Az Elysium mondandója napjaink problémája, amikor gyársorokon dolgoznak diplomások, külföldi multiknak, akik gyártják a szarabbnál szarabb terméket, amikor az ország 25%-a munkanélküli, és közmunkaprogrammal akarják ezt orvosolni ami a világ legnagyobb hazugsága. Heti szintű szerződések vannak, ugyanúgy beküldik az embert a veszélyes zónába, tesznek a környezetvédelmi előírásokra, itt írja alá hogy megkapta a tűzvédelmi oktatást, miközben még egy poroltót se hoztak be és öt perc múlva lesz a helyeden valaki ha kicsit is visszapofáznál.

A legtöbb kritika, amit eddig olvastam róla, lehúzta. Minden barátom, akivel beszélgettem róla, lehúzta. Halálosan idegesít a film végén a szájbarágós, oda nem illő, felesleges, megerősítő ismétlés. Tudom, hogy képtelenség egy ilyen csapat összeállása 1879-ben, olyan feltételekkel, ahogyan a filmben tálalják. Látom, hogy milyen kliséket hordtak össze és melyik honnan érkezik (oké, egy jó részüket). Foglalkoztat, hogy pusztán a karakterek életkora miatt sem működhet egy ilyen Volt egyszer egy vadnyugat-os poén a végére. Értem, hogy sokan tartják az amerikai filgyártás történetében totális tévútnak a női ghostbusterssel és más politically correct filmekkel fémjelezhető tendenciát, s ítélik el A hét mesterlövész Fuqua-féle a remake remake-jét épp ezért. S mégis: nekem mindezek ellenére tetszik. Csaknem az utolsó pillanatig lekötött azt figyelni, melyik karakter honnan való. Várni-keresgélni, lesz-e a kedvenc jelenetem vagy sem. Rádöbbenni, hogyan épül össze itt a Volt egyszer egy vadnyugat sztorija a Kuroszava-filmből készült westernével, imaxben élvezni a tájakat, tereket. Lehet, hogy kevéssel is beérem. De nekem ez a film tetszett.  

Tudva tudom, hogy valamikor, jó régen, a múlt sűrű homályába veszve láttam egyszer Az ötödik elemet, de az is biztos volt, hogy egy árva, megveszekedett képsor nem sok, de én még ennyire sem emlékeztem belőle. Szóval nagyon megérett már egy újranézésre, pláne a Leon, a profi után.

Luc Besson ugyanis annak hatalmas sikere nyomán készíthette el nagyszabású (korának legdrágább európai) moziját. Érdekes módon egy sci-fit, de nagyon nem a műfajtól megszokott stílusban: először is ez egy pozitív és nagyon szórakoztató jövőképet vázol fel, nem pedig az ilyen filmektől már jól bevált, haldokló világot. Bár a városkép a repülő autókkal egy az egyben a Szárnyas fejvadászt utánozza, ami viszont a valaha készült legnyomasztóbb sci fi-k közé tartozik. A különbség pusztán annyi, hogy míg a Szárnyas fejvadászban örökké sötét van, és folyamatosan esik az eső, addig Az ötödik elemben ezer ágra süt a nap. 

Tim Burton az 1989-es, hatalmas sikereket elért Batman után, de még a jóval vitatottabb (ám szerintem szintén zseniális) Batman visszatér előtt forgatott egy filmet, amelyben végre, életében először teljesen szabad kezet kapott, hisz nemcsak rendezőként, hanem producerként és társforgatókönyvíróként is felelt az alkotásért, melyet egy gyermekkori rajza ihletett. Az elkészült mű véleményem szerint több mint egy esszenciális Tim Burton alkotás; ez minden idők legszebb meséje.

Persze ez a mese nem feltétlenül gyerekeknek való; ahhoz túl rémisztő az ollókezű ember, és a gyerekek egészen biztos nem érthetik meg a filmet. Tim Burton ahogy mindig, most is felnőtteknek szóló mesét készített nekünk, amely telis-tele van varázslatos, hátborzongatóan szép pillanatokkal.

