A Nővéreket nézve kissé csodálkoztam, hogy maradhatott ki a sok Hitchcock lenyúlás közül a sokak szerint (szerintem nem) überklasszikus Szédülés. Mint kiderült, csak azért, mert Brian DePalma ennek egy teljes, külön filmet szentelt.

A Megszállottság nem csak a Hitchcock lopások számát tekintve, de minden egyéb szempontból is jócskán lemarad a Nővérekhez képest. A feszültséget nem sikerül úgy végig fenntartani, a játékidő közepén gyakorlatilag nem történik semmi. A végső csavar egy része borzasztóan könnyen kitalálható, bár a másik felének azért sikerült meglepnie. A szereplők közepesen rosszak, Cliff Robertsonnak nem tudtam elhinni a megszállottságot, Bujold kisasszony pedig szimplán ellenszenves volt. A fényképezés direkt álomszerű, de átlátunk a szitán. A sztori vége a Nővérekhez hasonlóan átmegy pszichothrillerbe, csak sajnos feleannyira sem hatásos. A történet legvégén pedig DePalma megfutamodik a sokkoló lezárás elől. Már csak azt nem értem, hogy ehhez a sztorihoz mi szükség volt Paul Schrader-re, a Taxisofőr írójára? DePalma-t szerencsére nem kell félteni, közvetlen ezután forgatta le ugyanis egy fiatal ponyvaregényíró Carrie című könyvének adaptációját...

Kiskoromban valamiért nagyon szerettem a Majmok bolygója filmeket. Amikor a Magyar Televízió leadta mind az öt részt, már akkor végignéztem. Aztán kiskamasz koromban még egyszer megnéztem az összeset, amikor az RTL klub sugározta. Lassan majd lehet, hogy megérik egy újranézésre a sorozat, mert az első részt leszámítva nem nagyon emlékszek a többire.

Ezt a filmet mindenesetre nagyon meg akartam már nézni, hallottam róla jót, is rosszat is egyaránt. Az igazság természetesen ismét középúton volt. Korántsem olyan rossz a Lázadás, mint amilyennek sokan mondják, de a 7.8 pontos imdb értékelés is meglehetősen túlzó. A Lázadás legnagyobb hibája, hogy nemigen lehet komolyan venni, pedig amúgy ezt várnánk tőlünk a készítők. Ezt a fináléban járatták leginkább csúcsra, amikor a majominváziót nem tudják megállítani az emberek, igaz nem is küldtek oda csak néhány rendőrautót, meg egy helikoptert. További probléma, hogy nagyon klisésre sikerült a forgatókönyv. Ennek megfelelően minden a helyén van, de meglepetés még véletlenül sem érhet minket. Továbbá nekem ez az egyértelmű franchise szándék sem tetszik, érződik az egész mozin, hogy direkt a folytatásokra mentek rá, így kicsit olyan, mintha egy pilotot néznénk.

Na és akkor a pozitívumok. A CGI kurvajól sikerült, bár látszanak a makikon, hogy nem igaziak, mégis élővé teszik a filmet, a King Kongra például simán rávernek legalább egy kört. Az akciójelenetek is egész jók, de az állam, azért egyiktől sem esett le. A szereplőkkel sincs semmi gond, bár James Franco nem túl hiteles kutatóként, igazából neki már rég sokkal jobb filmekben kéne, sokkal jobb szerepeket játszania. Ugyanez igaz a lélegzetelállítóan gyönyörűségességes Freida Pinto-ra, aki miatt már megéri egyáltalán bármilyen filmre beülni. A mozi tempója is teljesen rendben van, a főmakival is kellőképpen együtt tudunk érezni, bár a komolyan vehetetlenség miatt kissé nehéz beleélnünk magunkat a cselekménybe, de aki ettől el tud vonatkozni, annak akár még kellemes szórakozásban is lehet része.

"Valaki leakasztotta a felakasztott emberemet. Itt lógott, és most meglógott."

