1994-ben Neil Jordan Anne Rice Interjú a vámpírral című regényéből készült filmje, majd az ifjúsági regények körében Stephanie Meyer Alkonyat-sorozata, mely kombinálta a vámpír- és a vérfarkas-mítosz elemeit (és rettenetes filmadaptációkat kapott), a Van Helsing vagy a Penge — csupa vámpír-történet, melyek hosszú-hosszú történeti előzményeket tudhatnak maguk előtt. Az erdélyi gróf történetét a regény megjelenése óta vagy rengetegszer feldolgozták, az egyik legjelentősebb film Drakuláról mégis máig Friedrich Wilhelm Murnau 1922-ben készült némafilmje, a Nosferatu, ahol Drakula Orlok névre hallgat. Az 1931-es Drakula után essen szó Murnau klasszikusáról is.

Murnau Friedrich Wilhelm Plumpe néven 1888. december 28-án született a németországi Észak Rajna-Vesztfália körzetben lévő Bielefeldben. „Ám amikor elszegődött a kor legnevesebb német színházi rendezője, Max Reinhardt mellé asszisztensnek, F. W. Murnau néven mutatkozott be, majd e néven lépett a nyilvánosság elé 1919-ben - már filmrendezőként.” (Bán Róbert: Száz éves a mozi - Friedrich Wilhelm Murnau (1889-1931) In: TVrHét 30. VII. évfolyam 30. szám, 1995 július 24-30.) 1931. mácius 11-én a kaliforniai Santa Barbarában hal meg autóbalesetben - utolsó filmjének premierjét nem élte meg. Temetésére Berlinben került sor, a gyászbeszédet sírja fölött Fritz Lang tartotta. A gyászolók között Greta Garbo-t is ott találjuk. Ifjúként Heidelbergben tanult művészet- és irodalomtörténetet, majd az első világháború alatt pilótaként szolgált.

„Nélküle az európai film, és természetesen az amerikai film története is egészen más lett volna.” – írja róla Ian Roberts (In: Studies in European Cinema: Volume 4/Number 3, 2007).

Max Reinhardt színházában dolgozva Murnau a Weimari köztársaság idején kezdett filmezni, s erőteljesen hatott rá a korszak expresszionista felfogása. Max Schreck-re, a Nosferatu címszerepét alakító színészre is Reinhardt színházában talált rá. Andrew Pulver ír erről Death count című cikkében, melyben érdekes kiegészítés a mítosz erejének szemléltetésére, hogy Max Schrecket a fikcióra épülő 2000-ben készült A vámpír árnyéka című filmben magát is mint vámpírt állítják be. „Az első és második világháború között, a Weimari köztársaság alatt Németországban zajlott a filmtörténet egyik legkreatívabb időszaka. A némafilmek korától a hangosfilmek korai éveiig az itt dolgozó filmkészítők vizuális látásmódja és technikai újításai alapozták meg a film, mint új művészeti ág hírnevét.” – ír erről a korszakról Hans Helmut Prinzler az általa összeállított kötetben. (H. H. Prinzler korábban a berlini Deutsche Kinemathek rendezője volt, számos cikket publikált a német filmművészetről. Legutóbbi könyve a 2013-as Sirens & Sinners - A Visual History of Weimar Film 1918-1933 (Szirének és bűnösök – A weimari film (1918- 1933) története képekben. Egy cikk a könyvről.)

Rendezői védjegyének az innovatív árnyékhasználatot tartják, melynek segítségével sajátos hangulatot tudott kölcsönözni filmjeinek. Az álom és a valóság határait gyakran mossa el filmjeiben. Az 53. Berlinalén életművének retrospektív bemutatásával állítottak neki emléket, az Entertainmant Weekly magazin szavazásán pedig a világ 33. legnagyobb hatású rendezőjének választották. Összesen 21 filmet készített: 17-et Németországban és négyet Amerikában, ám ezek közül jelen tudásunk szerint csak 12 maradt csak meg. Hatását jellemzi,  hogy Hichcock is tanítványa volt: többek között a Guardian 2009. február 27-i számában William Cook számol be róla a The Master and Murnau című cikkében, hogy Hitchcock az 1920-as években a németországi Hollywood-ba, Babelsbergbe ment forgatni, tanulni. Itt ekkor Murnau éppen Az utolsó ember című filmjét forgatta, s a szépreményű ifjú rendező tőle is tanult. „Csak az számít, amit a vásznon látsz” – mondta neki állítólag Murnau, amit itt úgy kellene érteni, a film képekkel, s nem szavakkal kommunikál, azokkal kell elbeszélni azt, amit a rendező el akar mondani. 

