Na, jót buliztál, kajáltál, piáltál, hánytál tegnap? Felébredtél? Kávé megvan? Akkor most kis pihentető gyanánt, nem filmes írások jönnek, illetve azok, csak kicsit másképp. Önfényezés következik, önfalloszszopás, mikre is voltatok kíváncsiak úgy en bloc a tavalyi év során. 2016-ra már kezd beérni az a sok küszködés és öldöklés: végre, ezt figyeld, már nem szerkesztők beszélgetnek egymással a cikkek alatt, sőt már nem is szerkesztők beszélgetnek az olvasókkal, hanem, ezt figyeld: többnyire olvasók beszélgetnek olvasókkal, arról, amit MI írtunk, vagy legalábbis a filmekről, amikről írunk. Amire mindenképpen büszke vagyok, hogy az utolsó helyen 2014-ben egy alig 8000-es látogatottságú cikk ácsorgott, az Egy maréknyi dollárért, most pedig húsz írásunk is átvitte a bűvös tízezres határt, lásd az utolsó helyen két 12 000-et meghaladó cikk vetélkedik. Ez egyértelműen pozitív, márpedig a számok nem hazudnak. A FILMBOOK-nak lett egy megbízható bázisa, olyan olvasói, akik visszajárnak, akik kifejezetten szeretik a más típusú írásainkat, még ha helyenként bő lére is eresztjük őket. És ez jó! 2015 volt az első év, amikor már határozottan úgy éreztem, megéri küszködni, meg kutatni és írni, mert tényleg értéket teremtünk. És ezt NEKTEK, olvasóknak köszönhetjük, mert elsősorban értetek, miattatok érdemes bármilyen filmmel is foglalkozni.

Ha másra nem is, egy dologra nagyon jók ezek az évzáró toplisták: amikor elolvasom az előző évit, rá kell jöjjek, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim. 2015 bár a nagy visszatérések éve kellett volna legyen, a legtöbb szempontból mégis a kihagyott ziccererek éve lett: középszerű – MEDIOCRE!!!! –, lapos, kiszámítható Oscar-átadóval, halál uncsi nyári szezonnal, és ha a Star Wars nem ütött volna, még uncsibb karácsonyi idénnyel. Megállás nélkül jönnek a folytatások, remake-ek, képregényfilmek, franchise-ok, univerzumok, sehol egy önálló ötlet. Nagyon remélem, 2016 ezt könnyen át fogja vinni, különösen azért, mert 2016-tal kezdődik a megújulás korszaka, és mert a 16-os a szerencseszámom.

Sajátos toplistámban ezúttal is az elmúlt esztendőből emeltem ki egy-egy meghatározó pontot. Vigyázat, a poszt nyomokban szabadszájúságot tartalmazhat!

Csak nem gondoltátok, hogy véget érhet az év egy utolsó Tini Scal nosztalgiaírás nélkül? A 90-es években megszállottan kerestem a jó westernfilmeket, aminek többnyire csúfos felsülés lett a vége, mindegyikről kiderült, hogy unalmas vagy túlságosan amerikanizált – értsd: öt másodperc a film végi nagy leszámolás. Mostani alanyunk az utóbbi kategória, ráadásul nagyon modernizál is, miközben ordít róla az alacsony – öt millából fabrikálták – költségvetés. Tévéfilmről beszélünk, ami mégis figyelemre méltó, sőt tovább megyek, többször nézhető, és ma már egyértelműen úgy tekinthetünk rá, mint Mickey Rourke egyik utolsó jó filmjére, amikor még ki is nézett valahogy.

Vannak olyan filmek, amelyeket alapvetően sose néznék meg, mert egyszerűen nem érdekel a témájuk. Ilyen a Forma 1 (Hajsza a győzelemért) vagy a dzsesszdobos srác megpróbáltatásai (Whiplash). Aztán a készítők profizmusának vagy ihletettségüknek köszönhetően mégis sikerül elérniük, hogy érdekeljen az, ami egyébként egyáltalán nem. A mozi egyik csodája. A Joynak ez nagyon nem jött össze.

Sokaknak tuti nem fog tetszeni ez a lista, ugyanis olyan evidenciák maradtak le, mint az Agymanók, az új Star Wars vagy a Saul fia (pedig sem hazafiatlan, sem antiszemita nem vagyok, sőt örülök a film eddigi és ezután elért sikereinek egyaránt). Mindhárom mozi tetszett, egyszerűen csak nem annyira, mint a listában szereplők. Ez a lista ugyanis nem lesz kicsit sem korrekt, csak szimplán őszinte. Lássuk hát, melyek voltak az itthon, mozikban bemutatott legjobb filmek idén.

Kecskemét

2014. november 29.

Most pedig… végzek magammal… ez az egyetlen esélyem. Utolsó játékom egy újfajta rettegést indított el bennem… a páni félelmet… a félelmet önmagamtól, attól, ami vagyok… és ami mindig is voltam. Mindaz, amiért éltem, elveszett. Remény? Cél? Élvezet? Csupa értelmetlenség. Elindulok hát az árnyékvilágba... és ott majd rájövök mi lappang e Föld sötét bugyraiban…

Az idei karácsony a Karácsonyi ének körül forgott nálam, ami azzal kezdődött, hogy hosszas tépelődés után megnéztem a Robert Zemeckis-féle verziót, és nagyon tetszett. Azt hittem, az idei szezonban már nem is látok ennél jobb filmet – tegyük hozzá, már alig maradt karácsonyi film, amit ne láttam volna, így egyre nehezebb elkerülni, hogy ne újrázzak valamiből. Aztán a Karácsonyi lidércnyomás miatt azon kaptam magam, hogy ez a karácsony nem az élő szereplős filmek felé tolódik el. Nézzük csak: volt már CGI-rajzfilm, stop motion animáció, már csak egy bábfilm hiányzott... áááá, humbug.