Ez az idézet remekül példázza a film szerintem legnagyobb érdemét, amit továbbra sem tudok hova tenni, hogy pusztán a magyar szinkron érdeme, vagy már az eredeti franciában is törekedtek ezekre a kiváló szóviccekre. Bárhogy is legyen, ennek a filmnek a szinkronjáról csak a legmélyebb elismerés hangján lehet szólni, hogy Haumann Péter mennyire jó Louis De Funes-ként, arra nem tudok elég szuperlatívuszt összeírni. Átkozottul vicces lett neki köszönhetően a Fantomas trilógia befejező része.

Kicsit még visszább vettek az első részre még olyannyira jellemző James Bondos jellegzetességekből, és még inkább előtérbe tolták kedvenc francia komikusunkat. Ennek köszönhetően Fantomas, a világ legnagyobb gonosztevője, mintha nem is az ördögi tervein törné a fejét, hanem sokkal inkább azon, hogy Juve felügyelőből teljesen hülyét csináljon, ami nem egyszer sikerül is neki, borzasztóan humoros körülmények között. Így vált a Fantomas csúcskategóriás, kalandos-kütyüs világából szinte színpadi vígjáték. Persze, úgy mellékesen találhatunk némi bunyót, meg lovas üldözést, de garantálom, hogy mindenki sokkal jobban fog emlékezni Funes és a ló dialógusára, semmint az előbbiekre. Érdekes, hogy a franciák sokkal fogékonyabbak voltak a humorra, semmint a kütyükre és a díszletekre, bár én ezt simán betudom Funes zsenialitásának.

Ez a harmadik rész szerintem már nem sikerült olyan ütősre, bár kétségtelenül sokszor lehet rajta nevetni, és a készítőknek valószínűleg ez volt a célja. Mindenesetre nekem a kedvencem a második rész marad.

Nem tudom, miért is szeretem a slasher műfajt, hisz az esetek nagy részében pocsékabbnál pocsékabb filmekről van szó. Lehet azért, mert az első horrorélményeim közé a Sikoly mozik, illetve a Halloween tartozik, de ez nem magyaráz meg mindent.

Ez a film se jó egyáltalán. A színészek nem olyan bűnrosszak, mint oly sokszor, de teljesen felejthetőek. Leszámítva a három kisgyereket, ők tényleg kiválóak. A kislányban van valami beteges már ránézésre is, a szemüveges srác pedig épp az átlagossága miatt válik hátborzongatóvá. A szőke gyereknek ezzel szemben nem sok babért jutott, de annyi baj legyen. A film rettentően sokat lop a Halloweenból, gyakorlatilag megháromszorozza a kis pszichopata Michael Myers-t, és elnyújtja a sztori első öt percét. A zene meg teljesen a Péntek 13-ra emlékeztet, csak még annál is direktebb és tolakodóbb. A forgatókönyv borzalmasan logikátlan szituációk sorozatát vonultatja fel, ráadásul egy napfogyatkozással és az ezzel összefüggő horoszkópos baromsággal próbálja nagyon bután, cérnavékonyan megmagyarázni a gyerekeket.

Amúgy maga az ötlet szerintem abszolút működőképes, a végére már nagyon sikerült utálnom a kis ördögfajzatokat. A film tempója is tökéletes, mind a 84 percben történik valami, és a rengeteg hülyeség dacára nagyon feszülten, illetve izgalmasan telik el a játékidő. A gyilkosságok szintén ötletesek, a megvalósításuk pedig nem különben kiváló. Így válik ez az amúgy rossz film mégis nézhetővé, millió és egy hibája ellenére.

Ez a széria is folyamatosan gyengült a szenzációs, úttörő első rész után. A másodikban még voltak szenzációs pillanatok, amiket lehetetlen elfelejteni, ebben a harmadikban már nemigen. Persze köztudott, hogy ezt nem a nagy Spielberg rendezte, érződik is rajta rendesen.

