„Vannak gyufák otthon... mostanában a kék fejű a kedvencünk... mert vágyunk a változatosságra... és mert kifinomult ízléssel rendelkezünk..."

Egyszer valaki azért beavathatna, hogy Jim Jarmusch minek köszönheti, hogy mai napig szabadon mászkál. Nem csinál jó filmeket, nem csinál elgondolkodtató filmeket, lehet, még anno a nagy üvegvisszaváltás előtt igen, de mikor volt az már. A Bill Murray-s Hervadó virágok óta is bő tíz év telt el. Most pedig nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy Kylo Rennel dolgozzon együtt. Adam Driver is úgy érezhette, mint pár éve Robert Pattinson, amikor igent mondott David Cronenberg Cosmopolisára. Áááá, nagynevű rendező, most aztán bebizonyíthatom annak a sok trollnak, hogy igazi színész vagyok, erre nézd meg, mi lett a vége. Akarom mondani, ne nézd meg. A Paterson egy fokkal jobb ugyan, de emberi fogyasztásra – értsd: kritikusokon és filmművészeken kívül – alig ajánlható.

Esküszöm, a film legviccesebb momentuma, ha az ember elképzeli csuklya nélkül Kylo Rent, ahogy a hétköznapjait éli, és egy buszt vezet. De meddig szórakoztathatja magát ezzel az ember? Mondjuk, öt percig, de ez 115 perc! Azon is el lehet gondolkozni, hogy Jarmuschnak elég beteg humora van, elvégre egy Driver nevű embert szerződtetett, hogy eljátsszon egy buszvezetőt. Érted? Driver... És még a filmjében is reflektál erre, mert hősünk annyira átlagos, hogy még a vezetékneve is ugyanaz, mint a városkának, amelyben él. Paterson. Úgyhogy a film egyszerre jelzi a kisembert és ezt a csendes, álmos kisvárost, ahol az égadta világon soha nem történik semmi. Nagy néha lerobban a busz, és akkor el lehet gondolkodni azon, hogy ebből akár még baj is keletkezhetett volna, mondjuk egy hatalmas robbanás. Esetleg a feleségünk az átlagosnál is undorítóbb sütiket csinál, vagy a kocsmában este a szokásosnál is enerváltabb a csapos.

A filmben Paterson egy hetét követhetjük végig. Emberünk korán kel, majd elgyalogol a munkahelyére, ahol felveszi a műszakot, és ha elköveti azt a hibát, hogy rákérdez, kollégája miért néz olyan Kossuth-ul, már kapja is a napi panaszáradatot. Aztán munka közben jobb híján hallgatja az utasok beszélgetéseit, majd hazamegy, ahol hallgatja felesége nyávogását, aztán leviszi a kutyát sétálni, akit még csak nem is kedvel különösebben, és este betér a kocsmába, hogy a nap zárásaként megigyon egy-két korsóval. Aztán holnap kezdődik a mókuskerék elölről. A nap egyetlen fénypontja, amikor elfogyasztja tízóraiját, és ilyenkor verseket farigcsál egy kis noteszbe. Egyiket a másik után. Mert ekkor Paterson nem egy átlagos buszsofőr, hanem költő. Vagy költő, aki hogy fel ne kopjon az álla, buszsofőr lett.

Valójában sok mindenről szól a film a maga komótos módján. Például, hogy az ember életében sokkal több szürke hétköznap van, mint izgalom, csak a legtöbb film arra a kevésre koncentrál, ez meg a sokra. Vagy, hogy az vagy, aminek hiszed magad, lehetsz bármi, csak tenned kell érte. Aztán ott van az újrakezdés, amit sosem késő megtenni. És valójában a tűzvész, ha túléltük, csak az új dolgok előtti rendrakás. Ugyanakkor nagyon hasonlít a régi orosz csinovnyik történetekre is. Paterson például nem értem, miért vette el ezt az idegesítő, hülye nőt – teljesen biztos, hogy a nő vetette el magát –, amikor semmi közös nincs bennük, és egyértelműen kihasználja a férfi sztoikus nyugalmát. Persze folyamatosan arról beszél, férjecskéje mennyire jó költő is lenne, ha buzogna benne a becsvágy, és másnak is megmutatná a verseit, Paterson pedig egyszer utal is rá, hogy mennyire szereti a nőt, de a vásznon mindezt nem látjuk.

Amit látunk az az, hogy a következő pillanatban a nő már magával van elfoglalva, hogy csak dumál és dumál és dumál, persze magáról. Aztán Paterson alig várja, hogy levihesse a kutyát, és mehessen lazulni. De a kutya is a nőhöz tartozik, azt se ő gondozza, hanem a férje, mert a nőnek nincs munkája, egész nap otthon próbálja megvalósítani önmagát. Utána meg bejelenti, hogy kellene neki egy kétszáz dolláros gitár, mert most ilyen korban van, hogy gitározni fog, és ő is megvalósítja önmagát. Aztán ott van Marvin, a kutya... akarom mondani, a dög. Aki életét adta ezért a filmért. Kevés irritálóbb kutyát láttam moziban, de ez nagyon az, mintha csak és kizárólag azért élne, hogy az agyára menjen a hősünknek, aki persze nem csinál semmit, mert szereti a nőt, és mégiscsak az ő kutyája.

Ha valamit nem lehet elvitatni a filmtől, akkor azok az életszagú – bár sehova se kifutó – párbeszédei, de ez visszaköszönő motívum Jarmusch filmjeiben. Ilyeneket bárki elkaphat, ha két percig csendesen figyel egy parkban ülve. Hogy Driver milyen sokoldalú színész, szerintem nem ebből a filmből fog kiderülni, az viszont elképesztő valóban, hogy mennyire hétköznapivá varázsolták ebben a filmben Az ébredő erő után. Golshifteh Farahani viszont minden egyes pillanatban idegesített a fejhangú sipítozásával, úgyhogy egy ilyen átlagembernek nem ilyen nőt képzelnék el. Paterson városa bizonyára mond valamit az amerikaiaknak, leginkább arról híres, hogy élt ott egy költő, akinek fő műve egy könyvhosszúságú vers, a Paterson. De nekünk európaiaknak semmit nem fog mondani, jól lehet Cannes-ban az emberek agyondíjazták. De oda az emberek nem buszon járnak, hanem szép nagy autókon.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!