A film szerencsére sokkal élvezetesebb, mint ahogy cím alapján gondolnánk, hála a lenyűgözően élethű, mégis hihetetlenül fantasztikus látványvilágnak, amit természetesen leginkább IMAX 3D-ben lehet kiélvezni. Így garantáltan élménnyé válik mert tele van izgalmas helyszínekkel, sok-sok akcióval és kalanddal. A gyerekek megkapják a nagyon hasznos és tanulságos mondanivalót, hogy becsüljék meg, és szeressék az anyukájukat.

Naná, hogy anyuci szíve is ellágyul, pláne a film vége felé, apucinak megmarad a leesett áll a sci-fi akciójelenetek után. A kicsit is intelligensebbek pedig hamar felfedezik a teljesen nyilvánvaló, és gyerekfilmtől kissé szokatlan társadalmi mondanivalót is. A Marsot ugyanis nők irányítják, akik teljesen kirekesztették az idióta és gondolkodni teljességgel képtelen hímeket. A gyerekekre dajkarobotok vigyáznak, semmi szeretet nincs az egész bolygón, ráadásul az egész hihetetlenül steril. A párhuzamok teljesen egyértelműek, és elég ironikusak is.

Mégsem válik igazán jó, vagy emlékezetes alkotássá a Disney legújabb filmje. Igazán sehol sem csúszik el, még az érzelgős jelenetek sem válnak túl szirupossá, és nincsenek túlzottan ciki részek sem. Hogy mégis miért, az borzasztóan egyszerű: kevés a humor. Sok helyen próbál vicceskedni a film, néhol még sikerül is neki, de sajnos ez nem elég. De még ez sem lenne túl nagy probléma, ha a karakterek igazán emlékezetesek, vagy nagyon szerethetőek lennének.

Milo, a főhős például szimplán idegesítő. Nem annyira, hogy a falnak menjünk tőle, csak annyira, hogy ne tudjuk megkedvelni. A geeksrác Gribble a kötelező vicces mellékszereplő, és valóban sokkal jobb Milo-nál, de mint már említettem ő sem eléggé poénos. Ki, az űrlény pedig lehet, hogy nagyon jófej, csak nincs ideje kibontakozni, ahhoz ugyanis túl keveset szerepel. Az anyuka szimplán jelentéktelen, ami azért nagy gond, mert elvileg főleg érte kéne izgulnunk. A főgonoszt - aki gyakorlatilag félig E.T., félig banya - pedig még utálni sem lehet rendesen, inkább csak irritálja szegény nézőt.

A látvány miatt azonban megéri még így is elmenni, valóban lélegzetelállító a valódi IMAX és az igazi 3D.

Egy nagyon kellemes élmény volt most megnézni a Kedves ellenségemet. A legjobban az a tipikus, már már kézzelfogható '80-as évek feeling fogott meg leginkább. A furcsa történet, az elavult trükkök, a fantasykra hajazó sci-fi látványvilág. A dvd képminőség mögött szinte látom magam előtt, ahogy apámék ezerszer átmásolt, borzasztóan életlen videokazettán nézik, miközben a fahangú narrátor lelketlenül fordítja félre a legdrámaibb jeleneteket is... Istenem, de szép idők lehettek...

A film alapgondolata több, mint érdekes, a forgatókönyv pedig olyan szépen kidolgozott, hogy biztos voltam benne, ez bizony egy regény alapján készült. Google a barátom, tévedtem, nem regény, hanem novella alapján. Teljesen mindegy, a forgatókönyv finom átmenetekkel mutatja be, hogyan váltak az esküdt ellenségek előbb társakká, majd barátokká. Végül pedig az embernek kellett felnevelnie a földönkívüli gyermeket, és megmentenie, bármi áron. Mindezt végig teljesen hitelesen, amennyire egy sci fitől telik. Ez valójában egy szép, drámai történet. Sokkal hihetőbb, hogy a főhős a saját fajtája ellen fordul az idegenek mellett, mint például az Avatarban. Mert egy ilyen filmhez nem csak pénz kell, hanem szív is...

A Next már nagyon-nagyon régóta porosodik nálam, de még sosem vettem elő. Annak idején Jessica Biel miatt akartam megnézni, de aztán sorra jöttek az érdekesebb filmek, így valahogy kimaradt. tegnap este azonban eszembe jutott, hogy már ideje lenne megnézni. Egy tök közepes filmre számítottam.

