Talán nem mondok azzal túl nagy újdonságot, hogy Hollywood világában és sok ember képzeletében is, isteni sztárjának képe és személyisége összekeveredik azokkal a figurákkal, akiket a színész életre keltett a vásznon. Ez talán még nem is olyan nagy probléma fiatalabb korban, hiszen a gyermeki képzeletben a figura és a színész alkalmasint egy és ugyanazon ember. A probléma ott van, ha később sem tud elvonatkoztatni.

Ennek másik vetülete, amikor maga a színész kelti azt a nézetet magáról, hogy ő tulajdonképpen nem színész, hanem magánember és minden alakításában saját magát adja (igen, ez sok esetben a rossz színészek védjegye). John Wayne, Jimmy Stewart és sok más híresség után után Tom Cruise is beállt azok sorába, akik ezt állítják magukról. Látszólag ez az információ nem fontos és nem lényegi része egy kritikának, ám mégis foglalkoznunk kell vele, mivel a film, a filmbéli figura és a magánember Tom filmjeiben is összemosódik, hála annak a nimbuszkeltésnek és hype-nak, amelyet ő csapott maga körül.

Hagyjuk most a szcientológiai egyházhoz fűződő kapcsolatát (bár ezek alapján, ha Tom barátunk mindig önmagát adja, ez is megérne egy misét), sőt azt is, hogy milyen színész, vagy milyenné vált az évek során, elvégre a Mission Impossible-sorozat, franchise alapvetően egy akciófilm sorozat. Pontosabban azzá vált Cruise hathatós közreműködésének köszönhetően, merthogy az eredeti, hatvanas évekbeli változat inkább hajazott egy thrillerre. Miután azonban a központi figurát (Jim Phelps), jórészt Tom barátunk kérésére már az első részben kiiktatták, hogy ő lehessen az abszolút főszereplő (mivel anno koránál fogva még nem játszhatta el Jim figuráját), a franchise egyes részei egyre inkább kezdtek hajazni egyfajta ész nélküli akciófilm orgiára, amelyet a négy évvel ezelőtti képtelen és logika nélküli „Fantom protokoll” tetőzött be.

Az még hagyján, hogy Cruise mindenkit le akar pipálni és azt a látszatot akarja kelteni, mondom látszatot, hogy ő a fenegyerek a vásznon, ezt bármelyik hollywoodi nagyágyú megjátszotta már. Viszont az a kényszeres, talán alacsony termetéből fakadó, komplexusának kivetítése a filmbeli történésekre, hogy mindenhol ott legyen és mindent ő intézzen el, miközben a többiek kvázi látszat-szereplőként vannak jelen, nem csekély egóról tanúskodik. (Lásd David Hasselhoff Baywatch epizódjait.) Mint ahogyan az sem, hogy folyamatosan úgy próbál feltűnni, hogy saját kaszkadőrjeleneteit mind ő hajtja végre. Fontos ez a részlet? Igen az, mivel a legújabb MI film is leginkább akciófilm és már előre beharangozták Tom nagy mutatványát, amelytől le kéne, hogy essen az állunk.

Ha visszanyúlunk a ’80-as évek végére, egészen az „Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag” forgatásának idejére, az akkor csúcsformában, talán élete formájában lévő Harrison Ford-tól megkérdezték egy interjúban, hogy igaz-e, miszerint minden kaszkadőrmutatványát maga csinálja. Ford, akiről tudjuk, bár nem hypeolja, hogy az életben is egy kemény fickó, nem pusztán a filmvásznon, meglepően őszintén azt válaszolta erre a kérdésre, hogy ezeket a mutatványokat a kaszkadőrök végzik, lévén ez a dolguk, ezért fizetik őket. Szinte ugyanezt állította Mel Gibson, midőn az ikonikus „Halálos fegyver”-sorozat egyik része utáni interjúban elmondta, hogy a kaszkadőre pontosan tudja, mit engedhet meg neki és mikor van az a pont, amikor átveszi a helyét. Ford és Gibson, mindketten legendás színészek és legendás figurákat keltettek életre, ám pontosan tudták, hogy a film és az élet két különböző szintje a valóságnak. Cruise úgy tűnik, ennek nincs tudatában. Persze jó dolog a stúdiók részéről megpróbálni elhitetni a nézővel, hogy a filmen most nem CGI orgiát fogunk látni, hanem egy amolyan régivágású kalandfilmet, amelyben a színészek még becsülettel végigverekedték a jeleneteket, ám ez vezet egyúttal a néző teljes hülyének nézéséhez is. Mi a bajom ezzel? Csak annyi, hogy Cruise nem úgy akar másnak látszani, mint a színészek nagy része, akik a figuráról hitetik el a nézővel, hogy az más, mint egy hétköznapi ember és hitetnek el olyan tulajdonságokat róla, amelyek esetleg bennük nincsenek meg, hanem folyamatosan olyan, életben meglévő képességeket tulajdoníttat magának, amelyek ha valóban meglennének nála, alighanem Superman szerepére is pályázhatna. A valóságban persze.  