Murnau 1926-tól 1929-ig a William Fox stúdióval állt szerződésben. 1927-es, Virradat című filmjével komoly szakmai elismeréseket hozott a stúdiónak — bár pénzt keveset, pedig a film egy Oscar-díjat is besepert. A Virradat egyes méltatói szerint olyan alkotás, melyben a „mozi, a festészet, a zene és az irodalom egyesül, oly módon, mely még ma is elképeszt.” (Jonathan Rosenbaum: The stuff of dreams) Rendezői technikájának expresszionista vonásait később sok utódja vette át. 

William R. Meyer szerint (The Film Buff's Catalog, 1978) „az 1920-as évek német expresszionista filmkészítési hagyományában Murnau nemigen hagyta, hogy a szimbolizmus vagy a mitikus tematika karaktereinek emberiességét megzavarja – ez az, ami miatt művei ma is vibrálóan életszerűek.” (Az idézetek forrása) „Murnau munkásságát nehéz összefoglalni. Munkáinak nincs egyetlen egységes témája; ami mindegyiket áthatja, az inkább egyfajta attitűd, amely a vásznon megjelenő képet és azt illeti, amit e kép kifejez. Minden frame-jében ott az élet érzete” – írja róla a The Illustrated Who's Who of Cinema 1983-as kiadása. David Quinlan (Quinlan's Illustrated Guide to Film Directors, 1999) szerint a valós világ és a nézőközönség elképzeléseinek tehetséges manipulálása által Murnau a szuggesztió erejét a vásznon új módon alkalmazta: így az el nem beszélt és a nem látott is érzékelhetővé lett filmjei közönségének minden tagja számára.

Geoff Andrew (The Film Handbook, 1989) is a rendező képi világát, vizuális stílusát emeli ki, amely összeköti és egységessé teszi igen különböző témájú filmjeit. Az általa alkalmazott ’folyékony’, könnyed kameramozgás az expresszionizmus rigorózus sematizmusán is áttör, s túllép e forma korlátozott határain. „A filmjeit nehéz kategorizálni: a Nosferatu túl lírai ahhoz, hogy csupán horrornak nevezzük, s számos más munkája sokkal inkább utal metafizikai érdeklődésre, mint pusztán a történetmesélés iránti elköteleződésre”. 

A Nosferatut Murnau még az Amerikába költözés előtt forgatja – megrendezte két könyv-adaptációját (egyikük a Faust), s csak aztán távozott az új hazába. A Nosferatu megjelenésekor vegyes kritikai fogadtatásra talált, a Bram Stoker Alapítvány (az író özvegye) pedig beperelte a rendezőt a regény engedély nélküli használatáért. Egy angol bíróság ítélete szerint a film minden kópiáját és negatívjait meg kellett volna semmisíteni; azonban az ítéletnek Németországban nem tudtak érvényt szerezni, minthogy a producerek eladták anyagaikat a Deutsche Film Produktion-nak. A Nosferatut a Guardian 2010-es minden idők legjobb horrorfilmjeit bemutató listáján a 7. legjelentősebb műként mutatják be. (Anne Billson: Nosferatu: A Symphony of Horror: No 7 best horror film of all time. FW Murnau, 1922 (The Guardian, Friday 22 October 2010)) 2013-ban a némafilmekről készített hasonló TOP10-es listában a Virradat a 2- helyen szerepel.

"A film áhítatos tisztelettel kezeli az alapanyagot. Talán valóban úgy véli, a vámpírok igenis léteznek." – írja róla Robert Ebert (Robert Ebert: Nosferatu In: Száz híres film (Budapest, Európa, 2006, 435 - 439. o) 435. o.). Megteremt egy alakot, akit aztán csak igen keveseknek sikerül akár megközelíteni is a további, a szakirodalomban harminc felettire becsült filmfeldolgozások sorában — egyenrangúként leginkább Werner Herzog 1979-ben készített vámpírfilmjét emlegetik Klaus Kinskivel a főszerepben. Mégis erősnek vélem Ebert állítását, mert elolvasván Bram Stoker regényét, nem csupán a névváltozások, de komoly szerkezetbeli különbségek is megfigyelhetőek a film és az alapjául szolgáló regény között. (Az általam használt fordítás: Stephen King bemutatja a horror klasszikusát – Bram Stoker: Drakula, a vámpír. Ford.: Bartos Tibor. Merényi könyvkiadó, Bp, é.n. A megjelent változatokról érdekes beszélgetés alakult ki a Drakula c. film alatt, érdemes átolvasni.)