A Next kezdése viszont meglepően jól sikerült a jövőbe látó főhős kaszinós hajszájával. Arra gondoltam, hogy lehet kár volt ennyit várni. Aztán jött Peter Falk, akinek teljesen felesleges a szerepe, dehát őt mindig jó látni. Julianne Moore most is hozza a minden bájtól mentes, idegesítő, akaratos keménycsajt. Itt is ugyanolyan ellenszenves, mint mindig. Jessica Biel szerepe szerint elég butus, de nem gond, mert a film is az. Valamennyire mindenesetre kárpótolhat engem, és kedves férfitársaimat az a tudat, hogy valóban nagyon szép a csaj. Viszont a Nextben sajnos nem igazán szexi. Nicolas Cage totálisan jellegtelen a főszerepben, egy olyan színész, mint ő, ennél sokkal többre képes. Jessica Biel-el pedig egyáltalán nem illenek össze, teljesen hiányzik a szikra, aminek a sztori alapján meg kéne, hogy legyen köztük.

Mégsem a színészekkel van a legnagyobb probléma a Nextben, hanem konkrétan a filmmel. A szerelmi szál nagyon halovány, az első jelenetet leszámítva, ami hihetetlen jó. Ebben Cage előre látja a lehetőségeket, hogyan lenne érdemes megszólítania álmai nőjét (aki tényleg álmaiban jelenik meg először), végül kiválasztja a legideálisabb megoldást... Az atombombás akciós szál is rém gyenge, unalmas, és sablonos, ráadásul a CGI trükkök is túl átlátszóak, érdekes módon mégis a végére kifejezetten eredetivé és izgalmassá válik a Next, amit nem nagyon vártam tőle. Ahogy Cage a jövőbe látva megsokszorozza magát, és úgy keresgél, hát az valami hihetetlen. A végső csavar pedig igazán ütött. Nem számítottam rá, de tökéletes befejezés volt.

Összességében van egy nagyon jó alapötlet, pár zseniális jelenet, két remek színész, de az alkotók nemigen tudtak élni a lehetőségekkel, így a végeredmény pont olyan közepes, mint amit vártam tőle.

William Goldman írt egy remek könyvet a forgatókönyvírásról Mit is hazudtam? címmel. Egyik fejezete arról szól, hogy milyen történetekből lehet írni, és milyenekből nem. Az általa vizsgált sztori egy fogyatékos kisgyerekről szól, aki átvészelt egy hétvégét egy veszélyes mocsárban, és túlélte. Goldman felvázol pár időkitöltő hollywoodi klisét, és azt mondja, még úgy sem lehetne játékfilm szintűre duzzasztani úgy, hogy közben élvezetes is maradjon. Remélem látta a 127 órát.

Itt ugyanis kihagyják a holywoodi kliséket. Filmünk arról szól, hogy egy ember beszorul egy sziklába. Ennyi. És másfél órás. Fene se gondolta volna, hogy mégis ilyen kurvajól sikerül, úgyhogy közbe elkerülte a Goldman által felvázolt, összes tipikus klisét. Danny Boyle kiváló rendező, de ezzel nem mondtam újat. Remek vizualitása van a filmnek, többek között ennek is köszönhető, hogy nem válik egy pillanatra sem unalmassá. Láthatunk közbe flashbackeket, víziókat, látomásokat. A személyes kedvencem pedig a talkshow-s jelenet, ami elképesztően ötletes. Ezek mind főhősünk agyában játszódnak le, eközben pedig egyre jobban leépül, és mi végignézzük ezt a folyamatot, egészen a borzasztóan sokkoló végkifejletig. James Franco valami óriásit alakít, tökéletesen hiteles a film minden egyes percében, ami azért nagyon fontos, mert minden rajta áll, vagy bukik. A forgatókönyvet is csak dicsérni lehet, hogy egy pillanatra sem vált hatásvadásszá, érzelgőssé, vagy éppen szájbarágóssá a film, pedig könnyen lehetett volna...

Nagyon erős film tehát a 127 óra, és sok mondanivalója van, mindenkinek ajánlom figyelmébe!

"Egy jó bíróra van szükségem" 

A félszemű kedvéért elzarándokoltam a legközelebbi multiplexbe, westernrajongó hugommal az oldalamon. Miért is ne tettem volna? Az előzetes valami hihetetlen jóra sikerült, a műfajt meg amúgy is szeretem. Nem mellesleg pedig az Oscar jelölt filmeket tekintve, idén ez tűnt számomra a legígéretesebbnek. A színészek már első látásra jónak tűntek, a Coen tesók neve nálam garancia, a Nem vénnek való vidékkel pedig bebizonyították, hogy van érzékük a westernekhez. Ami pedig a leginkább meggyőzött az az volt, hogy a Nem vénnek való vidék is a nagyvásznon működött leginkább. A John Wayne-féle régebbi feldolgozását már nagyon régen láttam, így igazán összehasonlítási alapom sem volt.