Nem mehetek el szó nélkül a főhős életkora mellett sem. Tudjuk, hogy a filmek világában egyesek örök fiatalságra vannak kárhoztatva, soha nem öregszenek meg és mindig ott ül a cinkos, csibészes mosoly a szájuk szegletében. Az is régóta köztudott, hogy a plasztikai sebészet, a kemény edzések és a szteroidok csodákat tudnak művelni az ember kinézetével, gondoljunk csak Stallonéra, vagy Schwarzira közel a hetvenhez. Cruise egy időben úgy tűnt, mintha elfelejtett volna öregedni és ezt persze nyilván csakis az egészséges életmódnak és a répának köszönheti. Viszont a „Jack Reacher” óta, különösen ha a kamera premier plánból veszi, bántóan látszik a kora, a legújabb MI-ben pedig annak tűnik, ami: egy középkorú színésznek. A probléma viszont megint a hitelességgel van, hogy ti. elhisszük-e, hogy Tom egyszerre legendás autóversenyző, bokszbajnok, karatemester, elefántvadász és ki tudja még mi más. Cruise nem poénkodik magán, mint esetenként a fenti emberek egyike-másika. Egyszerűen ismételten meg kellene kajálnunk, hogy amit egy 53 éves, középkorú 5 láb 7 hüvelyk magas (170centi) férfi csinál a vásznon, azt az életben is lazán lenyomná. Ha az MI-franchise így halad tovább, akkor Cruise lassan elmondhatja magáról, amit Roger Moore önironikusan mondott Patrick Macnee-nek utolsó Bond filmjében: -Tudja olyan ez, mint egy jó szerep. Beleöregszik az ember.

A fő bajom a franchise moziváltozataival – Cruise mellett – kettős. Egyrészt az első, Brian De Palma filmet kivéve, a hangsúly egyre inkább a sima akciómozi felé tolódott el és ezt olyan ügyesen alkalmazták, hogy a negyedik részben, a „Fantom protokoll”-ban már a főcímet kivéve, szinte nyoma sincs annak a hangulatnak és védjegynek, amelyet még a sorozat teremtett meg: a maszkoknak, a kütyüknek, a gadgeteknek, a high-tech cuccoknak. Tom Cruise akciózik, de ezt bármilyen akció-kalandfilmben megtehetné. Másfelől a moziváltozat teljesen kiütötte az eredeti sorozatot és még azt sem mondhatnám, hogy jót tett neki a mondvacsinált „modernizálás”. Emlékezetes például, hogy az eredeti sorozatban Jim Phelps-et játszó Peter Graves-t szemelték ki egyedül az első mozifilmhez a régi csapatból, de miután Graves megtudta, milyen karaktert akarnak Phelps-ből csinálni, visszautasította a szerepet.

A mostani, ötödik kaland ott kezdődik, ahol az előző rész befejeződött, amikor Ethan Hunt megkapta a feladatát, hogy nézzen az úgynevezett „Szindikátus” körmére. Egy főcím előtti mini-epizóddal indítunk, amely akár egy régebbi Bond film főcím előtti része is lehetne. Itt kerül sor Tom első nagy mutatványára, a repülőgépre való felkapaszkodásra, amely sikeresen ötvöz jeleneteket a „Végképp eltörölni”-ből, a „Moonraker”-ből és – kihagyhatatlan – az „Octopussy”-ból, amelyben Roger Moore – elnézést, a dublőre – egy repülőgép hátán lovagolva próbálja megmenteni a világot. (Vigyázat, spoiler veszély!) A megfelelően drámai nyitány után, amelyben megölik Hunt összekötőjét, őt magát pedig elkábítják és Rambo módjára felkötve találja magát egy pincében, megkezdődik a hajsza a titokzatos terrorista szervezet és vezetője, bizonyos Solomon Lane után. Az előző részek kulcsfigurái mind megjelennek (kivéve Paula Patton-t a „Fantom protokoll”-ból és Maggie Q-t a harmadik részből, akiknek kínáltak ugyan szerepet, de más elfoglaltságaik miatt nem tudták azt vállalni), úgymint Benji (Simon Pegg) a komputerszakértő, Brandt ügynök (Jeremy Renner) és az elnyűhetetlen Luther Stickell (Ving Rhames), Hunt régi cimborája.

