Nem sűrűn fordult elő a Disney Stúdióban, hogy egyetlen ember írja meg a rajzfilmek sztoriját, hogy egyvalaki feleljen a teljes történetfejlesztési munkálatokért. Egészen pontosan kétszer fordult elő ilyen eset: a 101 kiskutyánál és A kőbe szúrt kardnál, melyeket Bill Peet, a Disney régi, vezető munkatársa írt. Peet ekkor már közel 25 éve, egészen pontosan az 1940-es Pinokkió óta dolgozott a cégnek. A dzsungel könyve megfilmesítésének ötlete is neki jutott eszébe, Walt Disney pedig biztosította számára ugyanazt a kreatív kontrollt (illetve annak hiányát), mint a korábbi filmek esetében.

Peet egy évig dolgozott az adaptáción. Az elsődleges problémája az volt, hogy Kipling regénye rövid történetek sorozatából épült fel, míg ő egy egybefüggő, lineáris sztorit akart megalkotni. Az ő ötlete volt, hogy egy utazásra fűzzék fel a sztorit, amelyben Maugli a dzsungelből eljut az emberek falujába. Bill Peetnek köszönhetjük azt is, hogy a regény komoly, öreg Balujából egy laza és vidám életművész lett a rajzfilmben. A majmok főnöke, King Louie (nálunk: Lajcsi király) pedig teljes egészében Peet találmánya, bár az ő változatában még egy kevésbé komikus karakter volt, aki rabigába hajtja Mauglit, hogy így szedje ki belőle a „piros virág”, vagyis a tűz titkát. Úgy egyáltalán Peet történetében a majmok városa egy kísérteties, kissé félelmetes és groteszk hely, ahol a majmok emberként próbálnak viselkedni.

Peet eredeti verziója sokkal drámaibb és kalandosabb volt, mint ami végül a vászonra került. A bevezetésben Sir Kán a falura támad, a kisbaba Maugli a folyón sodródik a vízesés felé, Bagira pedig hiába próbálja megmenteni, de végül Farkas anyónak mégis sikerül. Később Mauglit nem csak egy rinocérosz támadja meg, de az elefántok is az életére törnek. A történet Peetnél nem azzal ér véget, hogy Maugli a faluba érkezik, hanem folytatódik; az egyik vadász, Buldeó ellene fordítja a falut, és arra kényszeríti, hogy vezesse el a majmok városában található kincsekhez. Peet a cselekménynek ezt az elemét Kipling a Második Dzsungel könyve című regényéből vette. A történet fináléjában aztán Sir Kán megöli Buldeót, Maugli pedig Sir Kánt. Maugli az állatok és az emberek hősévé válik, letelepedik a faluban, de szabad bejárása lesz a dzsungelbe is.

Walt Disney ezt a történetet túlságosan sötétnek, elgondolkodtatónak, drámainak és rejtélyesnek találta egy családi szórakozáshoz, az volt a véleménye, hogy Bill Peet túlságosan hű maradt Kiplinghez. Nem mellesleg a szintén Bill Peet által írt Kőbe szúrt kard nem aratott különösebben nagy sikert sem a mozipénztáraknál, sem a kritikusoknál, úgyhogy Disney úgy döntött, sokkal elmélyültebben vonja be magát a rajzfilmkészítés folyamatába, mint tette azt a korábbi években. A figyelmét már semmi sem vonta el, Disneyland minden várakozást felülmúlt, az élő szereplős filmek jól teljesítettek, és a televízióban rejlő lehetőségeket is maximálisan kihasználták. Peet számára ez nem volt jó hír, hosszas viták után kilépett a stúdióból. Disney-vel már nem volt lehetősége kibékülni, de későbbi életrajzában mégis csak pozitívan tudott róla nyilatkozni.