Ehhez képest csalódtam. Egy teljesen közepes filmet láthattam, jó színészekkel, pár jó pillanattal és kissé lassú tempóval. Nem, egyáltalán nem volt unalmas a film. De különösebben erős, vagy szórakoztató sem. Jó ötlet volt, hogy a főhősnőt, Mattie Rosst tették a középpontba, miatta működik egyáltalán a film, Hailee Steinfeld pedig csodálatos volt a szerepben. Egy 14 éves, bájos kislány, meglepő akaraterővel, céltudatossággal, és határozottsággal. Tényleg ő élteti a filmet. Matt Damon jelenléte poénnak jó, de amúgy nem sok minden másra. Jeff Bridges a félszemű marshall szerepében hozza a kötelezőt, a részeges, anekdotázós, öreg alkoholista alakja tényleg szórakoztató. A negatív oldalon áll Josh Brolin, akit egyébként nagyon bírok, de ezúttal nem sok teret adnak neki a kibontakozásra. Szintén jó volt még látni Barry Peppert, de semmi több.

A film meg közben csordogál előre a mag nyugodt tempójában, de igazán nagy dolgok nemigen történnek. A végén a nagy finálé is kissé gyenge... de aztán Mattie Ross leesik a kígyókkal teli verembe. Itt pedig életre kel a film. Ez a jelenet valami elképesztően izgalmas. A következő, amelyben a félszemű vágtat eszeveszettül a hóesésben, pedig szintén lenyűgöző, hangulatos, itt érezzük igazán, hogy egy Coen filmet láthatunk. Aztán leblende, és jön a borzalmasan kiábrándító epilógus, amit igazán kihagyhattak volna: az édes kislányból félkarú vénlány lett, aki soha többé nem találkozott se a fészeművel, se a texasi rangerrel.

Ha már újkori western, akkor sokkal inkább a Börtönvonat Yumába. Sokkal szórakoztatóbb, élvezetesebb film volt. A félszeművel az a legnagyobb probléma, hogy ha leszámítjuk a végéről azt a hihetetlenül jó tíz percet, akkor olyan, mintha nem is egy Coen filmet néznénk, hanem bárkiét. És ez nagyon szomorú ilyen markáns alkotóktól. Azt meg végképp nem értem, hogy jelölhették ezt a teljesen közepes filmet ennyi Oscarra, de nem csoda, hogy nem nyerte meg egyiket sem, szerintem az utókor se nagyon fog rá emlékezni.

"Nekem csak egy maradt..."

Nagyon gáz, de a tavalyi Oscar-nyertes filmet még nem láttam, pedig már elég régóta megvan. Most a sok idei Oscar-jelölt forgatagában időt szakítottam rá, és nagyot csalódtam benne. Valahol belül talán mégis éreztem, hogy ez nem lesz egy igazán jó film, nemhiába váratott magára ennyit a megnézése. Úgy összességében persze egyáltalán nem rossz a Bombák földjén, csak kevés ahhoz, hogy megnyerjen egy Oscar-díjat, ahhoz nem eléggé átélhető és a dráma is hiányzik belőle, pedig lehetett volna valamit kezdeni az önpusztító bombahatástalanító, és a józan őrmester kettősével. Ehelyett kapunk sok feszült akciójelenetet, amik valóban elég jók. Két akciójelenet között meg néha beszélgetnek a katonák egymással. Sok mondanivalót nem tudtam felfedezni a Bombák földjében, leszámítva azt, ami csak az elején és a végén jelenik meg: "A háború drog". Oké, csak ehhez nagyon kevés azt bemutatni, hogy kurvaunalmas otthon lenni egy szép nővel és az édes kisbabáddal, jobb egy szaros sivatagban felrobbanni, mert az izgi... Szóval a Bombák földjén valószínűleg inkább politikai okok miatt kapta meg a díjat, egyébként egy középszerű háborús film, amiből sokkal jobbakat is találhatunk a műfajban, melyek még csak az Oscar bácsi közelébe se jutottak.

Én meg azon lamentálok, hogy a filmek ennyire gyengék az utóbbi években, vagy az Oscar nem ér mostanában ennyire semmit...

"Ideadnád apámat? Ott van a padlón."

