"Éljen Napóleon elvtárs!"

Egy tipikusan olyan rajzfilm, ami nem gyerekeknek való, persze van benne egy két tündibündi állat, de nem ők játsszák a főszerepet. Ráadásul túl sok az ellenszenves szereplő, és túl sok a haláleset, meg a szomorú, illetve félelmetes jelenet, ahhoz, hogy gyermekek nézzék meg. A legfőbb ok, amiért ez egy felnőtteknek szóló történet mégis inkább a mondanivalóban és a mögöttes tartalomban keresendő.

Nem nehéz megtalálni a párhuzamokat, az egész film tulajdonképpen az emberi viselkedésről, illetve a világ törvényszerűségéről szól, illetve egyértelmű utalásokat találhatunk a kommunizmusra, a diktatúrákra, és a személyi kultuszra is. Egy olyan világot láthatunk, melyben az okos és gátlástalan disznók dőzsölnek, visszaélnek a bárányok természetével, kizsákmányolják a munkaerőt, mindenből hasznot akarnak húzni, és erőszakkal tartják fent a hatalmat. Bár most, hogy így jobban belegondolok lehet nem is pusztán a kommunizmusról szól a film. És ez az amitől igazán szomorúvá válik ez a mese a happy end ellenére is.

Nem mellesleg pedig ez volt az első egész estés brit animációs film, és Sztálin pont a forgatás közben halt meg.

Mindent összevetve egy kiváló rajzfilmmel van dolgunk, amit bátran ajánlok kicsiknek és nagyoknak. Kicsiknek inkább mégse... Csak nagyoknak.

"- Magukért harcoltam a háborúban!

 - Most bánja, hogy megnyertük, mi?"

Ma úgy hívnánk az ilyesmit, hogy celebfilm. És valóban ennek az alkotásnak semmilyen művészi mondanivalója sincs, sőt az alkotók arra sem vették a fáradtságot, hogy bármilyen történetet kiagyaljanak, vagy hogy egyáltalán megpróbálják beilleszteni valamifajta kontextusba a dalokat. Sőt még magának a címnek sincs semmi köze a filmhez, leszámítva, hogy felcsendül benne többször is a jól ismert sláger. Úgy tűnik ebből, hogy csak is kizárólag a pénz mozgatta őket, hogy kiaknázzák az újdonsült sztárok népszerűségét.

Ennek ellenére az Egy nehéz nap éjszakája csodálatos film, a mai napig tökéletesen megállja a helyét, minden szempontból. Könnyed és szellemes a forgatókönyv, mentes mindenfajta erőlködéstől. A főhősök egytől egyig szeretnivalóak, eredetiek és fiatalok. A dalok pedig mind szenzációsak és mindig a legjobbkor szólalnak meg. Tulajdonképpen Elvis összes filmje nem olyan szórakoztató, mint ez önmagában. Bár zenés filmet nem szokás szinkronnal nézni, most kivételt kellett tennem, ugyanis még a Pannónia Filmstúdióban készült ragyogó és klasszikus szinkront kár lenne kihagyni bárkinek.

Ebben a remek hongkongi akció vígjátékban együtt szerepel Yuen Biao, Sammo Hung és Jackie Chan és valami lenyűgöző, amit produkálnak. Eddigre már teljesen kiforrott a stílusok mind a harcművészet, mind a filmkészítés terén. Maga a történet persze huszadrangú, egy gyönyörű spanyol lány, Maria Dolores Forner körül bonyolódik a cselekmény. Ráadásul elég szokatlan helyszín egy hongkongi filmnek Barcelona. A verekedések gyorsasága és koreográfiája a mai napig lenyűgöző. A humor helyenként nagyon jó, máskor sajnos túl bárgyú, de összességében nagyon szórakoztató ez a pörgős filmecske.

Film noirba oltott fordulatos és modern westernfilm Nicolas Cage és Dennis Hopper főszereplésével... Remekül hangzik... A végeredmény viszont már sajnos nem ilyen jó.

