Santino pár napja múlt... szóval pár napja töltötte be... igazából ilyesmit nem illik elmondani, lényeg, a közelmúltban ünnepelte az egyik születésnapját a sok közül. Mivel egy ideje már gondolkodtam egy toplistán, amiben összeszedem mely írásait is tartom kiemelkedően jónak, melyek tetszenek nekem különösen ezért vagy azért gondoltam mi is lehetne ennél jobb alkalom? Egyszersmind így kívánok kollégámnak, és barátomnak itt a FilmBookon legalább még ennyi esztendőt... vagy háromszor ennyit? Persze nyilván 850 kritikából, ismertetőből, toplistából és élménybeszámolóból elképesztően nehéz kiválasztani tíz kiemelkedő írást, de hát én már csak a lehetetlen helyzetek embere vagyok, úgyhogy tuti van ami nektek nem is emlékezetes, vagy ti mást nominálnátok ebbe a klubba. De mindig elmondom ez az én listám, vagyis nem általános érvényességű, és szigorúan Scal szerint. 

Gondoltam így, a negyedik hatodik Kaptár film előtt után, nem árt feleleveníteni az előző részeket, úgyhogy végül is egy hosszú folyamatnak fogunk elébe nézni. (Hát ezzel kicsit elkéstél... Sanyi, kuss!) Magam részéről sosem gondoltam volna, hogy a harmadik rész után jönni fog még egy újabb, de Milla még mindig nagyon szép, és amint láthattuk már itt, meg esetleg itt, a 3D bizony csodákra képes. Mint minden ismertetőmnél, ugye, mondanom sem kell, hogy SPOILEREZNI fogok, tehát inkább azok olvassák, akik már látták a filmet. Ezt az ismertetőt még 2010-ben írtam, de ahogy az lenni szokott, erősen feljavítottam és átdolgoztam. Ugyanakkor a sorozat másik két része elveszett, így azokat majd újra kell írnom: kérdés, lesz-e időm és energiám, hogy a hatodik előtt után ezekkel elkészüljek... hogy a negyedik és ötödik részről most ne is beszéljek. Kéretik ezek tükrében tovább olvasni.

Amennyiben nem a hülye iráni film nyer, akkor minden bizonnyal a Toni Erdmann fog. A Tannát nyilván azért választották be, mert fel kell tölteni a két esélyest körbevevő három helyet, hogy úgy nézzen ki, igazságos versenynek nézünk elébe. A Tannát még tavaly láttam a Titanicon, és már akkor se értettem, mégis, mi a francért kell behozni egy ennyire melanéz filmet, ami még csak nem is CGI-animáció. (Tanna a Melanéziához tartozó Vanuatu – régi nevén: Új-Hebridák – egyik szigete.)

Amikor szembeállítanak egymással két rasszt, amelyeknek az adott kultúrában olyan történelmük van, mint ide Tokió, akkor mindig bajban vagyok. Mindig arra gondolok, hogy vajon ez a tény és persze a saját előítéleteim, mennyire fognak befolyásolni abban, hogy a filmet úgy ítéljem meg, ahogyan minden más filmet egyébként is szoktam: színészi játék, rendezés, megvalósítás, dramaturgia és más egyebek alapján, kiszűrve belőle akár a politikai, akár más, sztereotip felhangokat. Ez pedig nem könnyű feladat. 

„Vannak gyufák otthon... mostanában a kék fejű a kedvencünk... mert vágyunk a változatosságra... és mert kifinomult ízléssel rendelkezünk..."

Adhattam volna azt a címet is az írásnak, hogy a sötét ötven árnyalata avagy a halál ötven órája, elnézést, két órája. Egy dolog ugyanis biztos: még az Ardennekben is szívesebben farkasszemet néztem volna egy Tigris harckocsival, semmint hogy végig kelljen szenvednem ezt a  majdnem két órát egy olyan film nézésével, amihez képest például a "Vad vágyak"-sorozat klasszikus matinédarabnak számít (oké, az nem, amelyikben John Schneidert megkéseli egy kis lotyó). 

„Gyere velem Londonba... és legyél a feleségem!"

Tartozom egy vallomással. Rájöttem, hogy utálom a toplistákat :D Fárasztó írni, mert nem egy filmre kell fókuszálni, hanem tízre, és mennyi mindenre, miközben alig írok róluk értelmes dolgokat. Paradox módon szeretem őket mégis, de valahányszor elkészülök eggyel, megfogadom, hogy az volt az utolsó. Egy svédcsavarral élve jöjjön most az a tíz kalandfilm, amelyet bizony vissza lehet sírni, merthogy, kérem, ez egy haldokló vagy inkább totálisan halott stílus. Olykor érkezik egy ütős darab, de mint látni fogjuk, ritka, mint a fehér holló. Ez annál is inkább baj, merthogy számomra talán a legkedvesebb műfaj az összes közül. Jöjjenek tehát a kincsvadászok, kalózok és maszkos bosszúállók.

Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a második értekezést az Utazókról, mert ritkán írok két kritikát egyazon filmről. Ez általában két különböző szerző tiszte az oldalon. Vagy akkor írok, ha nagyon nem értek egyet az adott kritikával, vagy éppen más megvilágításba szeretném helyezni a filmet. Viszont az Utazók egy elgondolkodtató film, amelyről érdemes beszélgetni, és nem is igazán lehet, ha az ember nem megy bele a részletekbe. Van, aki a Zsivány egyesről, vagy aki a Széttörve kapcsán ragadott klaviatúrát, hogy elemezze a dolgokat, de engem mégis inkább ez a sokak által lenézett sci-fi – nem is sci-fi, ha-ha – fogott meg. Szóval talán mondanom se kell, hogy a „tovább”-ra csak az kattintson, aki megnézte már a filmet! Mindenki másnak ajánlom a spoliermentes kritikámat, amit alapozásnak sem árt elolvasni, mert ezekben a pszichoanalízisekben sokkal inkább az érzelmi oldalra koncentrálok, semmint a technikai dolgokra.

Mi van, láttad a Jupitert? Faszfej!

Hosszú fekete haj, de sukár ez a csaj...

A tavalyi utolsó – időrendben az első – videojáték-adaptáció, amelyről még nem értekeztem, a Ratchet és Clank volt, ami egy sikeres PlayStation-brand. Aki nem ismeri, amolyan Galaxis őrzőit képzeljen el, amelyben csak a mosómedve meg Groot szerepel. Az eredeti játék 2002-es, és ennek tavaly megjelent egy HD remake-je vagy inkább újragondolása. Eredetileg 2015-ben akarták kiadni, de aztán jött a nagy ötlet, hogy egyúttal filmet is kalapáljanak hozzá, így aztán a két „terméket” azonos időre pozicionálták. Hogy a dolgot még jobban megkavarják, a játék és a film története nagyban hasonlít. De míg a játék mindenhol pozitív kritikákat kapott, a filmet meglehetősen lehúzták... szerintem érdemtelenül.

Mondtam már, mennyire gyűlölöm az Oscar-szezont? Vége az elbaszott filmek és vállalhatatlan folytatások hónapjának, erre jönnek a műmájer drámák, a fullba kretént nyomók és „Oscarra gyúrok, hát sírjatok” hónapja, ez a rohadt február. Nem elég, hogy tuti nem látok egy CGI-robbanást se egész hónapban, nem kapok egysorosakat, nem látom a kedvenc rajzfilmjeim CGI-feldolgozásait, és nem elég, hogy minden egyes héten meg kell nézni – érted KELL, ez itt a kín, most komolyan, sajnáljon már valaki egy kicsit – egy olyan alkotást, ami a reptéri kutyát se érdekli, ha normálisnak születik, hanem még utána kávézás közben a genderfluid kollégák sállal a nyakuk körül azt vitatják, hogy most akkor az Akadémia milyen jó avagy rossz érzéssel választotta be a soron következő filmet. No hát a Jackie tipikusan ilyen film.

Az emberi szervezet fontos adalékanyaga a boldogsághormon. Ezt a hahota, a jóízű vagy kárörvendő nevetés, visnyogás, hasfalszaggató röhögés és társai termelik. Az alábbiakban ezek legkönnyebb kiváltásáról ejtenék pár szót. Az, hogy a régi vágású akciófilmek eltűntek, az egy dolog, de hogy eljutottunk odáig, hogy 2016-ban nagyítóval kellett keresni a jó vígjátékokat, az azért egészen szürreális. Katasztrófa, amit Hollywood letett az asztalra. Márpedig ki az, aki nem szeret nevetni? Létezik ilyen? És létezhet jobb megközelítési forma, mint egy film? A humor az egyik legfontosabb dolog az életben, aki nem hiszi, az olvasson egy kis Voltaire-t, sőt én szívem szerint taníttatnám Lukianoszt a történelemórákon, és akkor nem hinnék a gyerkőcök, hogy az az egyik legunalmasabb, legszárazabb óra. No de ne kalandozzunk el, nem kisebb dologra vállalkoztam, minthogy összeszedjem azt a 10 filmet, amelyekhez nem egyszerű nevetés, de valóságos euforikus állapotok fűznek.

Következzen tehát a TOP10-es vígjáték lista szigorúan Scal szerint. És miért pont most? Mert kurva szar az idő... azért.

Állítólag a kutya és a gyermek szerepeltetése akár mellékszereplőként is egy filmben, mindig megdobja az alkotás nézettségét és megítélését, legyen az bármilyen gyenge is egyébként. Az "Egy kutya négy élete" megtekintése előtt sem hittem ebben a formulában és elmondhatom, hogy utána sem fogok. A banalitásnak és az egy mondattal kifejezhető közhelyeknek ugyanis kár filmet rendezni vagy ebben az esetben könyvet írni.