Disney a történetfejlesztési munkálatokkal Larry Clemmonst bízta meg. Állítólag az első értekezleten feltette a kérdést neki és a vezető animátoroknak, hogy olvasták-e Kipling könyvét. Mindenki nemmel válaszolt, mire Disney azt mondta, szeretné, ha ez így is maradna. A dzsungel könyvéből egy könnyed, felhőtlen, szórakoztató családi filmet akart készíteni, ennek érdekében leegyszerűsítette a történetet, és inkább a karakterekre meg a mókára akart koncentrálni. Az volt a vesszőparipája, hogy „legyen a történetnek szíve”, de ne legyen benne semmi sötét, misztikus vagy rémületes elem. Disney folyamatosan felügyelte a filmet, poénokat talált ki, és segített az érzelmesebb jelenetek kidolgozásában. A kísérteties majomvárosból egy poént csináltak, és az animálást is ezzel a jelenettel kezdték el, hiszen itt volt egyszerre jelen a legtöbb szereplő. A munkálatok elkezdődtek már, de ekkor még senki sem tudta pontosan, hogyan is fog kezdődni a film, azt pedig pláne nem, hogyan fog végződni. A befejezéssel egy kicsit elakadtak. Végül Disney szállította az ötletet, hogy Maugli egy kislány miatt maradjon az emberek falujában. A kilenc nagyöreg egyik prominens tagja, Oliie Johnston utálta ezt a megoldást, de neki kellett megrajzolnia a jelenetet, úgyhogy muszáj volt a legtöbbet kihoznia a szituációból. Végül aztán az elkészült sztori nem sok hasonlóságot mutatott Bill Peet terveivel, és szinte semmit Rudyard Kipling regényével.

Ezt a hangnemváltást nemcsak Bill Peet szívta meg, hanem a dalszerzőnek felkért Terry Gylkison is. Az eredeti koncepciónak megfelelő dalokat írt, ezek viszont Disney szerint túl sötétek és baljóslatúak voltak, nem elég mókásak egy Disney-rajzfilmhez, ezért töröltette az összes, elkészült dalt, egy kivételével: ez volt a The Bare Neccesities (a magyar szinkronban: Egy-két jó falat), ami aztán az egyetlen dal a filmből, amit később Oscarra jelöltek. Később egyébként ez a dal inspirálta Elton Johnt is, amikor megírta a Hakuna Matata-t Az oroszlánkirályhoz. Gylkisonnak két kivágott dala megtalálható egyébként a film soundtrack CD-jén, a Brothers All és a The Song of Seeonee. Disney a többi dalhoz a házi zeneszerző párosukat, a Sherman fivéreket kérte fel a munkára, akik éppen akkor végeztek a Mary Poppins munkálataival, ami kapóra is jött, mert például Ká dalához egy, a Mary Poppinsból kivágott szerzeményt, a Land of Sandet használták fel. A Sherman fivérek rendszeresen részt vettek a történetfejlesztő értekezleteken, mert Disney-nek régóta elvárása volt, hogy a dalok ne megakasszák, hanem éppen ellenkezőleg, előbbre vigyék a történetet.

Az aláfestő zenét George Bruns írta, aki igyekezett a történet során minél több helyre becsempészni a film végi kislány zenéjének dallamát. Ezzel a húzással akarta elérni, hogy a nézők tudat alatt úgy érezzék, az egész filmben minden végig ebbe az irányba tartott. Bruns felhasználta a korábbi Disney-rajzfilmek témáit is, például a Csipkerózsikából egy saját maga által írt részletet, amikor Maugli felébred, illetve Balu gyászbeszéde alatt hallhatjuk Paul J. Smith orgonaszólóját a Hófehérkéből. De nemcsak saját magukra reflektáltak; a leginkább egyértelmű idézet a film legvége, amikor Balu és Bagira úgy sétálnak el a naplementébe, mint ahogy Humphrey Bogart és Claude Rains tették a casablancai ködben. A keselyűk szövegelésével (Mit csináljunk?) az 1955-ös, Oscar-díjas Marty című filmet akarták megidézni.

