Pókember: Hazatérés

2017. július 08. - Santino89

Valamiért egy reboot ciki, kettő pedig már tök okés. De persze, értem én a csinnadrattát, elvégre egy rajongói álom vált valóra azzal, hogy értő kezekbe került minden idők egyik legnépszerűbb szuperhőse, egy olyan franchise részévé válhatott, ahová mindig is tartozott, olyan felügyelet alá, amely még a nagyközönség számára eredetileg totálisan érdektelen Vasemberből, vagy Amerika kapitányból is kihozta a maximumot.

És tényleg van okunk örülni, képregényrajongóként meg egyszeri mozinézőként is, mert nagyon szórakoztató a végeredmény, mentes a bosszantó forgatókönyvírói hibáktól, viszont nagyon vicces, laza, menő. A helyzet az, hogy az első perctől az utolsóig (legjobb stáblista utáni jelenet ever, csak úgy mellékesen) remekül éreztem magam a moziteremben, biztos vagyok benne, hogy a Marvel egyik legjobb filmjéhez van szerencsénk, mert nincs túlzsúfolva, nem roskadozik a kényszeres univerzumépítés terhei alatt, miközben mégis beintegrálta Pókembert ebbe a világba. A kezdő szuperhős csetlései-botlásai szerethetővé, poénossá, emberivé, ezáltal pedig átélhetővé teszik az összképet, ráadásul tele van a film jobbnál jobb ötletekkel, a szigorúan őrzött raktárból való kijutás, a kertvárosi hálóhintázás vagy a kihallgatási jelenet egytől egyig remekül sikerültek, és igazán illettek ehhez a karakterhez, a mindenkori szellemiségéhez. Annak is borzasztóan örültem, hogy az akciójelenetek terén sem szálltak el mindenféle megalomán magaslatokba, nem a látvánnyal próbálkoztak elkápráztatni minket, hanem azzal, hogy egy ízig-vérig szórakoztató filmet tettek le az asztalra.

Tom Holland szimpatikus a szerepben, látszik rajta a lelkesedés, de az igazi nagy meglepetés számomra inkább Michael Keaton karaktere volt. Azt persze tudtam, hogy Keaton remek színész, a Birdman után pedig elképesztően nagy poén, hogy pont neki adták a Keselyű szerepét. Vele kapcsolatban mégis inkább az lepett meg, hogy megkaptuk a Marvel mozik egyik legjobb gonosztevőjét, és eddig egyetlen Pókember filmben sem láthattunk még ennyire emberi ellenségképet. Adrian ugyanis olyan, mint a tipikus magyar vállalkozó; ott próbál ügyeskedni, zsiványkodni, ahol csak lehet, miközben azzal álltatja magát, hogy mindent csak a túlélés, és A család érdekében tesz, miközben otthon gyönyörű ház várja, jó körülmények között él, alapvetően egyáltalán nem tűnik úgy, mint akinek megélhetési gondjai lennének, vagy hogy a létfenntartás érdekében mindenképpen muszáj lenne félretennie a moralitását. És mégis, még ennek az embernek is van valamilyen fajta becsületkódexe. Szóval egy számunkra is jól ismert, élő-lélegző főgonosz, és mint ilyen, remekül illik a földközeli hősünkhoz, Keaton pedig természetesen tökéletesen hozza a szerepet, a repkedés és a karakterábrázolás mellett van egy kifejezetten váratlan, ám hihetetlenül erős és feszült jelenete, amitől leesett az állam.

spider-man-homecoming-trailer-micheal-keaton-adrian-tombs-vultur-216823.jpg

A vele történő végső összecsapás során megidézik a Pókember történelem egyik legikonikusabb képsorát, még a hatvanas évek első érájából, az Amazing Spider-Man 33-ból, ami egy nagyon szép gesztus a rajongók felé; miközben ez a Pókember minden korábbinál modernebb, mégis kikacsint a kezdetekre. Viszont ebből a jelenetből levezethető az is, hogy mi a legnagyobb problémám a filmmel. Az eredeti, a '60-as évekbeli történetben nem szimplán az a gond, hogy Peter hamarosan meghal a beázó törmelékek alatt, ennél sokkal fontosabb, hogy May néni éppen a kórházban haldoklik, és Pókinál van az ellenszer, ami megmentheti az életét. Ez az emberfeletti felelősségérzet ad neki erőt, hogy fel tudja emelni a betongerendákat, itt sikerül végleg meghaladnia azt a hülyegyereket, aki elengedte azt a bizonyos tolvajt, aki megölte Ben bácsit. És ebben rejlik az egész Hazatérés gyenge pontja. A Marvelék annyira fostak Ben bácsi ábrázolásától, hogy csak egy kósza félmondat utal a történtekre. Ha csak ezt a filmet vesszük, akkor úgy tűnik, hogy Peter csak poénból szuperhősködik, ha már véletlenül éppen így alakult, hogy különleges képességekre tett szert. Vagy csak azért, hogy lenyűgözzön egy milliomos celebet, Tony Starkot. Ebből a filmből nem lehet megérteni, hogy a végén miért megy mégis a Keselyű után, amikor sokkal kényelmesebb választási lehetőségei lennének. A Hazatérés valójában csak Pókember maszkját mutatja meg nekünk; azt, hogy ez egy vicces, laza, földközeli szuperhős, de Pókember csak a felszínen ennyi, valójában mindig ott van a dráma, a tragédia, és a már-már mániákus felelősségtudat, amiből itt a világon semmi sem jön össze, mert annyira élesen el akartak határolódni minden korábbi feldolgozástól, hogy a karakter lényegét tévesztették szem elől. Félreértés ne essék, nem azt vártam, hogy meséljék el újra azt az eredetsztorit, amit már kétszer láttunk, pusztán annyit, hogy maradjanak hűek a képregények szellemiségéhez, és ezt ezerféleképpen meg lehetett volna oldani, ha nem csakis és kizárólag a poénkodásra mennek rá. Persze, elfér egy ilyen mozi is a Pókember feldolgozások között, de ahhoz, hogy a legjobb legyen, vagy igazán emlékezetessé váljon, ahhoz bizony mélység is kell, nem csak a folyamatos fun.