A fordulatokra tényleg nincs sok panaszom, csak sajnos nem elég hatásosak. Ugyanez igaz az izgalmasnak szánt jelenetekre. Sőt magára a forgatókönyvre is. A rendező-író testvérpárnak volt egy rakás remek ötlete, de egyszerűen nem értettek annyira a filmezéshez, hogy ezeket kellőképpen ki tudják használni. Valószínűleg a Coen tesók példája lebeghetett a szemük előtt, de színvonal tekintetében meg sem közelítik az ő filmjeiket. A színészek sem a legjobbak sajnos: Cage borzasztóan manírosan és mesterkélten játssza az amúgy is halvány jófiú karakterét. Lara Flynn Boyle pedig nem elég igéző ahhoz, hogy vérbeli femme fatale legyen belőle. Dennis Hopper pedig rutinból alakítja a viszkit vedelő bérgyilkos karakterét.

A film ráadásul egyre fárasztóbb és fárasztóbb lesz, hála az előre megjósolható csavaroknak, és sajnos a túl sok esetlegességen is jut elég időnk gondolkodni. A vonat előtt átugratós rész pedig annyira különbözik a film alapvetően realista hangvételétől, hogy inkább komikus, semmint lenyűgöző.

  "Mi vagyok én buzi, hogy virágot vigyek?"

A magyar származású Joe Estherhas írta a forgatókönyvet, és Stallone közvetlenül a Rocky 1 kiugró sikere után játszotta a főszerepet. Elég jól hangzik. Ezek után már csak az a furcsa, hogy mégse hallott soha senki a filmről... Ez pedig azért van, mert annak idején hatalmas kritikai és anyagi bukásnak számított.

Nos, a Rocky sokkal inkább dráma, mint akciófilm, Stallone pedig kissé hasonló karaktert formál meg az Ö.K.Ö.L-ben is. Azt az egyszerű, buta, munkás férfit, akinek azonban megvan hozzá a kitartása és az akaratereje, hogy a csúcsra törjön. Azonban távol áll az akciófilmtől, pedig egy-két tömegverekedés adhatott volna alkalmat Stallone-nak egy kis bunyóra. Ráadásul ilyen szempontból a cím is félrevezető. A közönség joggal várt egy újabb bokszolós filmre. Ha nem őt választották volna főszereplőnek, ez nem lett volna gond. A kritikusok pedig természetesen alig várták, hogy földbe döngöljék az újdonsült sztárt. Stallone egyszer azt nyilatkozta, hogy pokoli nehéz volt csúcsra jutni a Rockyval, de utána még ezerszer nehezebb volt, mert senki sem nézett ki belőle többet. És valóban, ha nem csinálja meg a Rocky hihetetlenül sikeres folytatásait, ha nem kezd el akciófilmekben szerepelni, tényleg menthetetlenül elbukik.

Maga a film persze nem olyan rossz, mint amennyire annak idején elbántak vele. Egész jók a párbeszédek, érdekes a téma, alapvetően jó a forgatókönyv, bár nagyon epizodikus, A rendezés viszont nem elég epikus, és ambiciózus. A film második fele az öreg Stalloné-val már nem tetszett annyira, de különösebben ezt sem tartottam vészesnek. Mindenesetre sokkal jobban tetszett, mint az Édenkert a sikátorban.

Érdekesség a filmmel kapcsolatban, hogy Stallone magyar származású munkást alakít. Az pedig elég vicces így utólag, hogy már ebben a filmben összetűzésbe kerül Brian Dennehy-vel. További érdekesség, hogy Stallone azzal magyarázta a film bukását, hogy karaktere a végén meghal, és a közönség ezt nem akarta látni. Később soha, egyetlenegy filmjében sem halt meg...

"Minket elválasztani? Sohasem sikerült nekik..."