Abraham "Bram" Stoker (1847-1912) Dublinban nőtt fel. Mikor munkába állt, nyolc évet töltött közszolgálatban (első könyvének is ez volt témája). Később Henry Irvinget, színész barátját követte Írországból Londonba, ahol a Lyceum színház menedzsere lett. Az 1880-as évek közepén kezdett komolyabban írással foglalkozni, 1890-ben jelent meg első regénye, a The Snake's Pass. A Dracula, második regénye 1897-ben látott napvilágot. Bár azonnal nem hozott átütő sikert, de folyamatosan nőttek eladási mutatói, s ez alapozta meg végül Stoker irodalmi renoméját. Irving 1905-ös halálakor Stokernek is el kellett hagynia a színházat, s bár továbbra is írt, publikált, hasonló mértékű sikert újabb regényeivel már nem ért el. 1912-ben hunyt el, vélhetően szifilisz végzett vele – írja róla Andrew Pulver. Nézete szerint Stoker regénye hasonlít a viktoriánus kor hátborzongató regényeihez. Példaként említi Oscar Wilde regényét, a Dorian Gray arcképét 1891-ből, a gótikus mesterműként emlegetett The Monk (A szerzetes) című regényt 1796-ból, s a Mary Shelley könyvét, a Frankensteint (1818). Bram Stoker maga úgy nyilatkozott, hogy a regény egy tarisznyarák-vacsorát követő rémálom lenyomata. 

Drakula gróf története váltakozó szerzőjű naplóbejegyzések és levelezések során bontakozik ki: míg a regény alaphelyzete, hogy Jonathan Harker frissen ügyvéddé lett ügyvédbojtár úton van Drakula gróf várába, hogy vele egy angol ingatlan adásvételéről szerződjék, addig a filmben előbb megismerjük az ifjú és boldog házaspárt, akiket elszakít egymástól az utazás; a regényben ők még nem házasok, a filmben igen. A filmben Jonathan Harker ifjú házaspár barátaira hagyja feleségét; a regényben Mina (Wilhelmina) Murray és Lucy Westerna barátnők, Lucy is és Wilhelmina is még innen van a házasság nyújtotta réven és elköteleződésen, bár már megvan a választottjuk.

A regényben Rensfield az őrültek házának lakója, s nem azonos a Harkert az útra küldő munkaadójával; a filmben az ügyvédekből ingatlanügynökök lesznek, s a munkaadó ügyvéd alakját egybemossa a koncepció Rensfieldével. 

A regényben a baráti társaság Van Helsing holland orvosprofesszor segítségével és vezetésével egészen hazájáig üldözi Nosferatut avagy Drakulát, akit a népnyelv a regény szerint Bukovinában és másfelé számos névvel illet – őt, illetve a ’fajtáját’, a vérszívók népét, akik között éppúgy vannak élőhalottak és vándorlók, mint az ’ős’-gonosz, az első vagy annak tekinthető fővámpír, akitől a többiek erejüket nyerik, s akinek akaratigája béklyózza akaratukat. Van Helsing feltűnik ugyan a filmben is, tanítványi koszorú körében látjuk, amint a húsevő növényekről tart kiselőadást, de itt nem jut neki szerep a vámpír legyőzésében.

A filmben Mina és Lucy alakja olyan értelemben mosódik össze, hogy nem Lucy lesz az alvajáró, s itt nem hal meg a vámpír rendszeres visszajárásától, hanem Mina jár alva, s lát jeleneteket férje éppen zajló sorsából, így megérzi a rá leselkedő veszélyt s messziről is segítségére siet. Épp ezek a jelenetek teremtenek lehetőséget Murnaunak a montázs-technika minél tökéletesebb kifejlesztésére, a benne rejlő lehetőségek kiaknázására. Ebert szerint a film két kulcsjelenetében “a két montázs a párhuzamosan futó eseményeket vágja össze. Ez ma már rutineljárásnak számít, ám Murnau elévülhetetlen érdemeket szerzett a montázstechnika bevezetésében.” 