A keselyűk egyébként a regényben még negatív szereplők voltak, de Disney inkább belőlük is poént csinált. Az ő szinkronizálásukra eredetileg a Beatlest akarták felkérni, az együttműködés azonban sajnos nem jött össze, mert John Lennon megvétózta az ötletet. Akkoriban úgy gondolta, hogy egy komolyabb irányt kell követniük, nem pedig Disney-rajzfilmekben bohóckodniuk. Mindenesetre Disney-ék meghagyták a keselyűket gombafejűeknek, az őket szinkronizáló színészek pedig liverpooli akcentussal beszéltek. Nagyon sokáig úgy volt, hogy egy Beatles-szerű dalt fognak írni Mauglinak, de Disney végül ezt átíratta egy kvartettre, mert humorosnak találta, hogy ezek a Beatles-szerű figurák egy tőlük ennyire idegen stílusban adják elő magukat. Másrészről Disney legfőbb érve a változtatás mellett az volt, hogy nem akarta ennyire korhoz kötni a filmet. Ekkoriban már régóta rendszeresek voltak a Disney-rajzfilmek újra bemutatásai, így ez a jövőre nézve mindenképpen fontos szempont lehetett. Véleményem szerint leginkább mégis az játszott bele ebbe a döntésbe, hogy Disney ekkoriban már a hatvanas éveit taposta, és nemigen jött be neki ez a Beatles-féle stílus. Ráadásul, ha valamiért érezni lehet A dzsungel könyvén az idő vasfogát, akkor az éppen a zene, ami annyira jellegzetesen idézi a hatvanas éveket, hogy le se tagadhatná.

A szinkronhangokat tekintve akadtak még Disney-nek furcsa döntései, amiket akkoriban megkérdőjeleztek a stúdió munkatársai, de végül mégis jól sültek el. Az egyik ilyen az ismert tévé komédiás, Phil Harris kiválasztása volt Balu szerepére. A készítő gárda igencsak meglepődött, hogy mit keresne pont ő egy Rudyard Kipling-filmben. Disney egyébként egy hollywoodi partyn találkozott vele, és akkor ütött szöget a fejébe a gondolat. Phil Harris aztán a hang felvételekor nem volt elégedett a szövegkönyvvel, nem érezte természetesnek a dialógusokat, úgyhogy szinte végig improvizálta a szerepet. Így alakult ki Balu igazi karaktere, ami alapján az animátorok dolgozhattak. A másik érdekes választás a Las Vegas-i dzsesszzenész, Louis Prima felkérése volt Lajcsi király megszólaltatására, ami szintén jó döntésnek bizonyult. Bagira hangát az akkoriban ismert tévészínész, Sebastian Cabot adta, Sir Kán pedig a leginkább karakterszerepeket alakító George Sanders lett, aki feltűnt többek között a Hitchcock-féle Rebeccában, illetve az Elátkozottak falujában. Ká megszólaltatására Disney Sterling Holloway-t kérte fel, aki korábban a Dumboban a gólyát játszotta, illetve ő volt az akkoriban készült első Micimackó-kisfilm címszereplőjének hangja, ezúttal viszont egy negatív karaktert kellett alakítania. Az animátorok nem igazán hittek benne, de Disney úgy gondolta, meg tud birkózni a feladattal, és igaza lett.

A film végén a kislányhoz eredetileg egy demót szándékoztak felvenni a Sherman fivérek, így behívták a stúdió parkolójában énekelgető leányzót, Darlene Carrt. Disney-nek annyira tetszett a kislány természetessége, hogy végül az elkészült filmben is ő adja elő a dalt. Maugli szerepére egy David Bailey nevű, 11 éves kissrácot választottak, de az elhúzódó munkálatok alatt a fiú hangja mutálni kezdett, így kénytelenek voltak lecserélni. A rendező, Wolfgang Reitherman fia, Bruce lett a befutó, aki az első Micimackó-rövidfilmben már bizonyított Róbert Gidaként. Ugyanerre a minden mesterkéltséget nélkülöző természetességre volt szükség ehhez a szerephez is. Bruce nemcsak a szinkronstúdióban, de a színpadon is előjátszotta a karaktert, jellegzetes mozdulatait az animátorok szívesen kölcsönvették.

Ez nem volt egyedi eset, a Majomváros táncát a Lajcsi király hangját adó Louis Prima és együttesének a hangfelvételek közben történt önfeledt bolondozása inspirálta. Az egyik vezető animátor, Milt Kahl Balu, Bagira és Sír Kán mozdulatainak megalkotásához korábbi Disney-természetfilmeket nézett. A farkaskölykök mozgása a film elején pedig gyakorlatilag nem más, mint a 101 kiskutya hasonló jelenetének újrafelhasználása. Kával már nem volt ilyen egyszerű dolguk, karok, illetve váll nélkül viszonylag nehezen lehet gesztikulálni, ezért igyekeztek minél kreatívabban használni a kígyó törzsét, illetve a karakterfejlesztő, Ken Anderson minél nagyobb, kifejezőbb szemeket rajzolt neki. Sir Kán megalkotásában az őt szinkronizáló George Sanders arcvonásait vette alapul, de az igazi nagy kihívás vele kapcsolatban inkább a csíkok képkockánkénti megrajzolása jelentette.