A Szeress, ha mersz egy elsőfilmes rendező romantikus alkotása, és ezek alapján nem sok jót várhatunk el tőle. Pontosan azt sem igazán tudom, hogy nekem miért is van meg... Lehet, hogy a gyönyörű és tehetséges Marion Cotillard neve nekem önmagában elég volt ahhoz, hogy leüljek a film elé. És mekkora szerencse, ugyanis hihetetlen jó mozit láthattam. Telis tele van remek vizuális ötletekkel, és eredetiséggel, mind a történetmesélést, mind a film képi világát tekintve, a remek szituációkról és párbeszédekről pedig akkor még egy szó sem szóltam. A történetben egyébként a gyerekkortól egy életen átívelő szerelmet nézhetünk végig, melyben a főhősök egyre gonoszabbul játszanak egymással, hol eltávolodnak, hol ismét közelednek. Egyszerre könnyed és mély a film, sok sok mondanivalóval, miközben benne van a jellegzetes európai mellékíz. Bátran ajánlom mindenkinek!

"Mi van csíra, nincs pénzed tetőre?"

Mit tegyen az ember, ha fiatal, de holtfáradt, viszont szombat este van, mégsincs nincs semmi életképes program?

Kerekedjen fel a legjobb barátjával egy ilyen szörnyű, erőltetett estén, üljön be a legközelebbi moziba, és nézze meg az Üvegtigris 3-at. Garantáltan happy endre fordul még a legszörnyűbb napja is.

Az első részt egy kicsi szobában néztük végig számítógépen, kb hatan ültünk a kis monitor előtt, és hülyére röhögtük magunkat. Azonnal kultuszfilmmé vált, és nem csak nálunk, hanem az egész országban. Ez többek között a remek figuráknak, a magyar vidéki, tahó kisemberek nagyszerű ábrázolásának, a kiváló színészeknek és természetesen a frenetikus humornak volt köszönhető.

A készítéskor senki sem gondolta volna, de jött a második rész, ami már a moziban is hatalmas sikert aratott. Ezt már az osztállyal néztük meg médaórán, és nagyjából ugyanazt kaptuk, leszámítva, hogy sokkal inkább a humorra helyezték a hagsúlyt. Ugyan becsúszott jópár erőltetett poén, de mikor nemrég újranéztem, végigröhögtem az egészet, az elejétől a végéig hihetetlen szórakoztató volt, pedig ezúttal nem közösségben néztem.

És akkor most itt a harmadik rész. Jogosan félhettek sokan, de Rudolf Péter ismét nagyon odatette magát. A karakterek megmaradtak a régiek, viszont az eddigi részekkel ellentétben ennek összefüggő, koherens története van. A humor talán kicsit kevesebb, de a beszólások nagyon ütnek, pláne, hogy a karakterek ugyanazok maradtak az elmúlt tíz évben. Szabó Erika látványa pedig valami elképesztő, nem hiszem, hogy lett volna olyan férfi a nézőtéren, akinek ne szorult volna ökölbe a gatyája, és ne vert volna hevesebben a szíve. Az meg külön tetszett, hogy nem ugyanazt kaptuk, mint az előző két részben, hanem valami újat. Simán lehetne ezt a filmet külföldön is forgalmazni, simán veri az amerikai mércét. Örül a szívem, ha végre egy jó magyar filmet láthat a moziban. Ahol kidolgozott a történet, van eleje-közepe és vége, mégis ott van belül a mélyén a magyar valóság, az átlagember szomorúsága és tragédiája. Mindemellett kontrasztként ott áll a magát felsőbbrendűnek képzelő gazdagember élete is, aki azt hiszi bármit megtehet. És ha ki is basznak vele, a végén mégis ő jár jól. Sokat emlegetett kritika a filmmel kapcsolatban, a reklámok használata. Nos, szerintem ha nem kifejezetten erre koncentrál valaki, akkor észre sem veszi.

Szóval, ha még nem láttátok, feltétlenül nézzétek meg, végre van egy igényes magyar film a mozikban!

