), hogy szabadulna meg attól a pasastól, aki állandóan követi őt. Hőseink így találkoznak, lévén Jacksonnak Marchtól kell megszabadítania a lányt. Ezenközben a háttérben egyre több a hulla, amelyeket amúgy Ford Fairlaine-es módon, játékos brutalitással vezetnek elő és a végére megtudhatjuk azt is, mi a fene köze van a pornóiparból szalajtott paliknak (és nőknek) egy nagy amerikai autógyárat érintő átfogó szenátusi vizsgálathoz és hogy Kim Basinger - mert igen, ő is játszik a filmben - szóval Kim Basinger botox kezelései igen jól sikerültek és nem látszik csak ötvennek. 

Nem, ez nem szarkazmus, pusztán sajnálkozás, mert az alkotásból kimaradtak bizonyos ziccerek. Nem kérem rajta számon, miért buktatna meg egy egyszerű pornófilm egy egész autógyárat, azon kívül, hogy botrányt okozna és ezért a botrányért, még hidegvérű profi bérgyilkost is képes a háttérben meglapuló főgonosz bevetni, nem, nem erre gondolok. Még arra sem, hogy ha Basinger és Crowe a "Szigorúan bizalmas" óta először játszanak együtt, akkor miért nem aknázták ki jobban ezt a lehetőséget, hiszen ez az ég adta egy világon semmit sem jelent. Kim szerepe amúgy is csak egy díszlet, egy sablon, jószerével egy nagy semmi. Ami az én nagy bajom, hogy a műfajok keverésével elvesztek bizonyos lehetőségek. Ha már egyszer Black belement ebbe, akkor valamelyik műfajt igazán hangsúlyossá tehette volna a filmen belül a másik kárára. Lehetett volna több detektív noir sztori és kevesebb vígjátéki elem, vagy akár fordítva. Ám ő egyik szálat sem akarja elengedni és ezért a film kevés mind ennek, mind annak. Színészei képességének kiaknázása is csak részben sikerült. Crowe nem a vígjátéki vénájáról híres - éppen ellenkezőleg - és piszkosul jól állt neki  Kőszegi Ákos szinkronhangjával ez a visszafogott, kissé megkeseredett, magának való, csak magában bízó figura. Csakhogy Shane Black itt sem egy koherens jellemrajzot állít elénk, Crowe jól sikerült jeleneteit megszakítják olyan oda nem illő, a történet és Healey eddigi figurájából nem következő intermezzók, mint például a liftes jelenet, amikor a két jómadár felfelé tart a reptéri szálloda egyik emeleti lakosztályába és megpillantván a főgonosz által küldött bérgyilkos ámokfutását Crowe üveges szemekkel, nem túl meggyőzően adja, hogy ő most nagyon begyulladt. Akkor a leghitelesebb, amikor visszafogottan veszi tudomásul a Gosling által játszott szereplő balfogásait és szerencsétlenkedéseit. Gyakorlatilag ő az igazi magándetektív licensz nélkül. Ami Gosling-ot illeti, eddig ő sem a vérmes vígjátéki szerepeiről volt híres, bár tagadhatatlan, hogy volt hajlama némi szarkazmusra és öngúnyra, ami jól állt neki, gondoljunk a "Gengszterosztag" (2013) Wooters őrmesterére. Viszont az utóbbi évek terméséből sem a "Túl a fenyvesen" (2012), sem a kevéssé sikerült "Csak Isten bocsáthat meg" (2013) nem vígjátéki alapra építkeztek. Ennek ellenére Gosling-ot egy percig sem éreztem annyira megfáradtnak, mint mondjuk Steve Martin-t az utóbbi években, vagy tökéletesen és teljesen idiótának, mint Adam Sandler-t (ő gyakorlatilag mindig az), nagyon jól egyensúlyozott az "ez a gag még éppen elmegy", ez viszont már a halálosan idegesítő kategória között. Ha pedig az idegesítőnél tartunk, a tini karakterek ritka irritálóak lettek, ám valószínűleg direkt voltak ilyenre véve. (SPOILER!) March lányának barátnője például le sem száll a telefonról és annyit értetlenkedik, hogy utólag szinte hallható volt a moziban a sóhaj, amikor a bérgyilkos végre kiosztja neki is, ami jár. Amelia-ról is kiderül, hogy bármennyire is egy jogos ügy mellett van, nem más, mint egy született idióta, aki ott végzi, ahol a történet logikája szerint végeznie kell. Az utcán egy golyóval a fejében.(SPOILER vége!) A film végig ezen kettősség mentén értelmezhető: egyszer hol halálosan - szó szerint - komolyan veszi magát, másszor pedig kifigurázza ezt a komolyságot, ezért is kevés mind detektívtörténetnek, mind valódi, vérbő vígjátéknak. 

Itt van azonban még nekünk a két fő karakter közötti összhang, a két színész közötti "kémia", az a tény, hogy mennyire sikerült kiaknázni a játékukban rejlő harmóniát. A probléma, hogy a két színész egymásra reflektálása nem mindig sikerül maradéktalanul, gondoljunk Crowe visszafogottságára, amire Gosling tízből nyolcszor valami harsány idiótaságot válaszol, ami még rendben is lenne, ha nem azt éreznénk, hogy itt komoly a helyzet és úgy, ahogyan Gosling karaktere reagál, csak egy szellemileg retardált tenné ugyanezt. Viszont ez még mindig az éppen nagyon idegesítő határán belül van, tehát elnézem neki. Gosling harsányságának és Crowe visszafogottságának alapvetően ki kellene egyenlíteni egymást, ahogyan Healey életrevalóságának és keménységének ellenpontoznia kellene March balfácánságát és szerencsétlenkedéseit, de ez nem mindig történik meg, egyszóval  ez is éppen olyan felemás, mint a film igyekezete, hogy minek is látsszék valójában. Minden hibája ellenére azonban a film szerethető lett és ami fő, többször is nézhető kategória. No nem azért, mert minden szemügyre vétel alkalmából találunk benne valami újat, hanem azért, mert a poénjai működnek, amelyek saját jogukon váltanak ki nevetést, nem pedig kierőszakolva.