Mindenki a Másnaposokhoz hasonlítja ezt a filmet, nyilván az alkotók miatt, dehát nem csak egyféle filmet lehet készíteni. Nekem semmilyen különösebb bajom nincs a Terhes társasággal, sőt kifejezetten tetszett, hogy nem csak a kakilós-recskázós poénokra volt kihegyezve, hanem volt benne némi drámai vonulat. Nagyszerű volt például a wc-ben játszódó jelenet, ahol Zach Galifiniakis (aki igazán megváltoztathatta volna a nevét, mielőtt filmekbe kezdett volna szerepelni) eljátssza a válni készülő edzőt. Egyébként nem vagyok a csávó feltétlen híve, szerintem pár év, és senki sem fog rá emlékezni, csak most sztárolják egy darabig. Robert Downey Jr. ellenben korunk egyik legjobb színésze, nagy szerencse, hogy kilábalt válságaiból, és azzá vált, akinek mindig is lennie kellett volna. Miatta válik abszolút nézhetővé a Terhes társaság, meg persze volt benne pár igazán jó poén is. Például a hamvas poént már sok filmben elsütötték, de itt is remekül működött. A közönségben azért nem aratott túl nagy sikert, mert egyfajta Másnaposok 2-ként reklámozták, pedig nagyon nem az. Hanem egy kicsit érzelmes, de sablonos road movie egy jó színésszel és pár egész jó poénnal. Annak pedig jó.

"I was perfect"

Igen, Natalie, tényleg az voltál!

Nem túl gyakran látok ilyen elsöprő erejű színészi alakítást egy nőtől. Ebben semmi hímsovinizmus nincs, egyszerűen a hollywoodi színésznők sokkal inkább a szépségük, semmint a tehetségük miatt lesznek híresek. Natalie Portman azonban már gyerekként is elképesztően jó volt, elég ha csak a Leon, a profira gondolunk. Most pedig egy sérült balerinát kell játszania egy pszichothrillerben. Elég bizarrul hangzik, nemde? Az idei Oscar úgy látszik a súlyos színészi alakításokat kedvelte a legjobban.

Azonban Darren Aronofskynak még mindig nem sikerült felülmúlnia önmagát; a Rekviem egy álomért című remeklését. Sokszor emlékeztetett arra a filmre a Fekete hattyú, sőt A pankrátorral is elég egyértelmű párhuzamokat lehet vonni, de nem sok értelme van. A Fekete hattyú önmagában is egy zavarba ejtő film. Ismét fennáll az, ami a Király beszédénél meg A harcosnál is, hogy egy ilyen alaptörténetből jó filmet kihozni elég nehéz. Engem például kurvára nem érdekel a balett, soha nem mennék el egyetlen előadásra sem, de ahogy itt bemutatták a mozdulatok szépségét, a szenvedélyt, a rengeteg küzdelmet,  a hatalmas fizikai-lelki munkát... Teljesen magával ragadott, amit igazán nem hittem volna. A thriller vonal is nagyon erős, pedig egy elkoptatott klisét használnak, és mégis. A rendező illetve a zeneszerző tökéletesen végezte a dolgát, de Natalie Portman nélkül semmire sem mentek volna. A zsarnok anya rajta keresztül próbálja érvényesíteni (nem mellesleg egyébként őt is okolja) saját elrontott életét, ennek következtében a szexuálisan éretlen lány nem bírja kifejezni magát tánc közben sem... Úgyhogy olyan jeleneteket láthatunk, melyben az édes, ártatlan Natalie maszturbál. Vagy épp szenvedélyesen nekiesik egy leszbikusnak, aki kinyalja... Ezek a jelenetek önmagukban olyan erősek, hogy elvinnék a hátukon az egész filmet, de ennél jóval többrétegű a Fekete hattyú, egyszerre szól a félelemről, a kudarcról, a sikerről, az életről, és a művészetről...

Nem egyszernézős film, nem lehet elsőre tökéletesen befogadni, megérteni a lényegét. Mindemellett elég lehangoló és kilátástalan ahhoz, hogy az ember ne is akarja túl gyakran megnézni. Az teljesen magától értetődő volt, hogy nem nyerte meg az idei Oscart, ilyen bizarr, zavarbaejtő filmek sosem szoktak tarolni. De teljesen megérdemelte a sikert, a jelölést, és én még mindig bízom benne, hogy Aronofskynak egyszer majd sikerül felülmúlnia önmagát...

"Ez egy bokszoló. Törd el a kezét!"