 "A new york-i színésznők megőrjítenek"

A legjobb történetnek egyértelműen a Brett Rattner-féle tolószékes lány sztoriját találtam, abban minden egyben volt, a színészek, a képek, a hangulat és persze az elmaradhatatlan csattanó. A legrosszabb történetnek pedig egyértelműen Shekhar Kapur túlművészieskedő szösszenetét éreztem a hordárral és a művésznővel, bár Shia LaBeouf alakítása kifejezetten tetszett benne. A New York, I Love You-nak egyébként ebben látom a legnagyobb erényét, hogy a sztárok is csak átlagembereket alakítanak, és egyáltalán nem tűnnek ki a kevésbé ismert színészek közül. A különböző kis jelenetek, pedig különböző kis lehetőségeket adnak az egyes alkotóknak, illetve a nézőknek. Van, amelyik csak egy melankolikus hangulatot próbál elkapni, míg egy másik a remek párbeszédekre, vagy a színészi játékra (Ethan Hawke magánszáma például emlékezetes) épít, de persze akad olyan is, ami a szituációban rejlő lehetőségeket használja ki. A leginkább szívet melengető epizódban egy idős pár sétál, és beszélget egymással. Szembetűnően különböznek az anyázó magyar nyugdíjasoktól. A bácsit Eli Wallach alakítja, akinek legemlékezetesebb szerepei közé tartozik A Jó, a Rossz és a Csúf Tuco-ja, vagy A keresztapa harmadik részének Don Altobello-ja. A világ egyik legjobb karakterszínészét ennyi idősen, 2011-ben különösen jó érzés a vásznon látni. Nem úgy Nathalie Portman-t, aki számomra még mindig hihetetlen sokkoló teljesen kopaszon. A többi történetnek alapvetően nem sikerült magával ragadnia, ami elsősorban azért baj, mert úgy érzem nem sikerült átadni azt az életérzést, ami ehhez a nagyvároshoz kapcsolódik. 

A New York, I Love You leginkább hangulatfilm, vagyis a kedvedtől függően előfordulhat, hogy halálra unod, és éppen az is, hogy imádod. Kicsit ironikus, hogy a zenének és a képeknek köszönhetően inkább európai filmekre jellemző érzés támad a nézőkben, de aztán az amerikaiakra oly jellemző hideg profizmus mindezt könnyen elfelejteti.

"Miért csinálod meg a kávét?"

A börtönös filmeket nagyon szeretem, általában igen jól sikerült emberi történetek. A gengszterfilmek szintén a kedvenc műfajaim közé tartoznak. A próféta pedig egy börtönös gengszterfilm, ráadásul elég jelentős sikert is aratott, így nem csoda, hogy elég nagy elvárásokkal ültem le megnézni. Ráadásul francia filmről beszélünk, ami hozzáadhat némi jellegzetesen európai mellékízt is a történetnek.

Sajnos azonban a másik tavalyi Oscaroshoz, a Szemekbe zárt titkokhoz hasonlóan ez sem válik remekművé, szimplán egy jó film. Telis-tele van a szokásos gengszteres-rablós klisékkel, de közben valahogy mégis újszerű. Érdekes volt benne nagyon, hogy az alapvetően realista hangvételt különféle művészieskedő jelenetek szakították félbe, itt túl nagynak éreztem a kontrasztot, ráadásul jobbat tett volna szerintem a filmnek, ha kevésbé próbált volna "eredeti" lenni az akciók területén. Ez egyértelműen a rendező hibája, de arról már a forgatókönyvíró tehet, hogy nincs semmi katarzis a történet végén. Hopp, egyszer csak vége van a filmnek, azt vesszük észre. A másik nagy problémám az volt, hogy gyakran úgy tűnt, csak próbál belekapkodni, ebbe-abba a film, és ezek a mellékszálak csak úgy lógnak a levegőben (ilyen a "próféta" dolog is példának okáért), pedig így sem egy rövid alkotásról beszélünk a maga két és fél órájával.

Tulajdonképpen még így különleges élményről beszélünk, ami mindenképp megéri, hogy megnézzük, mert végig leköt, és érdekes marad az utolsó percig, de korántsem akkora film, mint amekkorának beharangozták.

