Hollywoodban van egy mondás: Annyit érsz, amennyit az utolsó filmed ért. Vagyis Michael Mann egyáltalán nem annyit ér, mint amikor elkészítette a szívbemarkolóan gyönyörű Az utolsó mohikánt (94% – RT), a fantasztikus Szemtől szembent (86% – RT) vagy A bennfentest (96% – RT), vagy a maga baromságaival is egészen mesteri Collateralt (86% – RT). Mann mostanában már sokkal inkább annyit ér, mint a Közellenségek (69% – RT) vagy a Miami Vice (47% – RT). A Blackhat után pedig egészen pontosan 34%-ot ér.

Ezt az írást még a régi oldalamra hegesztettem, négy éve, Bowie akkor volt 65 éves. A héten történt tragikus halála miatt gondoltam, ha már megírtam egyszer, kicsit leporolom, és kiteszem mintegy megemlékezésül, már csak azért is, mert – közvetve-közvetlenül – nagyon sok szerepe volt neki abban, hogy én ma ide filmkritikákat pötyögök. Ennek szellemében olvassátok hát.

- Örülünk Vincent?

- Kurvára nem örülünk Jules!!!!!

Aki nem látta az évadot, - létezik még ilyen? - csak saját felelősségére kattintson a „tovább” gombra! Köszönöm.

Első évad              Második évad                 Harmadik évad                Negyedik évad

Két éve még annak örültem a Django elszabadul kapcsán, hogy Tarantinonak ugyan nem sikerült újat mutatnia saját magához képest, de azt legalább végtelenül szórakoztatóan tette, és bizonyos szempontból kevésbé öncélúan, mint máskor. Reméltem, hogy a továbbiakban is ezt az irányt követi, az Aljas nyolcas három órás játékideje azonban megijesztett.

Michael Punke végre megírta annak az embernek a történetét, aki éppolyan legenda lett az évszázadok során, akárcsak Davy Crockett, Dick Turpin, vagy Custer tábornok. A nevéhez kapcsolódó történetek nyilván idealizálódtak ennyi év távlatából, a hozzájuk kapcsolódó mítosz azonban annyira figyelemreméltó, hogy Alejandro G. Iñárritu évek óta dédelgetett tervét valósította meg, amikor Leonardo DiCaprio főszereplésével vászonra vitte Hugh Glass életének egy szeletét.

Utoljára öt, vagy hat éve voltam animés Conon, talán éppen egy Animekarácsonyon. Akkor is a HungExpo adott helyszínt az eseménynek és lényegében összesen annyi változott azóta, hogy már nem 3000-4000 ember megy el rá, hanem 6000-7000 ami eszméletlenül sok. Iszonyatosan nagy tömeg van, erre mindenki készüljön fel, még úgyis, hogy a legtöbben egy adott programra mennek, és a közönség java része forog abban a 10-12 órában, amikor a rendezvény maga tart. Azt kell mondjam a HungaroCon sokkal közelebb áll a szívemhez - nyilván koromból és beállítottságomból kifolyólag is -, de tetszik, nem tetszik, ha valaki nem tud kijutni a San Diego-i legendás Comic Conra - és azért valljuk be, vagyunk így páran az országban - az látogasson ki egyszer egy Animés rendezvényre, és lényegében megkapja ugyanazt az élményt.

Annyira tudtam, hogy ez lesz. Édes istenem, mit ártottam, hogy megvertél a jövőbelátás átkával? Szóval, nemhogy nem jó film a Szinbád harmadik és egyben befejező része, de egyenesen pocsék. Ebben a filmben minden gyalázat megtalálható, ami Harryhausen filmjeiben rossz, mintha erre gyúrtak volna rá. Ehhez a filmhez képest az inkoherens, csapongó Szinbád hetedik utazása egy valóságos mestermű. Igazából számítottam rá, hogy rossz lesz, hogy nem kapok megint egy olyan jó kalandfilmet, mint a Szinbád arany utazása. De reménykedtem, mert mint tudjuk, az hal meg utoljára. Hát itt duplán meghalt, sőt triplán. Na, nézzük!

Először is a cím menten magyarázatra szorul. Quentin Tarantino "Aljas nyolcas" című opusza ugyanis nem western. Kétségtelenül magán viseli egy western jellegzetességeit és vadnyugati környezetben is játszódik, ám ha csak ennyi kellene ahhoz, hogy egy filmre ráaggassuk a western jelzőt, akkor akár "A cowboyok és űrlények" is az lehetne. 

Már a film egynegyedénél furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt annak az érzése, hogy én ezt a sztorit már láttam valahol (ez költői túlzás, mert sok helyen), valamint az a meglehetősen blaszfemikus gondolat, hogy milyen is lenne ez a történet amerikanizált változatban.