Sajnos azonban bármennyi képernyőidőt kapjanak is, Jeremy Renner és Ving Rhames szerepe nem több a „jelen voltak” kategóriánál, ugyanis ez egy „egyfőszereplős” film, ahol a jelentékeny akciókat mind Tom Cruise végzi egyedül. A többiek pedig szépen a keze alá statisztálnak. Ez alól nem kivétel az új lány, Rebecca Ferguson sem, akinek van pár jó jelenete (többek között többször is megmenti Ethan Hunt-ot), de valójában nem több kelléknél. Viszont talán egyedülállóan a franchise történetében, nála éreztem azt, hogy kellőképpen intelligens ahhoz, hogy elhitesse velem, ügynököt játszik és nem pusztán egy ügynöknek látszó tárgyat.

A történet végigszáguld velünk Európán és Afrika északi részén. Konkrétan ellátogatunk Casablancaba, Ausztriába és Londonba, a nagy fináléra. A történetben, mint egy jól sikerült videojáték fő állomásain, van néhány csúcsjelenet. Az elsőről, a repülős mutatványról már szóltam. Külön ki kell térnem azonban a Bécsi Operaházban zajló eseményekre, amelyeket a rendező Christopher McQuarrie remekül megkomponált. (Vigyázat spoiler veszély!) Hunt és Benji a titokzatos Szindikátus főnök nyomát kutatva az Operaházban kerülnek összetűzésbe annak embereivel, miközben Puccini Turandot-ja szól és habár a Nessun Dorma-t a végén sajnos nem Pavarotti mester énekli (mivel jóvátehetetlenül halott), ám a harci jelentek időzítése a háttérben hol felerősödő, hol lehalkuló zenével, olyan jól sikerült, hogy akaratlanul is egy Danny Kaye klasszikus, a „Kopogd le a fán!” című film hasonló jelenete jutott eszembe. Mindenesetre becsülendő, hogy Cruise amikor szembekerül az Operában a nála 12 évvel fiatalabb, 20 centivel magasabb és vagy 30 kilóval nehezebb Wolfgang Stegemann-al, aki leginkább kaszkadőrként jegyzett és keresett, s már dolgozott együtt Tom-al, nem játssza meg a szuperhőst, aki egy ütéssel leteríti ellenfelét.

A két másik csúcsjelenet marokkói keltezésű. (Vigyázat spoiler veszély!) Az elsőben Ethan Hunt autóval, motorral veszi üldözőbe Ilsa Faust-ot (Rebecca Ferguson) és Moto GP világbajnokokat megszégyenítő mutatványokat hajt végre (Valentino Rossi ezt látva, biztosan nem indul több futamon), a másikban pedig ugyancsak Hunt (ki más…) egy gigantikus vízzel elárasztott hűtőrendszerbe merül alá, hogy egy kódkártyát kicseréljen. Szép mutatvány ez is, akárcsak a többi, de mi van a történettel? Erre szokták azt mondani, hogy arra kár szót vesztegetni. Az MI világában – kivéve talán az első részt – minden túlságosan művi és kiszámítható. A fordulatok most is előre borítékolhatóak, már ha annak lehet nevezni őket. Az ellenszenves, okoskodó CIA igazgatóról Hunley-ről (Alec Baldwin), aki egyenesen lelövési parancsot ad ki Hunt-ra, már az elején sejteni lehet, hogy ő lesz (Vigyázat spoiler veszély!) az új miniszter. A londoni finálé mókás és egyben remekül sikerült cameo jelenete, amikor Hunley és Brandt egyszerre érkeznek meg a brit miniszterelnök által meglátogatott épület elé, s a hatalmas parkolóban a kamera csak úgy véletlenül befog egy ezüstszürke Aston Martin DB5-öst. Gondolom James Bond is ott volt az MI6-tól.

Milyen film is a legújabb MI mozi? Csak ismételni tudom magam. Újból egy jól megkomponált akciófilmet kapunk, amely alapjában véve nézhető, szórakoztató alkotás, de amelyben az eredeti kütyüknek, úgymint maszk (oké, egyszer volt valós szerepe), valódi számítógépes hekkelés, stb. már nincs helyük. A főgonosz is ennek megfelelően egysíkú és érdektelen, aki, amikor végső kelepcébe kerül éppúgy tombol, mint a korai Bond filmek rosszemberei. Sajnos egy percig sem éreztem azt, hogy egyenlő vetélytársa lenne Hunt-nak, pedig a film nagyon igyekszik elhitetni ezt. Úgy hírlik, Tom Cruise már tervezi az MI következő részét. Reméljük ebből nem akkorra lesz valami, amikor az egyetlen sport, amit Tom űzhet, a fedettpályás véraláfutás, bár ahogyan őt ismerjük, ebben már ejtőernyő nélküli szabadesést fog bemutatni. Láttuk már ezt valahol?