"The World is Yours"

Hogy az eredeti Sebhelyesarcú mennyire korát megelőző film volt, csak az tudja igazán felmérni, aki látott már több '30-as évekbeli gengszterfilmet, például a Közellenséget, vagy A kis cézárt. Persze ettől még nem csoda, hogy ez a majdnem 80 éves film így is porlepte, vagy idejétmúlta, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató is egyben.

A szöveg a főcím után nagyon suta és naiv, de valószínűleg a cenzúrabizottságok miatt került bele a kész filmbe. Később is kapunk rendesen a fejünkre, hogy a gengszterek milyen rosszak és gonoszak, csakhogy tudjuk, hol a helyünk. Egyébként a forgatókönyv és a rendezés egyaránt kiváló, a történet egy pillanatra sem ül le, végig pörög, láthatunk rengeteg gyilkosságot, amelyek általában nem csak hangulatosak, de a remek beállításoknak hála emlékezetesek is (például a bowlingos, vagy a fütyörészést se sokan felejtik). Hihetetlen, de még akciójeleneteket is láthatunk, nem is egyet, persze a kor technikai színvonalán. Furcsa azonban, hogy még így sem válnak nevetségessé. Ami naggyá teszi még a filmet, azok a karakterek. Paul Muni ugyan nagyon túlripacskodja a főhős figuráját, aki tulajdonképpen egy gátlástalan tapló, némi vérfertőzéses hajlammal. Ez is furcsa, hogy ez ennyire nyilvánvalóan lejön egy ilyen régi filmből. A huga szintén nem semmi, bár a végső lövöldözésnél teljesen hiteltelenné válik a a karaktere. A jobbkeze Rinaldo szintén emlékezetes figura, pénzdobálásával létrehozott egy gengszter mítoszt. A humor is megjelenik a filmben, Camonte titkárjának hála, aki még a legnagyobb lövöldözések közepette is próbálja ellátni telefonos kötelességeit.

A remek szituációknak és a párbeszédeknek hála egyértelműen A sebhelyesarcú válik a '30-as évek legnagyobb gengszterfilmjévé. A rendező pedig nem volt más, mint Hollywood legsokoldalúbb direktora, a legendás Howard Hawks. És persze mindez nem jöhetett volna létre, ha a film mögött nem egy akkora mogul állt volna, mint Howard Hughes.

A hongkongi Shaw Brothers stúdió volt egy időben az egyeduralkodó a hongkongi filmpiacon, pedig többnyire egy kaptafára készült harcművészeti filmeket készítettek. Mindemellett sok filmjüknek megmaradt a hangulata, a bája, miközben egyértelműen a kor legjobb verekedéses akciójeleneteit mutatták be. Leszámítva persze Bruce Lee-t. A jobb filmek egyébként történetvezetésben és látványvilágban jócskán felülmúlták a világsztár alkotásait. A Bastard Swordsmannal végére értem a Shaw Brothers aranykorának, mely 1967-1985-ig tartott körülbelül. Az összes híresebb és jelentősebb filmjüket megnéztem, és megmondom őszintén mára rendesen meguntam.

A Bastard Swordsman egyébként nem sima harcművészeti film, hanem egy wuxia, ami nem mindig, de ebben az esetben jelentősen csökkenti az élvezhetőséget európai ember számára. Az még hagyján, hogy össze-vissza repkednek az emberek, de a film végén található "Selyemgubó" technikát, melyben a főhős begubózik, majd fehér hajal előmászik egy sokkal erősebb harcosként, és fehér valamiket lő az ellenfelére... nos az ilyesmi jeleneteket nehéz elfogadnunk. Egyébként a filmben kiváló harcjeleneteket láthatunk, kár hogy sokat gyorsítot felvételben, igazán semmi szükség nem volt rá. A Shaw Brothers harci jelenetei egyébként ezért nagyszerűek mind a mai napig, mert nincsenek tele trükkökkel és rengeteg vágással, hanem nagyszerű harci koreográfiákat mutatnak be, melyek ugyan nem túl valószerűek, de szépek. A tempó egyébként hihetetlen gyors, végig pörög a film, de közben követhető marad. A sztori sem rossz Shaw Brothers mércével mérve, és tényleg tele van a film harci jelenetekkel.

