Sly utoljára a Cobrával ért el igazán szép bevételeket, még a Rambo széria harmadik része se volt annyira sikeres, mint amit vártak volna tőle. Mit szokott ilyenkor csinálni a mi Stallone barátunk? A válasz egyértelmű; készít egy újabb Rocky filmet.

És az akciósztár megint nagyon ráérzett bizonyos dolgokra. Belátta, hogy a 3-4. epizód után már nem lehet hova tovább fokozni ezt a sztorit, nem lehet még nagyobb, még veszélyesebb ellenfelet, még lehetetlenebb meccset kitalálni anélkül, hogy ne válna menthetetlenül nevetségessé a közönség szemében az Olasz Csődör figurája. A másik sarkalatos pont, hogy Oscar díjas filmeknek viszonylag ritkán van 4 folytatása, ez inkább a kor horrorszériáinak ismérve, egyszerűen nem lehet már hova tovább húzni a dolgot, az ötletek már a negyedik részre is nagyjából kifulladtak. Az új évtized miatt a ’80-as évek trendje már nem lehetett menő, így Stallone a logikus utat választotta: egy befejező epizódban visszatérni a régi gyökerekhez, majd a bokszoló halálával végleg lezárni ezt az egész sorozatot. A producerek persze ez utóbbit nem hagyták „Ennyi erővel James Bondot is megölhetnéd!” felkiáltással tántorították el Stallonét eme tervétől. Úgyhogy maradt a hagyományokhoz való visszatérés, ennek jegyében a középső három résszel ellentétben ezt a mozit nem Sly rendezte, hanem John G. Avildsen, aki még az első felvonást készítette. Persze, más kérdés, hogy a forgatás során aztán Stallone simán kirúgta a rendezőt, mert a sztárok ezt megehetik, és ő maga fejezte be a kész alkotást.

De nem a rendezéssel van itt a fő probléma, hanem inkább a forgatókönyvvel. Ismét. A negyedikkel ellentétben ezúttal jócskán voltak ötletei Stallonénak, és például az nagyon jó döntés volt, hogy Rocky elveszti az egész vagyonát, és családjával együtt kénytelen visszatérni a régi környékre. A Drago elleni küzdelem pedig maradandó károsodást okozott az agyában, így nem szállhat többé ringbe sem. Ez egy remek felütés, amire lehet építkezni, de a Rocky V. itt egyszerűen átmegy egy ezerszer látott, sablonokkal teli, érzelgős esti tévéfilmbe.  

Gagyifaktor:

Az első intő jel az lehet, amikor Rocky elsírja magát a régi edzőteremben, miközben visszaemlékszik egy korábban sosem látott beszélgetésre, amikoris Mickey-től kap egy szerencsehozó medált. Az örökké morgós, kőkemény vén zsidó, - aki annak idején kirakta hősünket a szekrényéből - olyan karakteridegen, szentimentális zagyvaságokat hord össze, hogy Rocky arra gondoljon, az öreg edző angyalként ül a vállán, és a fülébe suttogja, hogy szereti. Nyilván ilyen gondolatok fordulnak meg egy bokszoló fejében, amikor a padlón van, de nekem akkoris jobban tetszett, amikor Olasz Tank felkiáltással, meg beszólogatással igyekezett Rocky-t jobb teljesítményre sarkallni.

Aztán itt van a Rocky fiához kapcsolódó mellékszál, aki legalább 5 évet nőtt az alatt a pár hónap alatt, amíg apja a Szovjetunióban edzett. Szegény Sage Stallone, Isten nyugosztalja békében, bármilyen szívszorító a halála miatt nézni ezt a filmet, de még apjánál is rosszabb színész volt, nem véletlen, hogy nem futott be színészként komolyabb drámát. Viszont arról ő sem tehet, hogy az apja milyen rossz szerepet írt neki, kezdve a klisés iskolai bunyótól, a kettejük közt lezajló végtelenül közhelyes párbeszédeken át, egészen a komoly drámaként beállított tévéfilmes jellegű műhisztiig „Apa, hazudtál, nem is törődsz velem, brühühü”. Amiket a téma komolyságához illően rögtön sikerül félre is söpörniük, amint szóba kerül.