A regény és a film különbözőségeit hosszan lehetne még sorolni, de egyetlen utolsót említek csak még: a regényben az öt férfi (akik közül hárman Lucy udvarlói és korábbi jó barátok, egyikük az elmegyógyintézet orvosa, mely a Drakula londoni első lakhelye melletti épület), Van Helsing professzorral és a Drakula várát megjárt Harkerrel, valamint Minával kiegészülve győzik le a gonoszt, aki Minán hatalmat szerez, mikor vérét ömleszti belé és iszik is véréből, addig a filmben a feloldást más jelenti. A filmben Mina egy, a vámpírokról szóló könyvben azt találja, hogy úgy oldható fel Drakula ereje, ha egy fiatal nő önként adja magát neki, s a vámpír mellette marad kakaskukorékolásig. 

A keretes szerkezetet és a napló-formát annyiban őrzi meg a film, hogy az első szöveges kép egy orvos naplójegyzete, aki a más színhelyre, Brémába került történetet jegyzi: arról ír, hogy Mina és Jonathan Harker lakásához és párosához köthető a gonosz terjedése Brémában, s innen vezeti végig a történetet. A regény közös nyomozásának, a naplók egybevetésének a filmben nem lesz szerepe. Murnaunál Harker az utazása során talál egy könyvet a vámpírokról és az ellenük használható módszerekről, melynek a kezdetben egyáltalán nem hisz. Az a problematika, mely a józan ész elveszítésével kapcsolatos félelmeket játssza ki a regényben, a filmben kevésbé kap szerepet.

„A kamera a rendező ceruzája. A lehető legnagyobb mozgásteret kell neki biztosítani, hogy az atmoszféra tűnékeny harmóniáját rögzíteni tudja. Fontos, hogy a technika, a mechanikai tényező ne álljon a szemlélő és a film közé” – mondta a kamerahasználatról Murnau. 

A kameramozgás légiességéért, a fényhatások alkalmazásáért, a kompozícióért egyaránt előszeretettel idézik Murnau munkáit – így a Nosferatut is, ahol további elemként a stop-frame animációs technika alkalmazása is jelentőséget kap, hogy a magától mozduló várkaput vagy épp a felébredő grófról lerepülő koporsófedelet a filmen megjelenítse.

Nézzük részletesebben a film egyik montázs-jelenetét!

A félelem itt válik először a képi eszközökön át kézzelfoghatóvá. A jelenet még nem a felismerés pillanata, jóval megelőzi azt. Az utazás ideje; Hutter még nem lépett át a hídon a gonosz birodalmába. Ahogy Hutter (Harker) a Kárpátok közé utazik, hogy Orlokkal (Drakula gróf) először találkozzék, határátkelését a való világ és a rémálom között a híres köztes cím jelzi-jellemzi, melyet André Breton és a szürrealisták annyira szerettek. "És ahogy átment a hídon, a fantomok eljöttek, hogy találkozzanak vele.” – írja az átkelés pillanatáról Anne Billson. Az Orlokhoz utazó ingatlanügynök azonban már számos jelét láthatta annak, hogy valami nem evilági van készülőben, de még nem hisz a jeleknek.

A film elejétől e jelek a következők:  1. a boldog család bemutatása után Harker (Hutter) megy egy utcán, a barátja utánanyúl/szól, de ő sietve továbbmegy. A szöveg: „Nem szaladhatsz el a végzet elől!” 2. Az ügynök bemutatása (aki Rensfield alakjával feletethető meg a regényben): az őrület  jeleit mutató színész, aki örömmel olvas egy titkosírásos levelet. A szöveg: „különös ember”, akiről „pletykák” keringenek. Odainti a fiatal ügynököt, s megbízza az utazással. A szöveg: „Olyan fiatalként, amilyen Ön, mit számít, ha ez egy kis fáradságába – esetleg egy kevés vérébe – kerül?” A következő képkockákon látszik az ügynök elégedett mosolya, a fiatal megbízott kevésbé biztos, ám mégis kihívást elfogadó mosolya, majd kameraváltással a szemben lévő ház, amit a grófnak szánnak. 3. Míg Renfield a fantomok földjeként jellemzi Erdélyt, melytől azonban nem kell félnie az útra kelőnek, ugyanő a feleségének már„A Kárpátok egy eldugott sarka”-ként írja le ugyanezt a helyet. 

