Gyerekkoromban, ahogy sok lánynak, nekem is volt Barbie-m. Gyárilag egy kis rózsaszín koktélruhát viselt a dobozban, de úgy gondoltam, hogy túlságosan elüt a többi játékomtól, szóval hamarosan kapott egy bő Garfieldos melegítőt, s onnantól abban nyomult. Úgy éreztem, hogy a Garfield-mintás Barbie-val helyreállt a világ rendje. Valami hasonlót érzek a Barbie-film kapcsán is.

A film tűpontosan és megfelelő mértékben adja át azt a fajta világot, amit maga a Barbie baba is jelentett a kislányok számára: hogy én is lehetek Barbie. A film kezdőjelenete, amely bekerült a trailerbe is, narrátor segítségével mesél arról, hogyan lett a gyerekek kedvence a babusgatásra váró bébik helyett a NŐ, csupa nagybetűvel, akire fel lehetett nézni, aki sikeres, öntudatos felnőtt életét éli, és ezzel együtt mindig mosolyog és mindig boldog. Barbie-val azért is könnyű azonosulni, mert nem csak egyféle szépségideált képvisel. Külseje - alkata, bőrszíne, hajszíne, stílusa – meglehetősen változatos, és ami még fontosabb: vele mindig el lehetett játszani – a korszak mainstream hullámától függően – akár orvosok, űrhajósok, pilóták, üzletasszonyok életét is. Természetesen mindent csinosan és sikkesen.

A karakter életéből könnyedén lehetett volna egy habos-babos bugyuta romantikus vígjátékot kerekíteni, de szerencsére ezen a kategórián magasan átlépnek az alkotók: Greta Gerwig és Noah Baumbach. Amúgy a film erősségét jelentő egyensúlyt talán pont az adja, hogy a forgatókönyvet egy nő és egy férfi együtt írta. Ráadásul Gerwig maga is rendezte a filmet, amely így pontosan azzá válhatott a vásznon, amit a papírra vetettek párjával: egy okosan összerakott, iróniába itatott, humoros és olykor mély gondolatokat is érintő történet.

Az alapszituáció szerint Barbielandben élik gondtalan életüket a Barbie-k, amely természetesen nem szól másról, mint amit a babák kellékei amúgy is ígérnek. Csodás ruhakölteményekben oltári házak, fürdőmedencék és strandok adják a helyszíneket a Barbie-élet végtelen boldogságához, amely jórészt szakmai sikerekből, társalgásból és esti csajos partikból áll. Minden tökéletes… lehetne. De egyszer csak a főszereplő Barbie (Margot Robbie) szőke fürtjei alá furcsa gondolatok férkőznek be a halálról, ami semmiképpen sem illik bele eddigi világába. Ráadásul a gondolatokkal együtt olyan szokatlan testi tünetek is járnak, mint a narancsbőr. Barbie-nak tehát el kell mennie megkeresni a kislányt, aki a valódi világban vele játszik, mert a bizarr gondolatok nyilvánvalóan tőle erednek. Útjára elkíséri a neki teremtett, de érte hiába epekedő fiú baba, Ken (Ryan Gosling).

Ahogyan azt egy férfi ismerősöm nem is olyan rég kifejtette: a Barbie fiú megfelelője nem Ken, hanem a G.I. Joe. Valóban, abban az értelemben, hogy a kisfiúk nem Kennel játszanak. Ken megmaradt a kislányok világának fiú figurájának, akit kizárólag azért teremtettek, hogy legyen egy párja Barbie-nak, ugyanakkor Kennek nincs igazán kidolgozott háttere: ő csak akkor létezik, ha Barbie is. Önmagában nem vesz senki Kent, csakis Barbie párjaként. Megjegyzem Gosling (Szárnyas fejvadász 2049, Kaliforniai álom) engem mindig meg tud lepni a szerepeiben. Kitűnő most is Kenként, mert amellett, hogy Ken alapvetően nem túl okos és férfias fellépésű figura, Gosling megmarad annak, s ezzel meg tudja őrizni a karakter iránti szimpátiánkat, bármi is történik vele. 

Persze a film igazi sztárja a címszereplőt alakító Robbie, aki bármiből (lásd: Babylon, Öngyilkos osztag) kihozza a legjobbat. Egyszerűen tökéletes választás Barbie szerepére, annak ellenére, hogy a film egy adott pontján a narrátor pont azzal poénkodik, hogy Margot-nak nem hisszük el, ha azt mondja magáról, hogy nem elég szép. Szóval, ha nem lehetek Barbie, akkor, jelentem, Margot Robbie szeretnék lenni. Az ő Barbie-ja ugyanis okos, szép, szexi és vicces… és valami elképesztően nőies.

A Barbie-világ és a valós világ ellentétein nyugvó repkedő és hangos hahotázásra késztető poénokon túl a filmnek komoly mondanivalója is van: a világ egyensúlyát igyekszik megtalálni a Barbie-k és Kenek, nők és férfiak világában, párhuzamot vonva az egyik társadalom feminim és a másik patriarcha működésében. Nem oldja meg, hiszen a helyzet adott, de azt mondja: ha már ezzel kell élned, legyél öntudatos, igyekezz azzá válni, aki szeretnél, és élj a lehetőséggel, amikor és ahol az adódik.

A film ugyanakkor kellő öniróniával kezel minden témát, amit már a kezdő képkockák 2001 Űrodüsszeiára utaló jelenete is megalapoz. A Mattel céget, ahol a Barbie született 64 évvel ezelőtt, elég szürreális világként mutatja be a történet, mintha átmenet lenne a játékok birodalma és a valóság között. Többször utalnak a Barbie-történelem zsákutcáira és a nem annyira sikeres változatokra. A Mattel vezérigazgatójának szerepére Will Ferrellt találták meg, aki természetesen hozza a tőle megszokott, vicces, de túlzásokkal tarkított figurát. Szerencsére nem viszi el a figyelmet a nélküle is igen mókás Margot Robbie-ról.

A szereplők közül muszáj kiemelnem még Kate McKinnont, aki furcsa Barbie-ból különcsége ellenére, annyira okos, melegszívű karaktert kovácsol, hogy indítványoznám a furcsa jelzőt a vagányra cserélni. Valamint imádnivaló Rhea Perlman is, aki a Barbie babát megálmodó valós személyt, Ruth Handlert alakítja egy pöttöm öreg néni formájában. Perlmannak nem jutottak túl nagy szerepek eddig, a legismertebb talán a Cheers című réges-régi tévésorozat csaposnőjeként, míg a valódi életben ő Danny de Vito felesége. Apropó, valódi világ, ki ne felejtsük America Ferrerát, aki a valóságból Barbie világába csöppent anyukát alakítja, s olyan beszédet nyom le a film egy adott pillanatában, hogy a moziban tapsvihar tört ki – ilyet én még életemben nem tapasztaltam, pedig moziban nőttem fel. 

Szóval pink ide vagy girl power oda, ez a film működik. Ezt onnan is tudom, hogy a kedvenc mércém szerint egy film akkor jó, ha a moziból kijövet a témától függően még egy vagy két órán keresztül jedi/szuperhős/űrhajóskapitány akarsz lenni. Hogy akartam-e Barbie lenni? Nos, a film után a mosdóban pinkben pompázó sokféle alkatú, korú és stílusú csajok összemosolygásából ítélve nem csak én.

A kritikát írta: Kasza Magdolna

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4