A dzsungel könyve színezésekor ugyanúgy a Xerox-os módszert használták, mint a 101 kiskutyánál. Mivel ott Disney nem volt megelégedve ezzel a modernebb, nyersebb ábrázolásmóddal, ezért A dzsungel könyve háttereit kézzel festették, a karakterek nagy részénél viszont a Xeroxot használták. A kislánynak a film végén például csak az ajkait színezték kézzel, egyébként maradtak a Xerox-módszernél. Véleményem szerint ez a kombináció nagyon jót tett a kész filmnek, a Xerox-karakterek karcossága nem került kontrasztba a festői hátterekkel, egyszerre idézték ezzel a Disney-filmek aranykorát és az akkori jelen legmodernebb technikáját. Nem volt olyan hivalkodó, művészi vagy nagyratörő, mint a korábbi filmek, inkább csak szórakoztatni akart.

A legtöbb későbbi Disney-animációval ellentétben nem egy-egy vezető animátort tettek felelőssé egy-egy karakterért, hanem inkább teljes jeleneteket rajzoltak. A film közel felét Ollie Johnston és Frank Thomas animálták. A kilenc nagy öreg két emblematikus alakja már 19 éves koruk óta a Disney-nél dolgoztak, és azóta elválaszthatatlan jó barátok voltak. Ez a barátság körülbelül 70 évig, vagyis a halálukig kitartott. Maugli és Balu kapcsolatában ezt az egymáshoz való kötődést igyekeztek megjeleníteni, minél nagyobb szeretettel. Általában Ollie Johnstonnak jutottak a vidámabb jelenetek, például a Bare Neccesities dalolása, míg Frank Thomas a konfliktusokkal kapcsolatos részeket készítette el. Folyamatosan konzultáltak egymással egyébként is, de A dzsungel könyve erre még több lehetőséget adott. A következő generáció animátorai rendkívül nagyra tartották a munkásságukat, amit mi sem bizonyít jobban, hogy Brad Bird a Hihetetlen családban rajzolt nekik egy kis cameo jelenetet.

A film rendezője, Wolfgang Reitherman szintén elévülhetetlen érdemeket szerzett, amikor megalkotta a végső harcot, amelyben hőseink összecsapnak a veszedelmes Sir Kánnal. Reitherman pilótaként szolgált a második világháborúban, éles bevetéseken is részt vett, amiért kollégái igencsak nagyra tartották. Általában ő rajzolta meg ezeket a harciasabb jeleneteket a stúdió rajzfiilmjeiben, de Walt Disney úgy gondolta, hogy Reitherman vezetésre született, ezért őt tette meg a filmek rendezőjének. És valószínűleg ez az oka annak, hogy amikor Walt Disney kórházba került, egyedül Reithermant hívatta be magához, akit azzal bízott meg, hogy halála után vegye át az animációs részleg irányítását.

Akkoriban szinte senki sem tudta, hogy Walt Disney mennyire beteg valójában. A dzsungel könyve készítésébe hatalmas energiával vetette bele magát, így amikor fájlalni kezdte a nyakát, nem gondolták volna, hogy bármilyen komolyabb baja lehet. Valójában Disney nagy bagós volt egész életében – amit munkatársai előtt nem titkolt, de a nagyközönség előtt igen –, és tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Disney aztán egyszer összeszedte magát, hogy utoljára bemenjen a stúdiójába. Mindenki nagyon örült neki. Disney nem búcsúzott el senkitől, csak annyit mondott, hogy „Jövő héten találkozunk!” Úgy gondolta egy kis pihenésre van szüksége, az orvosok pedig azt mondták, hogy még legalább 6 hónapja van hátra, legfeljebb két éve. Egy hét sem telt el, és 1966. december 15-én meghalt. Disney egyfajta apafigura volt a stúdió alkalmazottai számára, így amikor megtudták a rossz hírt, mindenki a maga módján igyekezett feldolgozni: volt, aki sírt, volt, aki hazament, a fő animátorok pedig teljesen magukba roskadtak. Walt Disney – miután sok év elteltével újra belevetette magát a rajzfilmek készítésébe, és azt mondta: „El is felejtettem, milyen jó móka ez!” –, már nem volt többé. Az egész stúdió, de leginkább az animációs részleg, sorsa megpecsételődött, vagy legalábbis A dzsungel könyve vállain nyugodott. Ha nem lesz belőle siker, az animációs divíziónak valószínűleg befellegzik.