Ezt a filmet a 2016. szeptember 22-én 18:00-kor és 20:30 vetíti a Bem mozi, szeretnéd megnézni nagy vásznon, vagy nem láttad 1990-ben, itt a soha vissza nem térő alkalom.

Úristen! Ez a film... ez betette az ajtót. Szó szerint. Pedig istentelen sok szar filmet láttam mostanában, de azért ez mégiscsak túlzás volt. A kínszenvedés netovábbja. A Patyomkin páncélost ugyan még nem láttam, de azért ez a borzalmas mocskot Az aranypolgárhoz hasonlítani erősen meredek. És akkor gyorsan megemlítem, hogy ebből a filmből készült Az angyalok városa című amerikai remake, ami szintén nem valami jó, de inkább megnézem azt egymás után tízszer, minthogy ezt még egyetlenegyszer. Lássuk...?

Ezt a filmet a 2016. szeptember 20-án 18:00-kor és 20:30 vetíti a Bem mozi, ha szeretnéd megnézni nagy vásznon, vagy nem láttad 1987-ben, itt a soha vissza nem térő alkalom.

Annyira vártam ezt a filmet, végig Woodstuck-oztam fél évet, amit ráadásul nem is ehhez a filmhez vettem menüként, hanem már jóval előtte, és akkor kapok egy totál unalmas, nulla történettel rendelkező, akkora csalódást, hogy azt szavakban nem tudom kifejezni. A film egyetlen érdeme lényegében az okosan használt CGI, de egy újrahasznosított vicc, maximum az újszülötteknek lesz új. Még arra is gondoltam, hogy a Garfield kalandokhoz hasonlóan Snoopy tévés megjelenéseit is számba veszem, mert rengeteg special, sőt, tévé és mozifilm is készült már kalandjaikból, amik ugyanúgy képregény kockánként kezdték mint Garfield. Aztán mégse tettem, mert nem maradt időm, de ha most azt mondom, inkább nézd meg a Snoopy, gyere haza című rajzfilmet, és sokkal jobb élményben lesz részed - hovatovább megkapod ennek a filmnek is a történetét -, akkor bizony nem sokat túloztam.

Ennyi bűn rossz CGI mese után gondoltam írok már egy jóról is. Mit jóról? Évek óta nem láttam ennyire lehengerlő mesét, ahol az animációt ilyen jól használták fel, hogy egy történetet átadjanak. És bár tavaly mutatták be a mozik, én mégis idén láttam, emiatt az idei legjobb CGI mesének A kis herceget tartom. Pedig meg se akartam nézni, mert A kis herceg története olyan mint Krisztus története. Ha ismered, sok újdonságot már nem mondhat igaz? De milyen jól tettem, hogy adtam neki egy esélyt, így fel tudtam fedezni a csodát, hogy készülnek ma még szívvel és lélekkel is mesék, amik tanítani akarnak, amik a jóra, és a szeretetre nevelnek eltorzult világunkban. Csak ki kell nyitni a szemed néha, hogy ne csak nézz, hanem láss is.

A Szávához hasonlóan szintén orosz földről érkezett A hókirálynő, azonban ennek legalább megalapozott előélete volt, hiszen anno 1972-ben már készült egy élőszereplős mesefilm, és egy 1957-es rajzfilm is a Szovjetunióban. És én azt egész jónak tartom, gondoltam adok egy esélyt a CGI verziónak is, és még szerencse, hogy a Száva előtt láttam, mert fordított esetben lehet rohantam volna visszaváltani a jegyet. Bár nem tudom a szerencse-e a legkifejezőbb szó erre, mert azért annyira ez se jó, de a Szávával ellentétben ezt már tudom ajánlani a legkisebbeknek, mert a mese aranyos, a poénok jók, szóval tuti le fogja őket kötni. Az viszont szerintem meglehetősen nagy trehányosságra utal, hogy mire ez eljutott hozzánk, nemhogy a folytatás, de mára folytatás folytatása is a mozikban kopogtatott.