Én mindenesetre örülök, hogy befejeztem a Shaw Brothers korszakot, és nem kell több filmet néznem.

"Némelyikük ordít a félelemtől, mint az emberek, akik fütyülnek a sötétben."

Furcsa mód előre tudtam, hogy ez egy jó film lesz. Sok régi klasszikusba csalódtam már, ráadásul ez elég B-kategóriásnak tűnik első hallásra, de a látszat csal. A rendezőbe, Jack Arnoldba fektettem a bizalmamat, ugyanis A hihetetlenül zsugorodó ember után tudtam, hogy rossz film nemigen kerülhet ki a kezei közül. Úgy tűnik a fickó az '50-es években a B kategória aranykorában készítette B filmjeit, de A színvonalon. Mivel a mai filmgyártás is erre épül, így nem mondanám azt, hogy nem látszódik A fekete lagúna szörnyén az idő vasfoga, de érződik, hogy mennyire igényesen elkészített filmekről van szó.

Ebben a műben például elég nagy hangsúlyt fektettek például arra, hogy megmagyarázzák a szörny létezésének okát, hogy hihetővé tegyék az egész történetet, és ez nekem nagyon tetszett. Továbbá a szörny megvalósítása is nagyon jó volt, nem vált nevetségessé, bár látszott, hogy egy embert öltöztettek be, de az a Predator filmekben is látszik, úgyhogy ez nem túl nagy probléma. A feszültséget is remekül sikerült fenntartani, a mai napig nagyszerű az a jelenet, amikor a főhősnő úszkál a vízben, a szörny pedig a nyomában van. Egyébként Julia Adams alakítja, elég különleges szépség, akinek nem mellesleg fantasztikus teste volt, így elsőrangú választás erre ez egzotikus horror-kalandfilm főszerepére. Persze a karakterek ma már sablonosnak tűnnek, a trükkök sem túl félelmetesek, de azért még abszolút szerethető film a Creature from the Black Lagoon. A kiváló víz alatti jelenetekért pedig külön dicséretet érdemelnek a készítők. Minden szempontból egyben van a film, Jack Arnold tényleg tudta, hogy mit csinál. Érdekességképpen megemlíteném még, hogy ezt az 1954-es filmet bemutatásának idején 3D-ben vetítették a mozikban.

"Ki ez a hugy?"

Bár nem horrorfilmről van szó, mégsem ajánlom senkinek, hogy lefekvés előtt nézze meg a Kék bársonyt, ugyanis David Lynch filmje teljesen olyan, mint egy rémálom. Az az érdekes, hogy tele van ilyen jelenetekkel, amire még a szereplők is nagyon rásegítenek, és mégis van értelme, és van sztorija a Kék bársonynak, ami azért Lynch-nél nem ilyen egyértelmű, elég ha a Mulholland Drive-ra gondolunk. Abban egyébként sokkal emlékezetesebb jelenetek vannak, de egyrészt egy káosz a története, másrészt pedig túl hosszú a film, így mégis a Kék bársonyt kell kihoznom győztesnek, mint Lynch legjobb alkotását.

A nemrég elhunyt Dennis Hopper valami elképesztően jól alakítja Franket, a kiszámíthatatlan és perverz pszichopata őrültet, aki rettegésben tart mindenkit a környezetében. A többi színészre sincs panasz, de ő messze kiemelkedik közölük. A zene, hogy '50-es évekbeli slágereket alkalmaztak, még tovább mélyíti ezt az andalító, álomszerű hangulatot. Ehhez hozzátartozik a film lassú története is. Tulajdonképpen maga a történet nem valami nagy szám, itt azon van a hangsúly, ahogy azt Lynch filmre vette. A mindenkiben mélyen ott élő perverz és gonosz ösztönök pedig kiteljesítik a rémálmot. 