A mostohaapáknak nincs túl nagy respektjük a mozivásznon. Az első példák, amik így hirtelen beugranak jellemzően pszichopatákhoz és alkoholistákhoz köthetőek. A közelmúlt nagy kedvence, a Sráckor se öregbítette a hírnevüket, mindjárt kettő alkesz pótfater is volt benne. Ha innen nézem, Sean Anders (Förtelmes főnökök 2) filmje akár fontos állomásnak is tekinthető. Arról szól, hogy ezek a pacákok lehetnek akár rendesek is, és bizony nincs könnyű dolguk, ha el akarják nyerni a gyerek szeretetét. A küzdelem itt kész csatává válik, de melodráma helyett vígjátékba csomagolva. Will Ferrell és Mark Wahlberg már a Pancser policeban is rendkívül szórakoztatóan mentek a másik agyára, pedig akkor még társak voltak, most viszont mindent eldöntő párharcra indulnak egymás ellen.

A ’90-es évek annyi megunhatatlan kedvencet hozott az akciófilmek műfajába, hogy felsorolni is nehéz. A Holtpont is egyike ezeknek, melyet az egész zsáner előtt kalapot emelő Vaskabátok is megidézett. Kathryn Bigelow (Zero Dark Thirty) alkotása nem tartozik a vegytiszta akciófilmek közé, inkább egy laza elegy, melyben a bankrablások és üldözések mellett jut idő a szörfös szubkultúra bemutatására is. A sztorit több film megénekelte már. Néhány évvel korábban Porsche-tolvajok címen láthattuk, később pedig a Halálos iramban vette kölcsön tokkal-vonóval. Feltörekvő hősünk (Keanu Reeves) itt a hangzatos Johnny Utah névre hallgat. Az ifjú FBI-ügynök maszkos bankrablók nyomába ered, akik gyaníthatóan nappal hullámlovasok, szóval hősünk beépül a szörfösök közé, ahol megismerkedik az életművész Bodhival (Patrick Swayze). A két férfi között először kölcsönös tisztelet, majd barátság alakul ki, mely egészen addig tart, míg Utah gyanítani nem kezdi, hogy Bodhinak és társainak köze lehet a rablásokhoz.

No mit szóltok, hogy hasítjuk a teret az időgépünkkel? Máris itt vagyunk a '70-es években. Még mindig negyven évre a mától, de az öreg Ray bizony már húsz éve keményen tolta ekkor a filmszakmában, igazi nagy öregnek számított a maga 53 évével. Sőt nyugodtan mondhatjuk egy őskövületnek is, mert bizony, miután Az aranygyapjú legendája csúfosan megbukott a kasszáknál – ahogy egyébként a Gulliver, a Rejtelmes sziget és az Emberek a Holdban is –, a Columbia nem meglepő módon nem újította meg a szerződését, és kénytelen volt a továbbiakban szabadúszóként tevékenykedni. A Columbiánál ugyan cserélődött a vezetés is, de ennél fontosabb volt a változás, amit a '60-as évek hozott magával: az emberek inkább jelenkori (James Bond), vagy jövőbeli (Star Trek, Lost in Space) kalandokat akartak, semmint meséket és múltba révedő történeteket, amelyekben Harryhausen otthonosan mozgott. Az első megbízás 1966-ban érkezett a Hammer Filmtől, ahol az Egymillió évvel ezelőtt ismét hatalmas sikert aratott, s nem mellesleg Raquel Welchet mind a három mondatával katapultálta a hírnévbe. Majd 1969-ben elkészítette a Warner Brothers számára A tiltott völgy című személyes munkáját, amelyet még harminc évvel korábban mestere, Willis O'Brian akart kivitelezni, de sajnos félbe kellett hagynia. Miután ez megbukott, Harryhausen elővette régi ötletét, a Szinbád folytatását, ahol eredetileg Szinbád dinoszauroszokkal találkozott volna, de erről a Columbia hallani se akart. Viszont arra kérték, álljon elő valami egészen más történettel, amelynek hőse lehet újra Szinbád, és így készülhetett el a második kaland, a Szinbád arany utazása.

Egy huszárvágással máris itt vagyunk a 60-as években, és kihagytuk mind a Gulliver utazását, mind pedig a Rejtelmes szigetet. Ennek leginkább az az oka, hogy sehol nem tudtam beszerezni őket, de minthogy már csak négy filmmel akarok foglalkozni, amúgy is úgy láttam autentikusabbnak, ha a második etapban a Szinbádos és a görög mítoszos filmeket veszem szemügyre, és ami kimarad, az megmarad egy későbbi – nagyon későbbi – időpontra. Na nézzük, mit alkottak egy olyan történettel, amely már akkor filmvászonra termett, amikor az emberek még azt sem tudták, mi az a könyv!