A forgatókönyv tobzódik a klisékben, mintha muszáj volna neki, kapunk pár szellemesnek szánt beszólást, de nem sülnek el túl jól. A színészi játék viszont tűrhető, szerencsére a kötelező gyerek sem válik idegesítővé. A dinók egész klasszul néznek ki, kár hogy mindenáron überelni akarták saját magukat mindenféle szuperintellignes, meg ultranagy, meg repülő példányokkal, ugyanis ez a koncepció túl gyakran süllyeszti B filmmé a harmadik részt. Ami persze, nyomába sem ér a másodiknak, és pláne nagyon messze van az elsőtől, de ez nem jelenti azt, hogy rossz film lenne. Folyamatosan történik benne valami, remek tempója van a cselekménynek, ráadásul rengeteg kifejezetten izgalmas jelenetet láthatunk, amelyek elég ütősek és látványosak is egyben.

Így elvárásainkat kellően letornázva egy estés szórakozásra tökéletesen megteszi a Jurassic Park 3 minden hülyeségével együtt.

Szép lassacskán a magyar mozikba is eljut a Killer Elite, amit Válogatott gyilkosoknak fordítottak. Mivel Robert De Niro, Jason Statham és Clive Owen a főszereplők, ezért nagyon kíváncsi leszek rá, de sznobizmusomnak hála, először az eredeti verziót akartam megnézni, azonban kiderült, hogy a két filmnek nem sok köze van egymáshoz.

Az Sam Peckinpah rendezte, és a '70-es évek jól ismert arcai játszanak benne, úgy mint James Caan, Robert Duvall, vagy Burt Young. Helyenként találhatunk egy-két feszültebb jelenetet, de az abszurd humor sem áll távol a mozitól, elég ha csak a zsaru és a bomba jut eszünkbe. A tempó kimért, de nem válik dögunalmassá. Körülbelül ennyi, ami jót el lehet mondani a Gyilkosok krémjéről. Ezt leszámítva nem különösebben érdekes, Peckinpah stílusjegyei sem mutatkoznak ki benne igazán. A végső nindzsás jelenet pedig kifejezetten ciki, ahogy hőseink géppisztollyal irtják lassított felvételben a pizsamás-kardos fickókat.

Nyilván az sem segített, hogy MGM-es szinkronnal volt szerencsém a filmhez, ami nem lett olyan szinten minősíthetetlen, mint a Black Ceasar esetében, de még így is kimerítette a bűnrossz fogalmát, és kellően elidegenített a Gyilkosok krémjétől.

A kiválóan sikerült The Warriors után természetesen kíváncsi voltam Walter Hill egy későbbi hasonló filmjére is. Az eredeti Streets of Fire magyar címe az elég idétlennek hangzó, Ha eljönnek a bomberek, ami nem hinném, hogy bárkinek is sokat mondana.

A történet egy elképzelt világban játszódik, ahol összekeveredtek az '50-es és a '80-as évek. A bandák ebben is központi szerepet kaptak, csakúgy, mint a The Warriors-ban, de itt a főhős a noirok magányos hős harcosa. A főszerepben Michael Paré nagyon halovány, kisfiús arcának és álmos szemének se a romantikát, se a keménységet nem tudjuk elhinni egy pillanatig sem. Kárpótol viszont az elrabolt énekesnőt alakító Diane Lane, aki már ekkor 1984-ben is észveszejtően gyönyörű tünemény volt, bárki szívesen kiszabadítaná a nagyon fiatal, ám végzetesen karizmatikus Willem Dafoe kezei közül.

Sokkal több jót nem tudok elmondani erről a moziról, az összhatás közel sem olyan dinamikus és cool, mint a The Warriors-ban, a sok rózsaszín neon is nagyon bántotta a szememet, se izgalmakat, se akciójeleneteket ne várjunk. De tény, hogy annyira nem rossz, Lane és Dafoe miatt egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Nem hittem volna, hogy Paul Thomas Anderson, a Boogie Nights és a Magnólia rendezője ilyet is tud.