Florence Foster Jenkins-ről filmet készíteni nem egy hálás feladat, hiszen nem teljesen világos ki volt ő még ennyi év távlatából sem. Egy szervezőzseni, akitől akár a mai marketingesek is sokat tanulhatnának, vagy csupán egy olyan ember, akinek elég pénze volt ahhoz, hogy saját tehetségtelenségéből nagyságot és dicsőséget kovácsoljon. Akárhogyan is volt, Meryl Streep ismételten bebizonyította, hogy nincs előtte lehetetlen. Bármennyire is szarkasztikusra sikerült a Foster Jenkins életéről szóló film, tudott komolyságot és méltóságot adni a  karakternek. Amit filmbéli partneréről, a férjét alakító Hugh Grant-ről már kevésbé mondhatok el. 

E hét csütörtökén volt kereken ötven éve, hogy vakmerően útjára indult a galaktikus űrutazás, és úgy gondolom illik megünnepelni valami különlegessel. Hosszú idő vezetett eddig a pontig, négy és fél év... egészen pontosan négy év, hét hónap, és négy nap. A véleményemet már az összes epizódról leírtam, ezért ebben a toplistában csak egy bekezdés erejéig tekintek vissza azokra, melyeket a legjobbaknak ítéltem meg. Az elmúlt hetekben több mint harminc részt néztem újra, hogy tökéletesítsem a saját toplistámat, és klasszikus top tízeket hasonlítottam egymáshoz, amiket olyan rangos oldalak állítottak össze, mint az Entertainment Weekly, a Hollywood.com, az IGN vagy épp a Neewsweek. Nem hagytam ki a számításból az IMDb pontozását sem, de végül mégis a saját egyéni ízlésemre hagyatkoztam.

Look behind you, a three headed monkey!

Nem, ez a film egyáltalán nem az Agymanók készítőitől van... mondjunk inkább Verdák 2-őt, vagy Egy bogár életét, akkor jobban belőjük a szintet.

Kedvem lenne ezt a kritikát amolyan jó hím soviniszta, szexista, meg hasonló módon megírni, mert a feminizmus egyre nagyobb térnyerésével már lassan tényleg nem tudom mikor vagyok nagyobb fasz: ha kinyitom egy nő előtt az ajtót, vagy ha szépen bemasírozok az orra előtt, mondván egyenlők vagyunk, én értem oda előbb - valószínűleg a sokkal jobban felépített izomrendszeremnek köszönhetően. De maradjunk a filmnél, ami engem, mint történészt érdekelt, de az emberiség nagyobb része nyilván nem így gondolta, ezért lehetett az, hogy hárman néztük az ötvenfős teremben a Sugár moziban moziünnep alkalmával.

A környezetem - meg magam - szerint is hedonista vagyok, szeretem két végéről égetni a gyertyát, és ehhez hozzátartozik, hogy imádok enni is, szeretem olykor megadni a módját, szeretek étteremben enni, szeretem a street-foodot, szeretem a különlegességeket, és bár a junk-fooddal sincs semmi bajom, egy elcseszettül finnyás ínyencnek tartom magam. Anno a rokonságot azzal készítettem ki, hogy rendre megmondtam az őszinte véleményem a kajáról, amivel traktáltak, akkor is, ha a belem kifordult tőle. Miért? Ők kérdezték, gondoltam az igazságra vágynak. Biztos mindenkinek ismerős a szituáció, amikor Náncsi néni kiszedi a túrós csuszát, aztán hatvanszor elmondja, hogy de csak egy falatot. Az egyetlen baj, hogy úszik a zsírban, és még el is van sózva. De persze a legtöbb ember ilyenkor még meg is dicséri, amivel a hazugságon kívül egyetlen dolgot érnek el, Náncsi néni legközelebb is pontosan így fogja elkészíteni a túrós csuszát... hiszen azt mondta a kedves vendég, nem győzött betelni vele. Miért meséltem el mindezt? Mert Bradley Cooperrel nagyon egymásra találtunk mi ketten az alábbi filmben.

No hát máris visszatértünk, tegnap eljutottunk eme csodálatos film első harmadáig, ma pedig folytatjuk utazásunkat Lara Croftban... akarom mondani a Lara Croft - Tomb Raiderben. Így mégis csak szebben hangzik, vagy nem?