A fogadós jelenetsorban már a vágásokkal építkező montázzsal van dolgunk, melyből a legjelentőségteljesebb majd az lesz, amikor Mina otthon, alvajárás közben átéli Harker kínját a kastélyban. 

A fogadónál a természetfeletti érzékeltetésére a természet képei vezetnek, innen jutunk majd tovább a sötét várkastélyig, Drakula gróf alakjáig, természetellenesen hosszú ujjaival, hegyes füleivel, denevérszerűen apró és keskeny fejével (mely egészen másmilyennek mutatja a grófot, mint a regényben Bram Stoker jellemzi).

Az utazás jeleneteiben előbb a háttérben a hegyet, előtte félig kitermelt fenyőerdőt látunk. Vágást követően a kép egy házat mutat, ami elé jobb előlről beérkezik a négylovas utasszállító hintó. Csomagok repülnek, Hutter/Harker leszáll. A zene némiképp fenyegető. A kocsmáros kijön Harker elé, felveszi csomagját.

Következő jelenet a fogadóban — Harkert hellyel kínálja fogadós. Csomagját az asztalra teszi, székét is megtörli. Az események az előtérben álló nagy asztalnál zajlanak, a háttérben, a kemence mellett üldögélnek. Mindent enyhén jobb elölről látunk. Harker egyeztet a fogadóssal, aki elmegy, míg egy fiatal nő inni hoz. A zene vidámabb. Vágás: Harker elégedetten emeli szájához a poharat, s fenékig kiissza: jelzi, hosszú út után van. Itt az első szövegtábla: "Vacsorát, gyorsan! Már Drakula gróf kastélyában kéne lennem!" Közben szélesen mosolyog. A következő képen négy eddig összedugott fejű paraszt rebben szét álmélkodva, arcukon meglepetés és rémület. Új vágás: a hímzett bőujjú inget viselő, bajszos fogadós kezében megáll a pohár, amit törölgetett, a kézilány is hátranéz. A poharat és a rongyot leteszi a fogadós. Vágás: Harker boldogan, szélesen nevető arca — aki mit sem sejt és mit sem ért környezete hirtelen kedélyváltásából —. Majd hátranéz. Vágás után ismét a fogadós és a kézilány látszik: a fogadós fejét vakarja, s ingatja, majd elindul, meg-megállva, torkára teszi kezét — mint aki bizonytalan abban, mit is mondjon. A közeli képből vágással tágul vissza a jelenet a fogadó egészére, a fogadós a háttérből érkezik a hátrafelé fordult Harkerhez: legyint, fejét ingatja, szemöldökét húzza fel. Ismét szövegtábla: "Nem mehet el most! A gonosz szellemek teljes erejükre kapnak sötétedés után!" Közben vált a zene is. A kamera a Harkerre meredő kocsmárost és a nagyhangon 'Ugyan'-t intő Harkert mutatja — a fogadós megfogja a kezét, majd megszorítják egymás karját, s a fogadós elmegy hátra. Elsötétedik a kép.

A zene váltása nélkül megy át a film a következő vágással a szabadba, ahol egy erdei úton hiéna közeleg, kb. 2-3 mp ideig. Megáll, fél lábát emelve a levegőbe szagol. Vágás: 4-5 ló, az előtérben lévő mén felemeli fejét, felfigyel. A lovak futásnak erednek. Vágás: visszatérünk a hiénára. Fülel, néz, végigszalad az úton.

A zene még mindig váltás nélkül köti tovább a képsort a vágás utáni beltérbe, ahol sötétség uralkodik, csak az ágynemű fehérje látszik. Világosodik, a zene felgyorsul, jobb oldalról gyertyát tartó kéz nyúlik be. Belép egy népviseletbe öltözött nő, a gyertyát a jobb elöl lévő asztalra teszi, s sietve megveti az ágyat. Harker belép utána, körülnéz, lehajítja holmiját, s leveti kabátját. A nő távozik, biccentenek, Harker kinéz a bal hátul lévő ablakon - az alkonyodó rétre vált a kamera, a riadtan futó lovakra, majd újabb vágással a kushadó, de fülét hegyező hiénára. Eztán a négy összesúgó, félni tűnő asszony látható a fogadóban, egyikük keresztet hány. Újabb vágással tér vissza a kép a hiénára, aki kissé lesunyja a fejét — mintha a hiéna alakjában megjelenő gonosz szellem hallaná a fogadóban történő eseményeket. A hiéna jobb hátra eltűnik az erdőben. 

