Nick éppen próbálja kiheverni a csajt, akiért halálosan odavan, egyre másra küldözgeti neki a szerelmes dalokat, egy művészlelkületű zenésznél ez már csak így megy. A csaj azonban aki megexítette magát inkább a kukába hajigálja a CD-ket, amiket Norah rendre kihalász, és élvezettel hallgatja a fantasztikus összeállításokat. Tulajdonképpen anélkül érzi lelki társának Nick-et hogy valaha is találkoztak volna. Azután egy véletlennek köszönhetően - illetve talán nem is annyira véletlen, hiszen a közös zenei ízlés hozza őket egy fedél alá, amikor egy őrült éjszakán mindenki a White Rabbit fantomzenekart hajkurássza, akik szeretnek hülyét csinálni a rajongókból, és titkos jeleket hagynak arra vonatkozóan mikor és hol lépnek fel - Nick és Norah egymásba botlik.

De minthogy Nick még az előző csaj után rinyál, Norah meg amúgy is benne van egy kapcsolatban, nem igazán foglalkoznak egymással, holott mindenki azt szeretné találjon már egymásra ez a két szeretethiányos ember. A sok kerítőnek, meg a sorozatos balszerencsének köszönhetően, a felsőbb hatalmak végül mégis úgy döntenek, ezt az éjszakát egymás mellett kell átvészelniük, amikor falak omlanak le, és álmok, vágyak halnak meg. Így lesz Nick és Norah zenelistája valóban végtelen. Nagyon aranyos szerelmes film tehát alanyunk, amiben semmit nem adagoltak túl, semmi nem idealizált, és saját hülyeségünkkel szembesülhetünk újra és újra.

A főszereplő Michael Cera, ismét a lúzer arcot adja, amit én egyenesen imádok benne, ahogy végigbalfaszkodja az összes filmet, amiben szerepel brilliáns ez a cérnavékonyhangú gyerek - lásd még Scott Pilgrim a világ ellen. A Noraht alakító Kat Dennings pedig egy annyira magával ragadó, izgalmas csaj, hogy egész egyszerűen nem tudom elhinni mégis miért akarták beállítani a "csúnyácska lány" szerepébe köröket ver a vágy tárgyát képező Alexis Dzienára (Bolondok aranya), úgyhogy ezután a alakítása után le is vadásztam még tőle vagy egy tucatot, hogy ne csak Ellen Page filmekre nyálazzak.

És ha nem lennének jók a dialógusok, az összes szereplő aki feltűnik a másfél óra folyamán, - még Ari Graynor, és Jay Baruchel is a helyén van - a fantasztikus atmoszféra, amiről már egy sárga, ütött kopott Yugo gondoskodik a film elején, a magával ragadó báj és kellem, még mindig itt lennének a remek zenék, amik sosem hallgatnak el egy pillanatra sem, és annyi található a filmben, hogy a stáblista emiatt öt perccel hosszabb mint kellene. Vagyis mindenkinek ajánlom Peter Sollett második nagyjátékfilmjét, mert még a legrosszabb esetben is gazdagabb leszel egy hihetetlenül ütős soundtrackkel.

Amennyiben tetszett a kritika, lennél olyan szíves és belájkolnád a Facebook oldalunkat!