A most következő kritika archív anyag, Szent Patrick napja miatt kapartam ismét elő. De az Oscaron nem rég csúnyán - és nagyon megérdemelten - leszerepelt Megfojtott virágok miatt is aktuálissá vált. Ez volt a film, ami miatt előfizettem a Netflixre - és azóta se sikerült lemondani, és ez volt a film, ahol Scorsese elkezdte ezt a bődületesen vontatott mesélési stílust. A kritika eredetileg a TheGeek online portálon jelent meg, most minimális változtatással tárom a nagyérdemű elé.

És te megnézted már az Írt? Kaptam a kérdés a napokban, és pislogtam magam elé. Ugyanis vannak a szakmának szükséges rosszai. Egész egyszerűen nem engedheted meg magadnak, hogy valamit sokáig halogass. Pl. Trónok harca, Leaving Neverland, meg ez a film, amiről mindenki ódákat zeng. Hát én nem fogok.

Én aztán csak örülök, ha egyik kedvenc rendezőm ismét készít egy jó filmet. De, hogy egy ekkora elefántot ne vegyen senki észre a szobában! Mit is mondott Dr. Graham? Csorda! Csordában járnak! Bizony, az egyes szám nem fedi a valóságot. Itt annyi nyilvánvaló gázos dolog van, hogy nem értem miért nem beszélnek róla. Nem merik kritikával illetni a kiégett/megöregedett/magától elszállt - megfelelő aláhúzandó - rendezőt? Pedig elég, ha csak ismeri az ember Robert DeNiro vagy Martin Scorsese munkásságát. Kezdjük ott, hogy Jimmy Hoffát ma már tényleg senki nem ismeri. Még magyar Wikipédia oldala sincs, ami azért sokat elmond - a magyar wikipédiáról is. Aztán van egy 1992-es Hoffa című film Jack Nicholsonnal, nem szégyen ismerni, a rendezője Danny DeVito. Mert ez a film inkább szól róla mintsem ír bérgyilkosunkról. De jó hagyjuk ezt, még a történet a legkevésbé rossz, pláne ezzel a Kennedys szállal, ha ebbe jobban belemennek abból még kisülhetett volna valami jó.

Azonban 35 éve volt egy másik olasz, nem tudom ki hallott róla, na ő csinált De Niróval egy hasonló filmet, csak akkor még öregíteni kellett nem fiatalítani. Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikájáról beszélek. A legrövidebb verziója három óra ötven perc! És bár annak is vannak hibái, de az egy mestermű, annak bizony elnézek ezt meg azt. Például, hogy öt percig csörög egy telefon, amit senki, ismétlem SENKI nem vesz fel! Merthogy az nem UNALMAS, nem VONTATOTT, nem DIDAKTIKUS… ellentétben ezzel.

A Wall Street farkasával még csak annyi problémám volt, hogy az egy copy-paste Casino/Nagymenők klón. Más színészekkel, újabb köntösbe bújtatva, de ettől még ugyanaz, de kit érdekel, mert ha a recept jó, én bekajálom harmadjára is. Mert MŰKÖDIK! Itt sírva könyörögtem volna, ha csak egy újabb ilyet kapok, viszont Scorsese most valami teljesen mást akart, és hát ha úgy vesszük ez bizony sikerült is. Kiderült mennyire nem tudja azt, amiben mester Quentin Tarantino, márhogy percekig beszélteti a karaktereit érdektelen, hétköznapi dolgokról. Igen kínosak ezek az etűdök.

Mint ahogy a de-ageing is. Olyan érzésem volt, mint anno a Final Fantasy-nél, hogy túl hamar akartak kipróbálni valamit, amire a technika még nem volt kész. Három és fél órán keresztül, minden fontosabb karakternél ez lesz az eredmény. Nem véletlen, hogy csak pár percig használják egyelőre más filmekben. Joe Pescin semmiféle de-aging nem segít! Azzal akarták a korkülönbséget érzékeltetni, hogy folyamatosan „fiacskámozza” a nála félévvel fiatalabb De Nirót! Al Pacino pedig úgy néz ki, mintha Christopher Walken klónja lenne a Fatboy Slim Weapon of Choice klipjéből. De persze De Niro a legrosszabb, aki harminc évest is hatvanéves testtel alakít, hiába az arcfiatalítás, ha nagypapásan mozog, hajlott háttal áll, és hát látszik a kilógó lófej, izé lóláb.

Persze ettől még játszhatna jól is. De nagyon úgy fest, hogy De Nirónk már egy ilyen film kedvéért se erőlteti meg magát, még Scorsese kedvéért se kezd ismét játszani. Mindent azzal a lefittyedt halszájával ecsetel, legyen az 1960, vagy 2010. Látszik, hogy unja a banánt, és ez bizony baj. Nincs egy érdekes női karakter, mint Sharon Stone a Casinóban, vagy Margot Robbie a Wall Streetben, csak sok vén digo/zsidó/ír farok. Sőt akadnak elvesztegetett karakterek is, igen magáról beszélek Harvey Keitel! És ennél is botrányosabb, hogy ellentétben a többi, ezt megelőző filmjével, a karakterek nem túl szerethetők, érdektelen, hogy mi lesz a sorsuk, és ez bizony probléma, kezdve ezzel a síkhülye címszereplővel.

A zene se menti meg a filmet, mert nem teremt atmoszférát, nincs stílusa, nem emlékezetes, pedig egy ilyen tablószerű filmben az ember azért elvárná, hogy a zene is segítse jelezni az idő múlását. Ha már derogált kiírni, hogy most 1961, most 1975 van, aki nincs otthon a töriben, könnyen bajba kerülhet. Vannak szálak, amiknek látszólag fontos dolgot tulajdonít a rendező. De nem futtatja ki őket sehova, pedig a katarzis szóról biztos hallott.

Úgyhogy az egyetlen, amit fel tudok pozitívumként hozni, hogy mégis végig üld ezt a filmet, az az, hogy ez az utolsó alkalom, amikor Scorsese összehozta a gengszterfilmek nagy öregjeit, és bizony őket jó nézni az „ezüstvásznon”, csak még jobb lett volna egy igazán jó filmmel elbúcsúztatni őket. Ilyen, amikor valaki kiég, de az hadd ne legyen már pozitívum, hogy nézhetőbb, mint a Törvény Gyilkosa.

A kritika először öt éve jelent meg a TheGeek portálon.

Ha tetszett a cikk, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4