Rajongóként pedig az is zavart, hogy teljesen lecserélték Pókember holdudvarát. Nem a nevetségesen túltolt politikai korrektség miatt, hanem mert az eredeti karakterek neveit szimpla sablonokarakterekre aggatták. Ned Leeds-el nem az a baj, hogy ázsiai, hanem hogy Ned Leeds nem egy vicces dagigyerek, akkor már nevezték volna el Ganke-nak, mint Miles Morales haverját, a valós képregénybeli eredetijét. De említhetném még Lizt is, akiről a több, mint két órás játékidő alatt az égvilágon semmit sem tudunk meg, azon kívül, hogy jó csaj. Sok kritikus emlegeti John Hughes nevét ezzel a mozival kapcsolatban, olyanok is, akiket szeretek olvasni, vagy akiknek adok a véleményére, de mégis olyanok ezek a kritikák, mintha inkább egy Marvel sajtóközleményt olvasnék, és nem érzem úgy, hogy a cikkek írói ténylegesen látták, vagy értették azt, hogy Hughes filmjei miért voltak különlegesek akkoriban, és miért maradtak azóta is kultikusak. Hughes komolyan vette a tinigenerációt, a filmjei nem csak poénosak voltak, de drámaiak, ahol a szépkislányról, a lúzerről, vagy a rosszfiúról egyaránt lehullott az álarc, megtudhattuk, milyen sérelmek, milyen traumák hajtják őket. A Nulladik óra minden karakterének volt mélysége, félelme, múltja, jövőképe. A Hazatérés ellenben bármilyen szórakoztató, és bármennyit hivatkoznak a készítők Hughes-ra, valójában egyáltalán nem érdekelték őket a tinikarakterek, a milliószor látott kliséken kívül egyáltalán semmit sem akartak hozzátenni ehhez a témához. Amivel nem lenne baj, de akkor ne idézgessék otrombán és arcbamászóan a Meglógtam a Ferrarivalt. 17 évvel ezelőtt Brian Michael Bendis is megidézte ezt a kultmozit, csak sokkal finomabban, szellemesebben, arról nem is beszélve, hogy a mostani feldolgozással ellentétben az Ultimate Spider-Man képregényben mindegyik karakter valóságosnak hatott, neki tényleg sikerült megőriznie a Hughes-ra jellemző hangvételt, és nem csak a külsőségeket.

Ehhez képest az már csak mellékes, hogy a lehető legkevésbé sem tudtam elhinni egy fél pillanatig sem, hogy a 18 éves bombázó, Liz szívesen elmenne a bálba a 15 éves, legózó, lógós gyerekkel. Ez még annyira se volt megalapozva, mint Raimi eredeti trilógiájában a Peter-MJ romantikázás, pedig már az is rém gyenge lábakon állt. Webb filmjében ezzel szemben tökéletesen ábrázolták a tiniszerelmet, annak minden esetlenségével, nála elhittem, hogy az iskola legszebb-legokosabb lánya vonzódik a zűrős, titokzatos, ám jószívű sráchoz. Azért mindenképpen a Hazatérés javára írható, hogy A csodálatos Pókemberhez képest ebben a filmben nem tűnnek el szereplők a film közepén, nem maradnak félbe történetszálak a folytatásra, nem igyekszik görcsösen megismételni a sikerreceptet, hanem valami újjal, frissel próbál előállni, és a kiváló főgonosz ábrázolását sem dobják sutba a játékidő végére. Más szempontból nincs a hőssé válásnak, vagy a felnövésnek egy olyan gyönyörű jelenete, mint az előző rebootban a kisfiú megmentése a hídon. Michael Giacchino zenéje pedig meg sem próbálja felvenni a versenyt Danny Elfman, James Horner, vagy Hans Zimmer munkáival, dehát ilyen elődök mellett nem volt szegénynek sok esélye. Az akciójelenetek tekintetében egészen érdekes, hogy mennyire felejthetőre sikerültek most, és hogy a CGI ugyanolyan rajzfilmszerű, mint a legelső, 2002-es feldolgozásban. És oké, persze, örülök, hogy nem erre helyezték a hangsúlyt, de azért a Marveltől ennél jóval több profizmust várok, amit kénytelen vagyok a kapkodás számlájára írni. Egy kicsit érezni ezen a filmen is - na nem olyan durván mint egy Suicide Squadon - , de egyértelműen azért kellett a hat forgatókönyvíró, és egyértelműen azért ennyire gyenge a CGI, hogy a Hazatérés még idén, a Végtelen háború előtt egy évvel a mozikba kerülhessen.

De, mint mondtam, mindent összevetve egy jól sikerült mozi ez, a magabiztos középszer legfelső határán helyezkedik el, alapjában véve nagyon örülök neki, hogy végre profik foglalkoznak a kedvenc szuperhősömmel, és az általam kifogásolt pontok is változhatnak a folytatásokra, a magas szórakoztatási faktor pedig garanciát jelent majd a közönség tartós érdeklődésére, szóval abszolút bizakodva nézek ilyen szempontból a jövőbe.