Haladjunk szépen tovább az idei Oscar-jelöltek listáján. A harcos a szememben kiütéssel verte a két nagy favoritot, a Közösségi hálót és A király beszédét is. Ez egy igazi remek dráma, ami valóban a filmvászonra kívánkozik. Egy tökéletesen átélhető, szomorú és viszontagságokkal teli, ám mégis felemelő történetet láthatunk. És mennyivel jobb egy ilyen, mint egy karót nyelt, angol úrfi nyavalygásait hallgatni... Erős? Annyi baj legyen. Az összehasonlítás elkerülhetetlen. Mindkét film egy férfiról szól, akinek önmagát kell legyőznie, miközben konfliktusokba kerül az őt leginkább támogató másik férfival. Végül persze elérkezik a katarzis. A harcos annyival jobb, hogy tökösebb, férfiasabb, és sokkal inkább átélhető, mint A király beszéde, bár nem annyira mívesen elkészített, ez kétségtelen.

Közös bennük az is, hogy mindkettőt el lehetett volna könnyedén rontani. Hisz hány amerikai sportfilmet láthattunk már? Sőt, hány bokszfilmet? Köztük olyan igazi klasszikusokat, mint a Rocky 1, vagy a Dühöngő bika? A harcos sosem lesz olyan legendás és emlékezetes, mint a Rocky, és közel sem olyan felkavaróan egyedi, és mély, mint a Dühöngő bika. Érdekes ellentét a Rockyval szemben, hogy ott a főhős lényegében felemeli magával a környezetét, míg itt éppen a környezete vágja el a valódi sikerektől a hőst...

A főszerepet bár Mark Walhberg játssza, sajnos tökéletesen halovány marad Christian Bale mellett, aki újra bebizonyította, hogy mekkora színész. Néztem a filmben, és egyszerűen nem tudtam összekapcsolni, hogy ő az, aki Patrick Batemant játszotta. Ő Bruce Wayne, ő Dan Evans, vagy épp A gépész. Jack Nicholson játszhat bárkit, ő mindig Jack Nicholson marad, bármekkora színész is... Christian Bale hihetetlenül felszívódik ebben a szerepben. Tényleg ő a drogos véglény, aki a szemeteskukába ugrik az anyja elől, aki az öccsén keresztül próbálja megvalósítani az álmait. Aztán felismeri a helyzetet és próbál megváltozni... mindezt pedig valami elképesztő hitelességgel. A többi színész is megkapja a kellő teret, de egyikük sem ennyire lehengerlő.

A forgatókönyv pedig kiváló, a visszafogott rendezés szintúgy. Nincs sok bokszjelenet, de amik vannak, azok viszonylag realisztikusan, és látványosak. A legfőbb hangsúly a családi konfliktusok ellentmondásosságán van, melyet nagyszerűen ábrázoltak, és ez az, ami még Bale alakításánál is emlékezetesebb. Az igazságtalan, tekintélyelvű és érzelmileg mindenkit zsaroló anyafigura a saját lánykommandójával, az érvényesülni próbáló férjjel, és az ellenségeskedő fivérekkel telitalálat. Ehhez jön még pluszba a főhős vagány barátnőjét alakító Amy Adams, aki egy nagyon kellemes színfoltja a filmnek.

Tehát: az eddigi Oscar jelöltek közül a Toy Story 3 után ez tetszett egyértelműen a legjobban, kíváncsian várom a többi filmet is. (Egyébként milyen ironikus, hogy egy Pixar rajzfilm harmadik része vezeti a listát nálam az Oscaron)

Gondoltam, megnézem, ha már egyszer megnyerte az idei Oscar díjat. Persze hallottam, miről szól, és el nem tudtam képzelni, hogy egy ilyen témából lehet-e egyáltalán jó filmet csinálni. És lehet...

Amit mindenki megemlít, hogy a színészek brillíroznak, Colin Firth meglepően jó a szerepében, hitelesen ábrázolja VI. György minden rezdülését, tökéletesen megérdemelte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Mégsem beszélhetünk egyszemélyes filmről, hisz Geoffrey Rush is nagyon jó, bár neki a forgatókönyv nem ad annyi remek lehetőséget. Helene Bonham Cartert is meg szokták említeni, de valójában semmivel sem nyújt többet egy átlagos 'szerető asszony a háttérben' alakításnál.

Ami szintén remek, az a forgatókönyv, mint mondtam, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen témájú film jól sikerülhet. Pedig minden a helyén van: ha dráma kell, dráma van, ha egy kis könnyedség, akkor humor, ha jellemfejlődés, akkor az se hiányzik. A rendezés is elsőrangú, ahogy a zeneválasztásba sem tudok belekötni. A tempóval sincs semmi baj, ahhoz képest, hogy angol sznobok nyivákolását kell néznünk.