Úgy értem ilyen rosszat. Mert a Kótyagos szerelem természetesen nem egy átlagosan rossz romantikus komédia, hanem egy különösen rossz. Minden ízében próbál nagyon furcsa lenni, de attól még nem lesz valami jó, hogy nem a megszokott. Igazából a beállítások, a kameramozgások, az aláfestő zenék kifejezetten idegesítettek, alig vártam már, hogy vége legyen a filmnek, annyira rossz volt nézni. A cselekménnyel önmagában talán még nem is lenne probléma, pár jó poén is akad, de ez borzasztóan kevés.

A Vitathatatlan 1-nek a címét leszámítva (meg persze, hogy börtönbunyóról van szó) az ég világon semmi köze a két folytatásához. Ennyi erővel Van Damme börtönös filmjének a Maga a pokolnak is adhatták volna ezt a címet. De a két folytatás legalább hasonló hangvételű. Éppen ezért kissé nehezen vettem rá magamat a pocsék második rész után, hogy még a harmadikat is megnézzem, de mivel tegnap csak szar filmeket sikerült látnom, úgy gondoltam koronázzuk meg a napot még egy fércművel. Számításaim azonban nem váltak be.

A Vitathatatlan 3 ugyanis  maga verekedős kategóriáján belül tökéletesen működőképes, szórakoztató darab. A színészi játék persze gyenge, de legalább nem olyan túlzottan ripacskodós, mint a második részben. A történet se valami nagy szám, de legalább meg van írva, láthatunk csalást, összeesküvéseket és nem 100%-ig kiszámítható. Az előző rész negatív hősét tették meg főszereplőnek, ami egyrészt jó ötlet, de még jobb, hogy a játékidő nagy részében, ugyanolyan tapló geci maradt, mint amilyen volt. A barátság ábrázolása is tök korrektre sikerült, nem válik feleslegesen nyálassá, vagy érzelgőssé. A párbeszédek persze nem túl jók, helyenként még nevetségessé is válnak, de még abszolút elfogadható ebben a kategóriában. A börtönös életérzést is jobban sikerült átadni, mint a 2-nek.

Ami pedig a lényeg: a verekedések. Valami szenzációsak, olyan szinten kemények, brutálisak és látványosak, amennyire ez csak elképzelhető. Különöse a capoeira-s, brazil srác volt az, aki meglepetést okozott. De persze Scott Adkins, a főszereplő is kitett magáért, bár a végső verekedés már abszolút hiteltelen lett. Ennyire jó bunyókat nem tudom egyáltalán lehet-e máshol látni, de hajlok arra, hogy nem. Aki pedig kicsit is élvezi az ilyen jeleneteket, vagy az efféle stílusú filmeket, az mindenképpen nézze meg a Vitathatatlan 3-at, mert ebben a kategóriában egy nagyon jól sikerült filmről beszélünk.

Ez már új távlatokat nyit a rossz filmek között. Egy posztapokaliptikus, akciódús videofilmmel van dolgunk 1983-ból, úgyhogy talán érzitek ti is, hogy nem egy könnyű eset. Azt hiszem elmondható, hogy az alkotóknak gyakorlatilag az ég világon semmi sem sikerült. Pozitívumot csak akkor lehet felfedezni, amikor némely jelenet nem szándékoltan teljesen nevetségessé válik.