Ismét Harkert hátát látjuk, a szoba felől, ahogy kihajol az ablakon. Visszahúzódik, fázósan dörzsöli meg a karjait, lerázza vállát, behajtja az ablakot, s visszafordultában arcán valamiféle elégedetlenség látszik. Vágás: a szoba egésze látszik, visszamegy a gyertyatartóhoz, magával viszi — újabb vágás — az ágyhoz. A kis kredencen könyvet talál, felveszi. A gyertya odavitelénél elhallgatott az előző jelenet zenéje. A könyvet csendben veszi fel, s néz bele. Mikor a következő képen a könyv címét (A vámpírok könyve) látjuk, akkor indul el egy magas hangokból építkező, ijesztőnek szánt zenei betét. A lap fehére után éles váltás a sötét kép, ahol Harker az ágy szélén ülve a könyvet nézi, lapoz: "és 1443-ban született az első Nosferatu." Legalább 3-4 mp-ig látjuk a szöveget a könyvből. A következő kép a következő könyvoldal: "a neve, akár a ragadozómadarak rikoltása. Sose mondd ki hangosan....." Szokatlanul hosszan, vagy 10 mp-en át látható az oldal, közben a félelmetes zene egyszer elhallgat, majd 4 mp után újraindul. Visszatér a kép az ágy szélén ülő és olvasó Harkerre, aki ásít, majd valamiféle nemtörődömséggel veti félre a könyvet, félig mosolyogva. Lerúgja csizmáját, s a szín elsötétül. Rögtön ezután világos, Harker az ágyban, fény vetül a párnán fekvő fejére, majd az egész képre. Fekve nyújtózkodik, s kinéz a fény felé. Nyújtózik, felül. Vágás: kikel az ágyból, az ablakhoz szalad, felnyitja az ablaktáblát, a zene már inkább csak a haladást segíti, bár a magas hangjaival feszültségteremtő erővel is bír. Az ablaktábla felnyitására egyfajta unisono középmagas hangban áll meg a zene. Vágás, a hajnali mező, lovak és emberek szaladnak elő a képmező közepe felől hátulról előre. Vágás: Harker mosolyog az ablakban, nyújtózik, visszafordul az ágyhoz, közben a zene lassul: felveszi a könyvet. A zene ismét az izgalom fokozását szolgálja. 

A könyv újabb lapja: "Az ember nem mindig érzékeli a veszélyt amit a vadállatok ugyanakkor megéreznek." Vagy 12 másodpercig látható az oldal, a zene közben rős hatásokkal operál, hogy felhívja a figyelmet a kijelentés jelentőségére. Újabb vágás után Harker szélesen nevet, fehér inge fénylik, összecsukja a könyvet, földhöz vágja, s elkezdi levetni magáról hálóingét, derekán megcsomózza, s gyors mosakodásba kezd. 

A következő vágás már ismét kivezet a fogadóból, ahol készen várakozik a négylovas kocsi, hogy továbbvigye az utazót. Harker előjön, a fogadós kíséri — vidáman mutat előre, a fogadós meghajlással köszön el. Innentől azonban már a korábbi jelenetek felől nézzük-olvassuk a képeket: az üres út is valamiképp riasztónak hat, ahogy felénk közelítve tűnik fel rajta a kocsi, s érthetővé válik a sietség...

A Nosferatunál különösen jól választott zene jellemzi a filmet. A gyakori közelik az érzelmek jobb megértését, intenzívebb kifejezését segítik – a némafilmekben az eltúlzott mimika és a szélesebb gesztusok a szavak nélküli történetmesélés eszközeiként épültek a jelenetekbe, így nem csoda, ha az utazó széles gesztusai, egy-egy mosoly (akár a film legelején a boldog család bemutatásánál a háta mögött csokrot rejtegetve hazatérő férj arcán látható széles nevetés) mára már önmaga paródiájába fordul. De, ha a film nem is afféle feszültséget képvisel, mint a mai horrorfilmek, s ha nem is tekinthető a Stoker regény adaptációjának, a megnevezetlen vagy megnevezhetetlen gonosztól való félelem alkímiáját hitelesen rögzíti.