A filmes társadalom időről-időre elkészít egy mozit önmagáról. A nagyközönség pedig többnyire szívesen fogadja az ilyen történeteket. Hiszen egy kicsit mindenkinek birizgálja fantáziáját, hogy milyen lehet az élet egy „álomgyár” színfalai mögött. Íme, pár példa a közismertebb filmekből, amik ezt a témát feszegetik. Van közöttük, ami a valóságot akarja megmutatni, van, amelyik az alkotás folyamatának művészi leképezését tűzte ki céljául. Akad, amelyik csúfolódik a művészek zártkörű világán, de a lepel lerántásának kísérlete sem marad el. Szóval, akinek kedve támad a témában bogarászni, műfajilag bő választékkal teheti meg. Tessék, egy kis ízelítő: Dziga Vertov – Ember a felvevőgéppel (1929), Cecil. B. DeMille – Alkony sugárút (1950), Stanley Donen – Ének az esőben (1952), Fellini – 8 és fél(1963), Francois Truffaut – Amerikai éjszaka (1973), Frank Perry – Anyu, a sztár (1981) Tim Burton – Ed Wood (1994) Chris Smith – A filmcsináló (1999). A lista persze korántsem teljes. Azokat igyekeztem belevenni, amelyek magyarul is elérhetőek.

Szeptember hatodika piros betűs ünnep volt a Destiny-rajongóknak. Még azoknak is, akik nem bocsájtották meg, hogy a véres verejtékkel összegyűjtött lootjukat nem vihették át a most megjelent folytatásba. Én is kiéhezve vártam már, hogy rávethessem magamat, és, ami szabadidőm csak volt, azt az elmúlt két hétben rááldoztam. A korábbi epizód botrányba hajló bemutatkozásából tanulva a Bungie ezúttal tartalommal rendesen ellátva indította útjára szeretve gyűlölt MMO shoooterének folytatását. A Destiny 2 a Star Wars mintáját követve sötétebb hangulatú lett. Mint A birodalom visszavágban, mindjárt a történet elején lerohanják az epizód főgonoszai, a böszme római légiósokra emlékeztető Cabalok, a jók bázisát. Az érinthetetlennek hitt utolsó városra, sőt még az őrzők erejét adó Utazóra is ráteszik a mancsukat. A halhatatlanságot jelentő fényre áhítozó vörös légió kíméletlen vezetője úgy dob le a hajójáról, ahogy egy legyet szokás lepöckölni a szélvédőről. Félhullaként a romok közt támolyogva apránként szerezzük vissza majd képességeinket, a 8-10 órás kampány nagyobbik részében pedig az életben maradt vezéreket kutatjuk fel, hogy aztán velük együtt vágjunk vissza az inváziós seregnek.

„És most ki kell nyírnom ezt a faszom bohócot.”

Öt évvel ezelőtt, amikor elolvastam Stephen King masszív regényét, majd megnéztem a belőle készült tévéfilmet, azzal zártam a kis élménybeszámolómat, hogy ugyan egyikkel sem voltam igazán elégedett, mégis, ha egyszer készül ebből a történetből egy nagyfilmes feldolgozás egy tehetséges alkotógárda tolmácsolásában, akkor tuti ott fogok ülni a moziteremben. Az kevésbé lepett meg, hogy tényleg ott ültem tegnap este, az már annál inkább, hogy mennyien kíváncsiak erre a filmre, akár az ismeretségi körömből, de nézhetjük úgy is, hogy kis hazánkban viszonylag ritkán telnek meg a plázamozik egy akármilyen horrorfilm kedvéért, ahhoz képest konkrétan nem maradt szabad ülőhely. Kérdés, hogy mi lehet a siker titka, elvégre nem hiszem, hogy ennyien olvasták volna az eredeti regényt, a kétrészes tévéfilm sem örvend azért ekkora kultusznak, Stephen King neve ugyan egy nagy brand, de semmire sem jelent garanciát, lásd a Setét torony esetét egy hónapja. Az előzetesek persze jól sikerültek, de hát rengeteg jó előzetest láthattunk mostanában. Nem tudom, a tömegeket mi csábítja ilyen nagy számban a moziba, de azt tudom, hogy az Az megérdemli, mert nem csak sokkal jobb az egykori tévés feldolgozásnál, de az egyik legjobb Stephen King feldolgozás valaha, nem mellékesen az utóbbi idők egyik legjobb horrorfilmje, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban sikerült, mint maga az eredeti regény.