A film egy funkcióját tekintve Star Wars szerű bevezető szöveggel indul, de már ez se működik, annyi teljesen felesleges, és bugyuta információt próbálnak a torkunkon lenyomni. Aztán elkezdődik a nagy mű, ami gyakorlatilag sokadrangú akciózás az első perctől az utolsóig. Hősünk, aki a legkevésbé sem akciófilmes alkat egy szuperszónikus (ezt a szót használják a filmben) motoron hajt, ami mindenfélét lő, és rendszeresen kommentálja a történéseket, ráadásul duplán. A film legdrámaibb pillanata, amikor a motor meghal. Az akcójeleneteknél igazából csodálkoztam, honnan volt ezeknek egyáltalán roncsokra, meg robbanásokra pénzük, annyira amatőr minden tekintetben a megvalósítás, mintha a haverokkal kimentem volna egy hétvégén forgatni. Az operatőri munka ennek megfelelően elképesztően szörnyű, a posztapokaliptikus világ, ami amúgy nem is ezen a bolygón játszódik, de volt atomháború meg minden, szóval ez a világ véletlenül sem egy kietlen sivatag, hanem tele van zöldelő füvekkel, fákkal, erdőkkel. Az akciójelenetek pedig annyira bárgyúk, mintha csak egy paródiából léptek volna elő, ennél rosszabb hangeffekteket pedig még soha a büdös életben nem hallottam. A gonoszok egyébként nácira emlékeztető katonák, de vannak itt karatés, amazonos segítők harmatgyenge főhősünk oldalán. A színészek csapnivalóak, rendesen át is lépik a paródia határát. A sokkal jobb sorsra érdemes Donald Pleasence játssza a főgonoszt, és úgy látszik megtartotta Blofeld ruháját a Csak kétszer élsz című Bond filmből. A forgatókönyvről kár is beszélni, nagyon hülye beszólások, és helyenként értelmezhetetlen dialógusok váltogatják egymást ebben az egyszerűsége ellenére is zavaros remekműben.

Az új barbárok óta tudhatjátok, hogy nem vetem meg egyáltalán az ehhez hasonló bűnös élvezeteket, különösen ha egy posztapokaliptikus filmről van szó. Az elveszett világ harcosában pozitívumként lehet említeni a rövidségét, a folyamatos akciózást, illetve a korrekt kísérőzenét. Ezt leszámítva bűnrossz alkotásról van szó, amelyet tényleg csak a gagyifaktora tesz viszonylag élvezhetővé.

Hát ez egy bődületesen rossz film volt, egyedül Sophie Marceau miatt néztem végig. Tök olyan az egész, mintha nőknek készítették volna szándékosan, de a rendező is és a forgatókönyvíró is egyaránt férfiak, így átlátszóvá és hiteltelenné válik az Alex és Emma. Két történetszál fut végig a filmen, egy valós és egy regénybeli, amik természetesen összefonódnak, de sajnos egyik sem érdekes a legminimálisabb mértékben sem. Kate Hudson játssza az azonosulnivaló átlaglányt, akinek mindennapiságáért és egyszerűségéért a főhős végül elhagyja a földöntúli szenvedélyt és szépséget megtestesítő Sophie Marceau-t. Na persze. A film nem kifejezetten humoros, se Kate Hudson cserfessége, sem a regény karikírozottsága nem nyerő. A posztmodern poénok egyszerűen nem működnek, de a legrosszabb mégis az a visszataszító nyáltenger, amiben a film legvégén kénytelenek vagyunk alámerülni. Az Alex és Emma minden szempontból pocsék mozi, Sophie Marceau persze mint mindig, úgy itt is csodálatos, de ez a mellékszerep semmi lehetőséget nem ad neki.

Azoknak a végtelenül naiv hölgyeknek üzenem (már ha léteznek), akik bedőltek egy ilyen rossz filmnek, hogy nem, nem fogja a jóképű, érzékeny, humoros író otthagyni álmai nőjét a te középszerűségedért. Lehet, hogy jó ebben hinni, hogy még te nagyvonalúan megbocsájtasz a magát szarrá alázó szerencsétlen balfasznak, de ez hazugság.

A nagy olasz mestertől, Mario Bavától nem éppen ilyen filmeket szoktam meg. Ebben a moziban nyoma sincs a gótikus borzalmaknak, vagy éppen a giallo féle eleganciának, nincsenek hatalmas, csodaszép díszletek. Bár Bava munkái minden esetben előremutatóak, mégis ez tűnik a legmodernebb mozijának.