Ezt a filmet nagyjából féléve mutatták be Spanyolországban, így kiérdemelte a legfrissebb versenyző címét, amit az idei KAFF-on láthatott a nagyérdemű. Kapott egy díjat a végén, bár szerintem kicsit érdemtelenül. Tudom, tudom, én meg a hozzáállásom a spanyol filmekhez, de a Megszállva a lehető legtökéletesebb példa, miért is ódzkodom a katalán kultúrkörtől.

Ez a lett film meglehetősen elgondolkodtatóra sikeredett, de ettől függetlenül még szörnyű, és nem igazán ajánlható senkinek. A rendezőnő - saját? - elmezavarát, skizofréniáját, depresszióját, öngyilkossággal egybekötött halálvágyát, és még ki tudja mennyi minden belső zavarát vitte filmre. Ennél szerzőibb filmmel nem is találkozhatunk, hiszen Signe Baumane nem csak rendezte, de ő írta, sőt egész végig narrálja is az eseményeket 88 percen keresztül. Pedig az elején minden olyan jól kezdődött.

SPOILERVESZÉLY!

„A spoiler irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok (főleg hosszabb alkotások esetén) nem csak a mű végén találhatók.”

Igen, én is nagyon vártam. Igen, nekem is tetszettek az előzetesek. Igen, én is gyerekkorom óta Star Wars fan vagyok, igaz, nem az a fajta, aki azonnal elélvez, ha meglát egy csillagrombolót. Sajnos mégsem tudok osztozni abban az osztatlan lelkesedésben, ami a hetedik részt övezi. Mintha mindenki annyira akarta volna, hogy ez a film jól sikerüljön, hogy minden mást efölé helyezett, nekem viszont néhány dolog szúrta a szememet.

Arra ne számíts, hogy beülsz a moziba és olyan lesz, mint 6 éves korodban, mikor először láttad "A  Jedi visszatér"-t. Már nem vagy az a gyerek, már többet akarsz egy mozitól és harminc éve várod, hogy méltó folytatása legyen a mesének. Ha ezzel tisztában vagy nem csalódsz, amikor megnézed az új Star Wars epizódot.

Ez az a rész, amiről először még középiskolában hallottam. Előbb hallottam róla, mint az előzménytrilógiáról, és előbb is érdekelt, mint az előzménytrilógia. Hiszen ez nem egy sereg ismeretlen karaktert hoz be, hogy elmesélhesse, hogyan lett a kis idegesítő Anakinból Núbia istene, hanem azokat a szereplőket mozgatja, akiket megismerhettünk az eredeti trilógiában, folytatja a családregényt, az űroperát, és elmeséli, ahogyan Luke Skywalker - aki egészen jól hozzáöregedett a szerepéhez - szépen beadja derekát, és átáll a sötét oldalra. És egyben ez az a rész, amiről, aztán George Lucas azt nyilatkozta, hogy ez csak valami humbug, mendemonda, soha az életben nem készíti el, és semmi alapja nincs, ez csupán néhány őrült fan torz elméjéből kipattanó hagymázas látomás. De szerencsére ugyanez a Lucas pikk pakk el is adta az egész franchiset, így a Disney nem törődvén azzal amit Lucas akar - aki jelenleg minden létező fórumon azt nyilatkozza, hogy nem is érdekli ez az egész -, szépen megcsinálta a vélhetően mindent lezáró trilógia nyitó darabját. Merthogy a fanok igenis akarták ezt látni. És leginkább ÉN akartam látni.

Gyerekként egyértelműen, és 100%-ig ez volt a kedvenc epizódom a Trilógiából, örültem, hogy Luke már magabiztos Jediként tér vissza, lenyűgöztek az akciójelenetek, és nagyon szerettem az ewokokat. Korábban láttam a Jedit, mint a Birodalmat, így elsőre sok minden elég érthetetlen volt számomra, de ezeken viszonylag gyorsan túltettem magam.

A Trilógia darabjai közül ezt láttam a legutoljára, jóval később, mint a másik két részt, és ez tetszett akkoriban a legkevésbé. Az okok teljesen nyilvánvalóak: számomra már minden poént lelőtt addigra A Jedi visszatér (hogy kicsoda Yoda, hogy Vader Luke apja, hogy Han és Leia egymásba szeret) a nagy ívű történet végkifejletét is láttam már, ráadásul ez a rész a legsötétebb, legpesszimistább mind közül, és még csak rendes befejezése sincs. Valószínűleg mindmáig ezt a részt láttam a legkevesebbszer.

Annak idején ezt is német nyelven láttam először, valamelyik kereskedelmi adón, reklámokkal jócskán megszakítva. Akkor még nem nyűgözött le annyira, mint amikor magyarul néztem videokazettán. Aztán kiderült, hogy létezik egy folytatása, amiben kiderül, hogy Darth Vader Luke apja, és Chewbacca meghal. Egyiket se hittem el, és a pletyka Chewie haláláról azóta sem tudom honnan származhatott. Végül úgy alakult, hogy A Jedi visszatér-t láttam előbb, és tökéletesen értetlenül álltam a fordulatok mögött, de azért nagyon tetszettek az ewokok, Jabba, meg a drámai befejezés.