A Trónok harcát kísérő jelenségek közül nem a spoilereket, a hype-ot, vagy a mindent túlmagyarázó, szüntelenül spekuláló rajongókat utálom a legjobban, hanem az átlag büdös trollparasztot. Aki elé leteszik ezt a paradigmaváltó sorozatot, ami nem pusztán tévétörténelmet ír, hanem megváltoztatja az audiovizuális szórakoztatás játékszabályait. Igényes sorozatokból túlkínálat van jelenleg, annyi remek drámát láthatunk, olyan fantasztikus színészek előadásában, rengeteg hihetetlenül tehetséges író-rendező keze munkáját, amire még korábban soha nem volt példa. Mégis, a Trónok harca az egyetlen, ami kulturális jelenséggé nőtte ki magát az évek során. Gondoljatok csak bele, milyen kemény az, hogy átlagosan 30 millióan nézték meg legálisan az egyes epizódokat, ami az HBO történetének egyik legjobb nézőszáma. Ebből készíti az csatorna ezt méregdrága, fantasztikus látványvilággal bíró sorozatot. És mindez eltörpül amellett, hogy világszerte hétről-hétre 130-190 millióan torrentezik le, vagy streamelik a Trónok harcát. Az HBO-nak pedig a brand miatt még így is bőségesen megéri. Sokan nézünk az egyéni ízlésünknek megfelelően rengetegféle sorozatot, de csak egyetlen olyan van, aminek a kedvéért bemegyünk egy amúgy is fárasztó hétfő reggelen egy órával korábban az irodába, hogy közösen nézhessük meg az évadnyitó epizódot.

A nagyvilágban az hírük a thai moziknak, hogy ha küzdősportosak, akkor az vadul ütős- vágós rúgósak, ha történelmiek, akkor  véres kardozósak , horrorként szellemlányosak. Ha az utóbbi a téma, akkor jó kis hentelés következik, egy jó okkal begurult, bosszúálló túlvilági lénytől. Vagy mégsem? Persze, hogy nem. A közhelyek időről-időre megcáfolódnak.

A vietnami-thai háború idején Mak, az ifjú férj, kénytelen hátra hagyni a várandós feleségét, és bevonulni a hadseregbe. A fronton súlyos sebesülést szenved, hónapokig gyógyulgat. Megviselten, időnként lázálmoktól gyötörve, de boldogan tér vissza a kis családjához. Ám az örömét hamarosan elrontja egy furcsa pletyka. A falusiak azt híresztelik, hogy a felesége már rég meghalt...

Bhután, Milarepa, jógi.  Ha a kedves olvasónak váratlanul nekiszegeznék a kérdést, hogy mi jut erről a három szóról az eszébe, azt hiszem, meghökkenne. Aki kettőről érdemben tudna nyilatkozni, már bizonnyal jól áll alapműveltség területén.. Nem tagadom, ha Bhután és a filmgyártást kapásból kellene egymáshoz kapcsolnom, magam is bajban lennék. Amikor a Milarepa filmmel egy ajánlás folytán összefutottam, Bhutánról legfeljebb annyit tudtam, hogy valahol a Himalája környékén van, vélhetően a világ végén. Utána nézve kiderült, túl sokat nem tévedtem. Már a neve is azt jelenti, hogy „szélen fekvő ország.”  Ha a környékbeliek szerint is rászolgált az elnevezésre, akkor nálunk a „világ végi” minősítés nem lehet sértő. Az, hogy ha ott kéne az utca emberének nyilatkozni a „Bukarest-Budapest” kérdésben, ők sem állnának jobban, mint mi errefelé, ha róluk van szó, csekély vigasz. Ha vaktérképen kellene kijelölni a két ország határait, utána komoly diplomáciai bonyodalmakat okozna a behúzottak gyakorlatba ültetése. Még jó, hogy mindez csak elméleti felvetés, sosem kerül sor rá. Hagyom is a további szócséplést. Maradjunk annyiban, hogy ritka madár mifelénk a bhutáni film. De ha már belefutottam egybe, gondoltam, csak megér pár mondatot írni róla. Kezdem hát a mozi címadójának rövid bemutatásával, mert gyaníthatóan kevesen hallottak róla. Annyit elöljáróban leszögezek, nem akárki volt az illető.