Tulajdonképpen a maga nemében tökéletes filmecske A király beszéde.

Csakhogy gyakorlatilag nem más, mint egy jól sikerült tévéfilm a mozikban. Egyszer simán meg lehet nézni, de kétlem, hogy évek múlva is beszédtéma lenne, vagy egyáltalán bárkinek eszébe jutna. Olyan egy kicsit, mint a Miss Daisy sofőrje. Az is remek kis filmecske volt, jó színészekkel, a történelemmel a háttérben, de egyszerűen nem volt olyan kaliberű, hogy megérdemelje a Legjobb film díját.

Persze, még mindig inkább ez, mint a Közösségi háló. Azt ugyanis fényévekkel lekörözi...

Jackie Chan egyik legismertebb filmje saját rendezésében készült 1985-ben. Nagyon durva kaszkadőrmutatványokat hajt végre ebben a filmben is Chan barátunk, elég ha csak a buszos kezdőakcióra, vagy a plázás fináléra gondolunk. Természetesen a gengszterek a Rendőrsztoriban is előszeretettel bunyóznak lövöldözés helyett, de ez könnyen megbocsájtható, ugyanis elsőrangú bunyós jeleneteket láthatunk ismét, ahol remekül használják ki a tárgyakban adódó lehetőségeket, ennek köszönhetően egy fél pillanatra sem válik unalmassá a sok sok pofozkodás, ráadásul valami hihetetlen rombolást vittek végbe a film során. Poénokban szintén nem szenvedünk hiányt, Jackie barátnőjén például egész jókat lehet nevetgélni, de vannak olyan hihetetlen együgyű poénok is, amikor például Jackie-nek egymás után tortát vágnak az arcába. Ezeket igazán kihagyhatták volna, sokkal jobb lett volna az összkép. Ami a film legnagyobb hibájának tudható be, hogy a komikus, illetve a komoly jeleneket teljesen különválnak egymástól. A fináléban Jackie dühödt ámokfutásba kezd, amiben semmi humor nincs, és ez borzasztóan elüt a film egészének hangvételétől. A végén úgy érezzük, hogy nem is egy könnyed akciókomédiát láthattunk, hanem egy brutális rendőrthrillert. A Rendőrsztori egyébként egyáltalán nem rossz film, nemcsak a remek akciók és bunyók miatt, de a tempója is kellően pörgős, gyakorlatilag nincs olyan másodperc, hogy ne történne valami, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, a folytatások mennyire tudják tartani a színvonalat.

Igen, már a második rész is tök felesleges volt, és igen végeredményben ez is az, de ha már Psycho, akkor nézzük végig a sorozatot.

A harmadik rész ugyanúgy az első részt másolja, csak kicsit máshogy; inkább Norman Bates-re koncentrál, és az ő dolgaira: a kitömött madarakra, a kitömött hullára, az emlékeire, illetve vannak hasonló szituációk, mint az első részben: Norman a végén ugyanúgy mosolyog, vagy ugyanúgy a szája elé kapja a kezét az egyik gyilkosság után. vagy ott van például a zuhanyzós jelenet, amit kicsit kifordítottak önmagából, helyette kaptunk egy telefonfülkés gyilkosságot. Szerencsére a második résszel ellentétben jóval gyorsabb a tempó, nem sok időnk van unatkozni, bár az is tény, hogy izgulni, vagy félni sem tudunk igazán. Amikor a film legvégén elkezdene hátborzongatóvá válni végre valahára egy jelenet, akkor pedig teljesen tönkreteszi a riporternő locsogása az egészet. Mellesleg ekkor hangzik el a film nagy csavarjának szánt, de valójában borzasztóan erőltetett fordulat. A Psycho 3 a felbukkanó cikik, a gyilkosságok ábrázolása és a túlzott '80-as évek hangulat miatt a lehető legközelebb került a slasher műfajához. És ha már a '80-as éveknél tartunk, a gagyi szintetizátoros zenei aláfestés borzasztóan sokat ront az amúgy sem túl fényes összképen. Emellett viszont feltűnik a fekete humor is, ami néhány jól eltalált egysoros képvisel, de akad olyan beteg szituáció is, mint a sheriff és a jégkockák esete.

A bakikról is kell szót ejtenem, mert vannak szép számmal, és elég gáz ráadásul. A sheriff és a városlakók teljesen hihetetlen hozzáállása Normanhez a forgatókönyv hibája, de attól még vicces. Mikor a mocsárba hajtanak a kocsival, azt viszont érdemes alaposabban odafigyelve megnézni ugyanis: amikor a kocsit kívülről látjuk, premiár plánban konstatálható, hogy nem ül benne senki, a következő snittben viszont már igen. Illetve Norman elvileg a srác nyakán tapos, csak tudnám ez hogy lehetséges, mikor mindeközben a kamera azt is mutatja, hogy a pedálokat nyomja...