Ebből már érezhető, hogy mi a legnagyobb probléma ezzel az ötödik résszel. Hogy hiába az alapvetően jó koncepció, ha utána az egész tökéletesen kiszámíthatóvá, ezáltal pedig rohadt unalmassá válik. Az összes rész közül ez az egyetlen, ami egyáltalán nem szórakoztató, egy kicsit sem drámai, de legalább baromira színtelen, és valahogy mégis idegesítő. És ha már az idegesítő szónál tartunk, mindenképpen meg kell említeni a kor (1990) igényeinek jellegzetesen megfelelő, de a filmhez egyáltalán nem illő rappes, hip hopos betétdalokat, amik annyira illenek a széria stílusához, mintha Sergio Leone Morricone helyett inkább a Padödőt  használná a Volt egyszer egy Vadnyugat zenei aláfestéseként. És még mielőtt elfelejteném, a végefőcím alatt egy Elton John szám hallható. 

Ellenfél:

Újabb remek, hamvába holt ötlet Stallonétől. Mi lenne, ha Rocky nem egy újabb legyőzhetetlen harcossal kerülne szembe, hanem a saját, hőn szeretett tanítványa fordulna ellene? Ebben van drámai potenciál, nem igaz? Lenne, csak egyrészről Tommy Morrison baromira halovány. Nem szerethető a történet elején, és nem utálható a történet végén, jellemfejlődése pedig csak jelzésértékű, ez az elnagyoltság azonban egyértelműen nem a színész, hanem a forgatókönyv hibája.

Csúcspont:

Az ötödik részben azért ilyen is található, kiváló ötlet volt például, hogy a végső bunyó ezúttal nem a szorítóban zajlik, hanem az utcán, ahol minden eszköz megengedett. Így persze búcsút mondhatunk a korábban már megszokott nagyszabású, gigászi küzdelemnek, de a kreativitást azért mindenképpen érdemes értékelni. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a történetben többször is megemlített agysérülés következtében ebben a kis streetfight-ban igazán izgulhatunk időközben igencsak megkedvelt bokszolónk életéért. Legalábbis így volt, amíg 16 évvel később el nem készült a következő rész. 

A sorozat kapcsán mindenképpen említést érdemel a Rocky feleségét, Adriant alakító Talia Shire, aki Francis Ford Coppola hugaként került a filmiparba. Nem futott be különösebben nagy karriert, de a Keresztapa Connie-jaként, illetve természetesen Adrianként mindenképpen ismerős arc a filmrajongók számára. A Rocky filmek során ő is több változáson ment keresztül, a félénk, csúnyácska aggszűzből egy egész csinos lányka kerekedett a játékidő végére. A folytatásokban előbb feleséggé, majd anyává, később pedig a férjéért aggódó milliomosfeleséggé vált. A sorozatban tulajdonképpen ő testesíti meg egyedül a Nőt, egy józan, tisztességes asszony személyében, akinek a férje és a családja a legfontosabb az életében. Kicsit talán idejétmúltnak tűnik ez az elgondolás, de Adrian végig egy hihető, szimpatikus, mi több szerethető karakter, ami az idő során többször is fontossá válik a néző szempontjából. 

Szóval igen, a Rocky széria színvonala folyamatosan, részről részre csökkent, és végül az ötödik rész volt az, ami igazán padlót fogott a közönség, és a kritika szemében egyaránt. Nem véletlen, hogy Stallone ezt követően jó darabig meg sem próbálta elővenni Rocky karakterét. A negyedik rész ötlettelensége ellenére is egy pörgős, szórakoztató, és többször újranézhető mozi, de ez az ötödik felvonásról már egyáltalán nem mondható el. Stallone valahol érezte, hogy merre kell tovább vinni a történetet, de arra már nem volt ötlete, vagy bátorsága, hogy mindezt kellően színvonalasan tálalja a közönség elé. Egyetlen szerencséje, hogy a sorozat részeként érdekel minket a karakterek sorsa, és amikor mi Rocky fanok végignézzük az összes epizódot, akkor már ezt sem hagyjuk ki.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!