Valamiért egy reboot ciki, kettő pedig már tök okés. De persze, értem én a csinnadrattát, elvégre egy rajongói álom vált valóra azzal, hogy értő kezekbe került minden idők egyik legnépszerűbb szuperhőse, egy olyan franchise részévé válhatott, ahová mindig is tartozott, olyan felügyelet alá, amely még a nagyközönség számára eredetileg totálisan érdektelen Vasemberből, vagy Amerika kapitányból is kihozta a maximumot.

A Batman V Superman és a Suicide Squad után még úgy sem akartam megnézni ezt a filmet, hogy a kritikusok dicsérik, a nézők meg szeretik. Mert mi van ha ez a dicséret annak szól, hogy végre a DC/Warner is összehozott egy darab szuperhősfilmet, ami nem bántóan rossz. Vagy ami még félelmetesebb, mi van, ha csak azért nem verik el rajta a port, mert nem akarnak szexista, hímsoviniszta, szexista, nőgyűlölő náciknak tűnni. Elvégre az új Szellemirtókról se merték leírni, hogy milyen rossz valójában, hát hogy bízzon meg ezekben az ember?

Egészen kicsi korom óta Pókember a kedvenc képregényhősöm. Amikor a szüleim elváltak, és eladták a házat, ahol felnőttem, szándékosan otthagytam a házban a kicsiny Pókember gyűjteményemet, mert az éppen összeomló életem kellős közepén ez egyszerűen nem számított. Olyan volt, mintha ezzel az eseménnyel valahol a gyerekkorom is véget ért volna, pedig akkor még csak 10 éves voltam. Aztán persze ezt ezerszer megbántam, mert a szívemhez nőtt a karakter, gyűjtöttem a későbbi sorozatokat, láttam, és valamilyen szinten szerettem az összes filmet, játszottam a különféle videojátékokkal, de csak pár évvel ezelőtt jutottam el odáig, hogy újra beszerezzem azokat a rég elveszett számokat. Amikor sikerült, olyan boldogságot éreztem, mint az Amélie csodálatos életében Dominique Bretodeau, miután megtalálja a gyerekkori kincsesládáját. Ennek megfelelően kicsit el is kapott a gépszíj az utóbbi években, és nem csak az összes magyarul megjelent Pókembert sikerült azóta beszereznem, és elolvasnom, hanem rengeteg különféle sorozatot ismertem meg, mostanra pedig a képregény művészete iránt eltemetett szenvedélyemet leginkább külföldről rendelt kötetekben élem ki. Mivel viszonylag friss az élmény, és úgyis nyakunkon van a legújabb reboot, ezért összegyűjtöttem nektek a 10 legkiválóbb történetet, amely itthon is megjelent a falmászó szuperhősről.

A Ubisoft Tom Clancy-sorozatát bővítő, pár hónapja megjelent akciójátékának a fogadtatását is ugyanaz a szeretet-gyűlölet kapcsolat határozta meg, ami a cég szinte minden érkező portékájánál megfigyelhető. A kialakult helyzetről persze ők maguk tehetnek, hisz valahogy mindig többet ígérnek, mint amennyit be tudnak tartani. Itt nem csak arról van szó, hogy a csillogó E3-as bemutatókhoz képest általában egy jóval kevésbé mutatós produktumot kapunk kézhez. Azok a csodás lehetőségek, melyeket a játék magában hordoz, és, amiket előzetesen forradalmi újdonságokként hirdetnek meg, fulladnak bele a biztos középszerbe, mely a végső kivitelezésüket annyira jellemzi. 