A filmet természetesen befejezték, 1967 októberében mutatták be az amerikai mozik. Szerencsére nagy sikert aratott. Nem készült különösebben nagy költségvetésből (4 millió dollár), viszont az év legtöbb bevételt hozó filmjei közé verekedte fel magát, a negyedik helyre. Még háromszor mutatták be a mozikban: ’78-ban, ’84-ben és ’90-ben, hogy aztán videón, DVD-n, majd Blu-Ray-en hódítsa meg az újabb generációkat. Mindent összevetve a mai napig 141 millió dollárt hozott a konyhára az USA-ban és 201 milliót világszerte. Ezzel – az inflációt is beleszámítva – minden idők 29. legsikeresebb filmjéről beszélünk.

A dzsungel könyvét a kritikusok is szerették, egyes vélemények szerint azonban ebbe vastagon belejátszott a Walt Disney halálát követő általános melankólia és nosztalgia. A Time szerint ez a film a legboldogabb módja annak, hogy Walt Disney-re emlékezzünk. A Life szerint a Dumbo óta ez volt Disney legjobb rajzfilmje. Az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjra jelölte a The Bare Necessities című dalt, de végül a Dr. Doolittle egyik betétdala nyert. Ekkoriban Gregory Peck volt a Filmakadémia elnöke, aki komolyan lobbizott amellett, hogy A dzsungel könyvét jelöljék a Legjobb film kategóriájában az Oscar-díjra. Peck nem titkolt célja az volt, hogy A dzsungel könyve meg is nyerje a díjat, de az Akadémia többi tagja nem értett egyet azzal, hogy egy ilyen komolytalan műfaj, mint a rajzfilm elnyerhessen egy ennyire rangos díjat. Gregory Peck 1970-ben hagyta ott a Filmakadémia elnöki székét, miután reménytelennek látta küzdelmét az animációs filmek területén. Több mint 20 évnek kellett eltelnie, mire az Akadémia eljutott odáig, hogy 1991-ben egy rajzfilmet jelöljön a Legjobb film díjára. Ez volt A szépség és a szörnyeteg. Ezt követően még 10 évbe telt, mire kitalálták a legjobb animációs film kategóriáját, amit legelőször a Shrek nyert el.

A későbbi kritikák is pozitívan nyilatkoztak A dzsungel könyvéről, de ami ennél is fontosabb, hogy mekkora hatást gyakorolt a Disney-reneszánsz legnagyobb animátoraira. Eric Goldberg például egyenesen azt mondta, hogy a stúdió történetének legjobb karakteranimációját láthatjuk A dzsungel könyvében. Andreas Deja a film legnagyobb rajongójának tartja magát, saját bevallása szerint ez a film indította el őt az animátori pályán, de ugyanezt mondja a korábban már említett Brad Bird, illetve Glen Keane és Sergio Pablos is. A dzsungel könyve ihlette A kis hableány Arieljét, a Tarzan elefántjait, az Oroszlánkirály Rafikijét, Aladdin mozgáskultúráját, vagy a Lilo és Stitchet. A Maugli hangját kölcsönző Bruce Reitherman életét szintén meghatározta ez a film, ugyanis később természetfilmeket kezdett rendezni.