"Egy férfi belefulladt az ágyába? Ráadásul pizsamában?"

Valamiért évekig húztam-halogattam e klasszikus film megnézését, mert féltem, hogy agyonajnározott, és talán nem fog tetszeni. Félelmem teljesen alaptalan volt, ugyanis a Charade valóban egy nagyszerű film. 1963-ban készült, mégsem tűnt egy percre sem idejétmúltnak, persze érződött valamennyire a kor, de nem annyira, mint pl az ős James Bond filmeken. És hogy mitől olyan jó a film a Charade? Elsősorban a kiváló forgatókönyvtől, amelyben remek párbeszédeket hallhatunk, tele van humorosabbnál humorosabb jelenetekkel, csavarokkal, meglepetésekkel, amik a mai napig frissnek hatnak. A színészgárda is csodálatos, és itt nem csak a szupersztár főszereplő párosra Audrey Hepburnre és Cary Grantre gondolok, bár a legtöbben főleg miattuk szeretik a filmet. Nem is csoda, Hepburn humoros, elbűvölő, édes és bájos, mint minden filmjében, Grant pedig szintén tökéletesen hozza az elegáns, sármos és erős férfi prototípusát. Kicsit mondjuk már öregecskéne éreztem a szerepre, de ez egyáltalán nem zavaró. Mellettük még Walter Matthau, James Coburn és George Kennedy is játszik, hogy csak az ismertebbeket említsem, egytől egyig emlékezetesek. A rendezés nem különben; a végső fogócska például zseniális, különösen az oszlopos résznél. A Szajnán hajókázós jelenetnek pedig olyan remek hangulata van, amit csak kevés filmnek sikerül elérni.Említést kell tennem még a főcímről, melyet a James Bond filmek állandó főcímkészítőjének Maurice Bindernek köszönhetünk, ezúttal is kiváló munkát végzett.

"Nem engedhetjük, hogy egy kutya beleavatkozzon fontos katonai parancsokba"

Azért az mindenképpen érdekes és figyelemreméltó, ha Clint Eastwood a ma élő legamerikaibb rendező második világháborús filmet készít a japánok szemszögéből. Párfilmjét a Dicsőség zászlaját már elég régen láttam, nem hagyott bennem igazán mély nyomot, lehet épp ezért kellett ennek a filmnek is ennyit várnia. Nos, a kritikusoknak ezúttal igazuk volt, tényleg sokkal jobb a Levelek Ivo Dzsimáról, mint a másik film, és nem csak érdekessége miatt. Sokkal jobbak a szereplők, sokkal jobb az egész szituáció, meg ahogy bemutatja, hogy teljesen más a japán felfogás, mi alapján tették, amit tettek stb... Az külön tetszett, hogy a pisztoly mellé szamurájkardot is hordtak magukkal a japcsik. A legnagyobb erénye a filmnek, hogy embernek mutatja be a japánokat és az amerikaiakat is. vagyis az amerikaiak között is vannak kegyetlen rohadékok, és a japánok között is vannak fanatikus szadisták, de a jó is megtalálható mindkét oldalon. Ez nekem így hiteles volt. A film egyébként elképesztően szomorú, a japánoknak a legkisebb reményük sincs a győzelemre, mind tudják, hogy meg fognak halni. A fényképezés pont ugyanezt a nyomasztó, kilátástalan hangulatot növeli. Amit hátránynak éreztem viszont, hogy Eastwood szemmel láthatóan nem mozog annyira otthon a csatajelenetekben, a The Pacificben például sokkal jobb jelenetek voltak, dehát ez érthető is, hiszen itt elsősorban a drámán volt a hangsúly. A másik negatívum, amit meg tudnék említeni az a film hossza. Én szeretem Eastwood nyugdíjas tempóját, de egy két és fél órás film azért kemény dolog, még akkoris ha sok az érzelem és sok a dráma.