Pár évvel ezelőtt nem igazán hittem volna, hogy ismertetőt fogok írni egy horror moziról. lévén, hogy nem vagyok a műfaj rajongója. De lám, az élet mindig meglepetésekkel áll elő. Mentségemre legyen mondva, a film megéri a megnézést. Az előző év legjobb darabjának tartják a saját műfaján belül, melyet a kritika és a közönség egyaránt elismerően fogadott. Remélem, ez szolgál némi magyarázatul.

Amikor 2002-ben a Twilight Samurai (Magyarországon: Az alkonyat harcosa) piacra került, ki gondolta volna, hogy egy új stílusú szamurájfilm irányzat indult az útjára. Pedig ez történt, mert a közönség vevőnek bizonyult a fölösleges teatralitást kerülő, de nagyon is életszagú történetekre. Azóta rendületlenül sorjáznak az ilyen mozik. Ilyenek például az At River’s Edge és a Sword of Desperation, amiket ajánlok azok figyelmébe, akik még nem látták őket. Meg természetesen azt is, amely ennek az ismertetőnek a tárgya.

1735-ben járunk, már a 8. Tokugava sógun uralja Japánt. Több mint száz év telt el a Tojotomi ház bukása óta, de az egykori ellenfelek közt változatlanul él a gyanakvás. A „tozamáknak” nevezettek egykoron a vesztes oldalon küzdöttek, így őket különösen szívfájdalom nélkül törli el a rendszer, mihelyst alkalmat adnak rá. Ráadásul három éve nagy éhínség sújtotta az országot, így a klánok rettegnek a kormány pénzköveteléseitől. Az Inaba klán új vívásoktatót kap, de tisztában vannak vele, hogy a mester valójában kémkedik ellenük. Egyszer már álltak a megsemmisülés szélén és most újra az fenyegeti őket. Amikor úgy tűnik, leleplezik a kormány előtt eltitkolt földjeiket, a klán vezetői kétségbeesetten keresik a megoldást. Nem vitás, áldozati bárány kell…

Nem sűrűn fordult elő a Disney Stúdióban, hogy egyetlen ember írja meg a rajzfilmek sztoriját, hogy egyvalaki feleljen a teljes történetfejlesztési munkálatokért. Egészen pontosan kétszer fordult elő ilyen eset: a 101 kiskutyánál és A kőbe szúrt kardnál, melyeket Bill Peet, a Disney régi, vezető munkatársa írt. Peet ekkor már közel 25 éve, egészen pontosan az 1940-es Pinokkió óta dolgozott a cégnek. A dzsungel könyve megfilmesítésének ötlete is neki jutott eszébe, Walt Disney pedig biztosította számára ugyanazt a kreatív kontrollt (illetve annak hiányát), mint a korábbi filmek esetében.

A ’40-es évek végén a Disney-cég nem állt valami jól. Az új stúdió felépítése rengeteg pénzt emésztett fel, amit nem sikerült pótolni a rajzfilmek szerény bevételeivel, a Bambi, a Fantázia és a Pinokkió például mind megbuktak annak idején. A cég ’42 után a hadseregnek gyártott propagandafilmeket, illetve állami megbízásból dél-amerikai témájú rajzfilmeket készítettek. Továbbá kisfilmeket fűztek össze, hogy egész estés filmként mutassák be ezeket a mozikban. Utóbbiakat egyébként az egész estés Disney animációk közé szokták sorolni, de valójában senki sem tartja igazán számon őket. Anyagi szempontból nem voltak kiugróan sikeresek, viszont hoztak annyi pénzt, amiből életben tudták tartani a céget. Disney-nek így is négymillió dolláros tartozása volt akkoriban a bankok felé, ami manapság se lenne kis összeg, de akkor még rengeteg pénz volt.