Természetesen a folytatások sem maradtak el: 1968-ban a Disneyland Records kiadott egy hangjátékot More Jungle Book címmel, amelyben az eredeti gárdából Phil Harris és Loius Prima is visszatért. 2003-ban az ausztráliai DisneyToon Studios készített egy „direct to DVD” folytatást, amelynek története szerint Maugli meglátogatja dzsungelbéli barátait, de nem számít arra, hogy Sir Kán még mindig feni rá a fogait. Terveztek egy harmadik részt is, de szerencsére ez már nem készült el. Az eredeti film elemeit felhasználták a Disney Robin Hood-rajzfilmjében, főleg Little John karakterénél (aki szintén medve, és szintén Phil Harris a hangja), illetve a Lajcsi királlyal történő táncot átkopírozták abba a filmbe. És ha Balu, akkor nem mehetünk el szó nélkül a Balu kapitány kalandjai mellett sem, amely itthon is nagy sikerrel futott. De volt egy Jungle Cubs című tévésorozat is, amely Balu, Hathi, Lajcsi, Bagira, Ká és Sir Kán gyerekkori kalandjait mutatta be. 1994-ben a Disney készített egy élő szereplős filmet is A dzsungel könyvéből (e sorok írójának egyik első moziélménye), amelynek se a regényhez, se a rajzfilmhez nem volt sok köze, de mégis sikert aratott. Aztán persze készültek videójátékok minden mennyiségben PC-re, Segára, Nintendóra, sőt Playstationre még táncolós videojátékot is kiadtak.

Bár a siker egyértelmű volt, azért nem mindenki tetszését nyerte el a film. Rudyard Kipling lánya, Elsie például sosem tudta megbocsátani Disney-nek, hogy a filmben Mowgli nevét „Moh-glee”-nek ejtik, nem pedig „Mau-glee”-nek, ahogyan azt helyesen kell ejteni. A magyar szinkron mindenesetre ebben a tekintetben vitathatatlanul felülmúlja az eredeti. Az 1978-ban a Pannónia Filmstúdióban elkészült fantasztikus szinkront 1979. 05. 24-én, bő 10 évvel az amerikai bemutató után hallhatta először a magyar közönség a Mokép jóvoltából. Aki valaha látta magyarul a filmet, annak tutira megmaradt a fülében Bodrogi Gyula Lajcsi királya, Gelley Kornél Sir Kánja, Szabó Gyula Bagirája, de leginkább és mindenekfölött Csákányi László lubickolása Balu szerepében. De még lehetne sorolni, mert a kisebb szerepekben is olyan neveket hallgathatunk, mint Kristóf Tibor, Kútvölgyi Erzsébet vagy Zenthe Ferenc. Ez a szinkron szerencsére elég későn készült ahhoz, hogy a technikai tökéletlenségek már ne hagyjanak nyomot rajta, viszont még bőven a minőségi magyar szinkronizálás fénykorában vagyunk ahhoz, hogy örökre a szívünkbe zárjuk ezt az eredetivel simán felérő teljesítményt. És valószínűleg ennek köszönhető az, hogy ez a szinkron szerencsére mindent túlélt. A Mokép után a Vico illegálisan ugyan, de szintén ezzel a szinkonnal forgalmazta videón (isten áldja meg őket ezért, hiszen másképp hogyan nézhettem volna meg annyiszor kiskoromban), de ami a legnagyobb szerencse, hogy szokásával ellentétben az Intercom sem cserélte le sem VHS-en, se a DVD-kiadásokon, úgyhogy a mai napig ezt hallgathatjuk, és jelentem, elég jól szól.

Személyes összegzést nehéz erről a filmről írni, tekintve, hogy amióta az eszemet tudom, mindig megvolt ez a film valamilyen formában, és számtalanszor láttam. Nemcsak gyerekként, de felnőttként is imádtam a karaktereit, a remek humorát, sodró lendületét és nem utolsósorban a kiváló dalokat. Az egyik legnagyobb kedvencem az összes Disney-rajzfilm közül, most pedig, hogy még jobban beleástam magamat a témába, ha lehet, még jobban szeretem. Nem tudom, hogy milyen lett volna Bill Peet eredeti, Kiplinghez hű, sötét és misztikus koncepciója: az igazat megvallva nem hangzik rosszul, talán több kaland, izgalom és cselekmény jót tett volna ennek a filmnek. Ezt már sosem fogjuk megtudni, az viszont teljesen biztos, hogy így, ebben a Disney-féle vicces, könnyed verzióban csodálatosan működik A dzsungel könyve. Igaza volt a korabeli kritikusoknak, valóban méltó befejezése Disney egyedülálló pályafutásának.