Jason Statham 2011-es tömegmészárlása, A mestergyilkos szolid bukás volt a mozikban, ám a leárazott DVD-t elég sokan megvehették, ha a producerek azt gondolták, jó ötlet a folytatás. Statham részéről meglehet a kétségbeesés szava diktálta a második részt.  A feláldozhatók-sorozat kifújásával úgy tűnik, hogy csak a mellékszereplés maradt neki járható útként. Karrierjében hűen követi a '90-es évek lecsúszó bunyós sztárjainak pályáját, vagyis mindössze egy lépés választja el őt attól, hogy a filmjei kihagyják a mozikat és egyből DVD-n vagy VOD-on keresztül jussanak el a nagyérdeműhöz. A mestergyilkos: Feltámadás könnyen lehet Stathamnek az a film, ami Van Damme-nak a Tökéletes katona: A visszatérés volt. Nem más, mint a vég kezdete.

Már az első rész se volt egy különösebben emlékezetes darab, de ehhez képest az az akciófilmek Aranypolgára. Még valamiféle sztroival is rendelkezett és nem átallt foglalkozni a szereplőkkel, bár akkor volt a legszórakoztatóbb, amikor akciójelenetek gyors sorozatává vált. A legtöbb, amit a Feltámadás ajánlani tud nézőjének, hogy viccesen rossz legyen, melyet a nyitánnyal egyértelművé is tesz. A visszavonultan élő bérgyilkos, Arthur Bishop (Statham) Brazíliában tengeti mindennapjait, amikor a Green Screen étteremben egy csinos nő új megbízást ad neki. Bishop az elutasítás jeleként fejbevágja az asztallal, majd rövid csetepatét követően ráugrik az éppen arra sikló sárkányrepülőre és eltűnik a balfenéken. Ha a film megmaradna ezen a lazán agyament vonalon, nem is lenne annyira fájdalmas élmény, viszont a főcím beúszásával komolyságot erőltet magára, és ezzel viccesen rosszból sikeresen válik simán rosszá.

A Feltámadás készítői, mint oly sokan mostanában, gyaníthatóan az ázsiai piac felé kacsingattak, így főszereplőnk Thaiföldön húzza meg magát, ahol hamarosan feltűnik Miss Szerelmi Szál (Jessica Alba). Ekkor aztán valami olyasmi történt, amit én még az életben nem láttam. A film meg se próbálja leplezni, hogy mekkora rakás szar és egyfajta bizarr őszinteséggel szól ki a nézőhöz. Miután kiderül, hogy a bajba jutott lány álcájában érkező Albát valójában a gonoszok küldték, a nő blazírtan közli, a terv az volt, hogy Statham majd jól beleszeret, mire elrabolják, ezzel kötelezve őt, hogy öljön meg három kinyírhatatlan célpontot. Egy rendes filmben az irónia megnyilvánulása lenne, hogy később pontról-pontra tényleg ez történik, itt inkább a lustaságé. A nemtörődömség rövid úton átragad a színészekre is. Alba és Statham között annyi vonzalom van, mint egy szexrobot és egy ősember között, akin lobotómiát hajtottak végre. Erre rátesz egy lapáttal, hogy a közös jeleneteiket már-már szürreális érdektelenséggel adják elő. Az értelmi fogyatékos párbeszédek és a nem létező rendezés mágikus kombinációjával együtt létrejön így az abszolút nihil, amelyben nincs élet, érzelem vagy realitás, csak a nagy büdös semmi.

A film számomra vallásos élmény volt, mivel egy pontján elkezdtem könyörögni a mindenhatóhoz, hogy végre történjen már valami. Amikor Statham elkezdte sorjában likvidálni a célpontokat, akkor legalább ezt ki lehetett pipálni. Jó a Feltámadás ekkor se lett, de legalább a szórakoztatóan rossz vonal mérsékelten visszatért. Kíváncsi voltam, hogy emberünk milyen módon végez a hármassal, azonban kreatív megoldások helyett az akcióit is ugyanaz a röhejesség jellemzi, mely a film egészét. A világ legkeményebb börtönébe például úgy jut be, hogy részegen randalírozik. A komolyan vehetetlenségre Jason Statham alakítása teszi fel a koronát. Nem tudom, hogy ki játszotta el a filmtörténetben a legpocsékabbul a piást, de Statham ezennel átvette a helyét. A Feltámadás az ehhez hasonló, abszurd módon primitív részek halmazaként lendül egyik stílustalan akciójelenettől a másikig. Dennis Gansel rendező, akinek a munkái között megtalálható a Csajok a csúcson és a Napola - A führer elit csapata egyaránt, úgy végzi feladatát, mint, aki szíve szerint ott se lenne. Nyilvánvalóan ő is feladta a próbálkozást már az előkészületek során, ezért hát nem csinált problémát a gagyi CGI-ból és a rajzfilmszerű túlzásokból se. Visszasírtam az első részt jegyző Simon Westet.

Tommy Lee Jonesnak kemény adósságai lehetnek, más magyarázatot nem tudok arra, hogy mit keres itt és miért néz ki úgy, mint egy kiöregedett strici. Ezennel visszaküzdötte magát oda, ahol az Úszó erőd idején tartott, csak akkor még lelkesebb volt. Ha a Filmbook olvasói között netán van egy unatkozó milliomos, ezúton kérem, hogy küldjön Tommy Lee Jonesnak pénzt, hogy ne kelljen ilyen ótvar hakniszerepekben ripacskodnia! Igaz alig tíz percet szerepel a film vége felé, de ez is elég, hogy a hírnevének adjon egy De Niros pofont. A Feltámadás kedvéért kirángatták Michelle Yeoht is az otthonából. Naívan azt hihetnénk, nem csak azért, hogy kiírhassák a nevét a stáblistán, pedig de. A filmben konkrétan semmi dolga nincs. Nem mondom, hogy Michelle Yeohnak nem jár egy fizetett thaiföldi nyaralás, de, ha már ott vannak a kamerák és ott a harci koreográfus is, akkor rakják bele egy nyomorult akciójelenetbe az ötvenen túl is fitt és vonzó hölgyet!

Nem ártana komolyan elgondolkodnia minden résztvevőnek, hogyan voltak képesek erre a munkára igent mondani. Jason Statham remélhetőleg így tesz. Az akciófilmjeit ugyan eddig se a művészi értékeikért szerettük, de, ha más nem, hát némi igyekezet leolvasható volt róluk, hogy az alapigényeket kielégítsék. A Feltámadásról messziről lerí, hogy az alkotóit a fizetési csekk felmarkolásán kívül semmi se hajtotta. Tudták az első perctől fogva, hogy egy trágyára szerződtek, és, hogy mire eljön a bemutató napja ők már a következő forgatáson csücsülnek. Kedvelem Stathamet, ezért bízom benne, hogy feltámad az önbecsülése és nem ez a film fogja kijelölni a jövőjét. A léc ugyanis, amit A mestergyilkos folytatása felállít valahol ott van, ahová a Die Hard 5 és az Elrabolva 3 dobta a magáét: a süllyesztő mélyén, ahonnan a legtöbbeknek nincs kiút.

 Ha tetszett a kritika kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!