Szóval nem okozott bennem azért maradandó károsodásokat a Psycho 3, de annak szívből örülök, hogy már csak egy rész van hátra. Egyébként a Psycho folytatásokról nagyszerű elemzést találhattok itt: www.filmtett.ro/cikk/34/a-mult-sohasem-mulik-el-a-psycho-folytatasai

Kezdődhetne megint a szokásos nyavalygás, hogy "ó már megint egy remake, nem igaz, hogy semmi újat nem lehet kitalálni, csak tönkretenni a régi filmeket". De ennek most nincs igazán létjogosultsága, ugyanis az eredeti Charles Bronson féle Mestergyilkos se volt valami igazán jó film. Az alapötlet nem volt rossz, de végeredményben egy nagyon közepes és unalmas thrillert kaptunk. Ha pedig korunk egyetlen valamirevaló akciószínésze (direkt nem sztárt írtam) újra akarja forgatni a mai igényeknek megfelelően, ám legyen.

Tehát nem voltak előítéleteim A mestergyilkossal szemben, sőt tulajdonképpen azt kaptam, amit vártam: egy nagyon rövid, nagyon feszes, pörgős akciófilmet. Persze egyiktől se maradt tátva a szám, de legalább brutálisak voltak, és általában lehetett látni, hogy mi történik. Egyszeri szórakozásra tehát alkalmas a film, de sajnos rengeteg hibája is van. A legfőbb probléma a totális hihetetlenség. Persze nem az akciójelenetekre gondolok, ott már ezt megszokhattuk, meg a mi érdekünkben történik, hogy látvány, stb... De például ott van az a jelenet, amiben térdenlövik a csávót, és nem kínlódik fájdalmában, hanem ilyen meglepett fejjel beszél percekig. Még sosem lőttek térden, de el tudom képzelni, hogy eléggé fáj. Ugyanebben a jelenetben a családtagok sírnak, de ahogy eljátsszák egy könnycsepp, meg beleérzés nélkül, az valami iszonyat steril és zavaró. Továbbá engem az is bántott, hogy Statham egy csöppet se szenvedi meg a filmet... talán még csak meg sem ütik egyszer se, ami elég gáz egy ilyen stílusú akcióban. Továbbá teljesen kihasználatlanul hagyták az alapsztoriban rejlő drámaiságot, amikor pedig elkezdték a film vége felé, átcsapott ócska és kínos érzelgősségbe. Az egyetlen jó jelenet ilyen szempontból a tolószékes és fegyvertelen Donald Sutherland hidegvérű meggyilkolása. Gondom volt még az is, hogy kihagyták az eredeti film legjobb-leghangulatosabb jelenetét a fiatalabb bérgyilkos szeretőjének öngyilkosságát.

És ha már az eredeti film: egész végig azon izgultam, hogy hagyják meg az eredeti csavart, mert az azért elég jól jött ki. És aztán meg is hagyták, de fordítottak rajta még egyet, így pedig végképp tönkretették... Nem bírták ki, hogy Statham ne lovagoljon el a naplementébe...

Egy pillanatig sem tagadhatom, hatalmas elvárásaim voltak a sorozattal kapcsolatban. Egy gengsztersorozat, ami az alkoholtilalom idején játszódik, Steve Buscemivel a főszerepben, az HBO gyártásában? Ide vele...

A szemem előtt a Maffiózók példája lebegett, amelyet nemes egyszerűséggel minden idők legjobb sorozatának tartok. A mai igényes sorozatok dömpingjében egyértelműen ez számított úttörőnek a '90-es évek végén. De ez a bejegyzés nem a Maffiózókról szól, mégis kénytelen vagyok szólni róla, hisz annyira hasonlít egymásra a két sorozat hangvétele, hogy ennél közelebb már nem is állhatnának egymáshoz. A különbség pusztán annyi, hogy a Gengszterkorzó a múltban játszódik, és ez kétségtelenül hozzáad némi bájt a látottakhoz (meg néhány gagyi CGI hátteret is). Továbbá itt is megvan a főnök gengszter, mellette a lelkiismeretével küzdő nő, a feltörekvő ifjú, a beteg öregember és még hosszasan sorolhatnám. A színészek sajnos nem olyan jók mégsem, mint a Maffiózókban. Steve Buscemi természetesen telitalálat, gyakorlatilag rá szabták Nucky Thompson karakterét. Kelly MacDonald szintén több, mint tökéletes, nemcsak különleges vonzó, de remek színésznő is, ő az akivel leginkább együtt tudunk érezni a sorozatban. Michael Shannon a vallási fanatikus ügynök szerepében szintén remek... De például Michael Pitt babaarcáról az életben nem tudnánk elhinni sem az ambíciót, sem a háborút, sem a gyilkosságot, sem a gengszterkedést. Mivel az egyik főszereplőről beszélünk ez elég nagy gond. A többiek pedig sajnos egyáltalán nem emlékezetesek egy csöppet sem. Ott van például Al Capone is, akivel látványosan nem tudtak semmit sem kezdeni a történetben.