A történet elején egy rablóbanda eszeveszett tempójú, féktelen és őrült menekülésének kellős közepébe csöppenünk, de utána sem lesz sokkal jobb a helyzet. Szereplőink majdnem az egész film alatt össze vannak zárva (a bandatagok és a túszok) egyetlen kocsi szűk terébe. A film mégsem válik sem erőltetetté, sem unalmassá, a feszültség folyamatosan jelen van, ami nagyban köszönhető a nagyszerű kísérőzenének is. A színészek nem alakítanak különösebben nagyot, de már arcra tökéletesek a szerepre. A női főszereplőnek hála van a filmnek egy exploitation mellékíze, ami megelőlegezte ezt a műfajt, a nőt ugyanis egyfolytában inzultálják szexuálisan, illetve többször is rendkívül durván megalázzák. Ennek ellenére nem láthatunk különösebben véres jeleneteket Bava többi filmjéhez képest, de a brutalitás és a kiszolgáltatottság témája remek alapanyag, amellyel a filmnek sikerül is élnie. Bár néhol már kicsit túl töménynek éreztem még mai szemmel is a mozit, ami nálam leginkább a vörös hajú nő jeleneteinél ütközött ki.

A sztori végén pedig van egy olyan hatalmas csattanó, ami mindent megmagyaráz, amit eddig nem értettünk, vagy a film hibájának tudtunk be, és rendkívül emlékezetessé teszi az összképet. Az amúgy is kiváló, méltatlanul elfeledett olasz rendező, Mario Bava egyik legjobb filmjéről van tehát szó, amit mindenképpen ajánlok megtekintésre.

A macskák után kedvet kaptam a René Clement-Alain Delon rendező-színészpáros korábbi filmjére, amely jóval ismertebb és híresebb is. Viszont egyáltalán nem annyira jó. Delon sztárrá válásában kétségtelenül nagy szerepet játszott, de attől még maga a film nem lesz igazán jó, hogy Delon remekül alakítja a titokzatos és ellenállhatatlan Ripley-t. A sztori másik feldolgozásából csak részleteket láttam jó pár évvel ezelőtt egy késő éjszaka a tévében, de túl "buzisnak" találtam ahhoz, hogy végignézzem, így azzal nem tudom összehasonlítani.  A macskákkal való összevetésben pedig nem muzsikál túl jól: abban a filmben sokkal eredetibbek a karakterek, összességében jobbak a színészek, erőteljesebbek a párbeszédek, több a fordulat és érdekesek a rejtélyek. Persze a Ragyogó napfénynek vannak remek pillanatai, a két gyilkossági jelenet például kiváló, de a befejezést is nagyon ügyesen oldották meg. Az operatőri munka elsőrangú, a tenger kékjét legalább olyan szépen tárja a szemünk elé, mint Delon szép szemének kékjét. A zenét Nino Rota szerezte, így természetesen az is színvonalas, bár a nagyszerű komponista világhírű muzsikáihoz azért nem sikerül felérnie. A film maga egyébként nem válik unalmassá nagy szerencsére, és megvan a maga kellemes hangulata, de nekem összességében még így is csalódás volt.

Tök jó ennyi remek színészt látni egy moziban, csak éppen az a kár, hogy a film egyszerűen nem méltó hozzájuk. Bruce Willis hozzá a szokásos sármosan nézve mosolygó (bár már kissé megfáradt) akcióhős figuráját, John Malkovichnak be kell érnie egy huszadrangú őrülttel, Morgan Freeman-t jóformán alig látjuk, Helen Mirrennel pedig az az állandó poén, hogy embereket gyilkol a nyanya. Brian Cox apró szerepében jópofa szerelmes, orosz vodkamackóként, és Ernest Borgnine-t is nagyon jó volt látni. Maga a film közepesen szórakoztató, végig lehet nézni mindenféle kínszenvedés nélkül, de igazán élvezni sem tudjuk. Az összkép sokkal inkább komolytalan, semmint vicces, de közben meg elég durva is a film, így elég rendesen átjön a képregényjelleg, bár állítólag tök másmilyen az eredeti comic. Mindenesetre vétek ekkora színészeket elpazarolni, és nagyon szomorú őket egy tehetségüket ennyire kiaknázatlanul hagyó nem különösebben humoros blődliben látni.