A történetvezetés pedig valami irgalmatlanul lassú, egyik érdektelen történetszálról a másikra ugrunk. Más szóval, kissé unalmas a sorozat, ami mindig hiba lenne, de egy gengszterszériánál különösen. Az utolsó epizód pedig nagyon lehangoló, végig eszkalálódik egy konfliktus, ami aztán semmivé pukkad...

Lehet túl nagyok voltak az elvárásaim, de szerinte ez a sorozat így nagyon nem oké, és nem csak a Maffiózókkal összehasonlítva. Az is lassú folyású volt, de mégis érdekes minden rész elejétől a végéig. A pilot itt is nagyon jóra sikerült, de sajnos nem sikerült a színvonalat fenntartani, ehhez kevés volt az a pár nagyon jó jelenet.

"Emlékezz Norman, egyedül én szeretlek téged. Csak a mama szeret igazán..."

A Psycho nem csak Hitchcock leghíresebb, legjobb munkája, hanem egy filmtörténeti jelentőségű remekmű, ami a mai napig többszörösen megvezeti a nézőket, mindemellett pedig igazán vérfagyasztó. Egy tökéletesen lezárt történet, amit semmi értelme sincs folytatni, vagy újrafeldolgozni. Sajnos mindkettőt elkövették.

A Psycho 2-t 1983-ban mutatták be, amikor a csúcsponton volt a slasher láz, a Halloween-nak köszönhetően. Bár az eredeti film is nagyon nagy hatással volt az alműfaj születésére (elég, ha csak a Carpenter remekművében rejlő milliónyi utalásra gondolunk, például Loomis doki nevére), mégsem nevezhető egyáltalán slashernek, jóval több annál. A folytatás egyértelműen csak egy újabb rókabőr lehúzása a nyereség érdekében, a megfelelő időben. Nagyon sokat utalgat az első részre, önmagában gyakorlatilag érthetetlen lenne a sztori. És ez nemcsak a történetre igaz, de még a kamerabeállításokra is. Természetesen közelében sincs az eredeti Psycho színvonalának, sőt sokkal inkább elmúlt felette az idő, pedig 23 évvel később készült. A gyilkosságok sokkal véresebbek, de egyben gyorsak is, a feszültségnek sajnos nyoma sincs, pedig érződik, hogy az alkotók ezt akarták elérni, hogy filmjük ezzel legyen jobb-több egy átlagos slashernél. Épp ezért slasherként sem működik egyáltalán a Psycho 2, ahhoz túl lassú, túl hosszú, és túl kevés a gyilkosság. Az eredeti film végén lévő zseniális csavart is megpróbálták überelni, de elég erőltetettre sikerült a végeredmény. Ami azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon meglepő és hihetetlenül bizarr. És itt a hangsúly a hihetetlenségen van. Nem véletlen, hogy a rendező Richard Franklin nem tett le sem azelőtt, sem azután semmi maradandót az asztalra. Ugyanez igaz a főhősnőt alakító Meg Tillyre, aki hihetetlen cuki jelenség, jó érzés ránézni, de egyáltalán nem illik a filmbe. Anthony Perkins pedig a vége felé nagyon túlripacskodja már a dolgot.

A Pycho 2 egy remekmű teljesen felesleges és gyenge folytatása, a korhoz híven rengeteg slasher vonással, de mégsem tud azzá válni. Ez nem jelenti azt, hogy nézhetetlen film lenne, már csak azért sem, mert sokat merít az első film legendájából. A legnagyobb baj pedig az vele, hogyha sokkal jobban megcsinálták volna, még akkor se érhetne fel az eredetihez. Nem nézhetetlen és nem vállalhatatlan, azt is túlzás lenne állítani, hogy meggyalázza az első részt, de akkoris teljesen felesleges...