Könnyed esti kikapcsolódásnak tűnhet eme film, melyben két barát, asszonyt, mobilt, gondokat hátrahagyva kikapcsolódik egy laza hét erejéig, nagyon finom borokat kóstolnak, és egy utolsó nagyot buliznak, mielőtt egyikük kimondaná a boldog(talan)ító igent. Vagy mégsem? Ha megnézzük a rendező nevét, és csekkoljuk, hogy ugyanaz a fószer, aki a Schmidt történetét is tető alá hozta, akkor azért már számíthatunk egy kisebb önismereti túrára is, melyből - és higgyétek el, most tényleg így van - akkor jöttök ki jól, ha egyik szereplővel sem tudtok azonosulni.

Hát, Rock, apám, szedd össze magad, mert ez vérgyenge volt. Még tőled is. Bár jó, hajlamos vagyok egy pontot rádobni, mert a szinkron az kritikán aluli volt - ki a faszom találta ki, hogy Kamarás Iván legyen a hangja????? -, és lehet eredeti hanggal azért élvezhetőbb csemege ez. Egy elég érdekes dologra hívja fel a figyelmét a nézőnek, azon kívül, hogy tudjuk, nem lopnál autót, nem lopnál tévét, nem lopnál filmet, és nem rendelnél online fél kiló extasyt, hogy azután az FBI lekapcsoljon, és bevarrjon 15 évre a sitkóra.

No kérem tisztelettel Hölgyeim és Uraim! Történelmi pillanathoz érkeztünk az oldal fennállásában. Komolyan azt hittem ez sosem jön el, néha kényszeredetten rádobtam volna egyik-másik delikvensre, de azután az objektivitás mindig győzött; nem, nem ennek a filmnek bizony némi nemű élvezeti értéke, lehet, hogy nagyon szar, de még így is van. És amire mi pontszámot adunk, az legyen olyan, legyen neki súlya. Egy hatos az egy hatos, nem ötös, nem hetes, az egy kőkemény HATOS. Miről hadoválok? Bár nem ez volt a végső cél, de megérte három és fél évet filmek nézésével tölteni, mert mai alanyunk, egy igazi remekmű. Egy csiszolt ékkő. E film teljes szívből megérdemli, azt a baszott nagy EGYEST, amit kapott.

Tartozom egy vallomással. Soha életemben nem volt egyetlen G.I. Joe katonám sem, csupán egy-két osztálytársam hozott be belőle a suliba, még a 90-es évek elején. Akkoriban a sorozat is csak műholdon ment, de amikor később rogyásig játszotta valamelyik csatorna egész kellemes kikapcsolódást nyújtott. Érthetetlen hogy mai napig beszerezhetetlen DVD-n, csupán a sorozatból készült mozifilmet lehet kapni. Amikor a Transformers kasszát robbantott a Hasbro máris fellebbentette a fátylat, hogy a Joe-k is hamarosan az ezüst vászonra kerülnek.

Nem is tudom mivel kezdjem, ja meg van. Kapja be a Looper! Igen, egész nap itt ülhetnénk? És a végén belegabalyodnánk? Komolyan, tényleg? Leginkább mert gőzöd nincs a sci-firől mi? Alacsony költségből készültél, kit érdekel, ez a film még inkább, csak van egy marha nagy előnye veled szemben, nem amcsi ahogy te vagy, hanem angol. Szóval legközelebb mielőtt belekavarsz az idő szövetébe, legalább valami logikus és épkézláb történettel állj elő, amiben nincs kettőnél több paradoxon.

A színészek, ha elég sokáig élnek, előbb utóbb kimennek a divatból. Nem lesz már menő, röhejessé válik, vagy csak beszürkül, egyre megy. A jó színészek nem vonulnak vissza, halálukig játszanak, mégis egy idő után - ki tudja mi okból - mindegyikük eljátssza az öreg bölcset, vagy az élet értelméről filozofáló átlagembert, egyszóval a halál közelsége megérinti őket és onnantól kezdve egy réteghez szólnak, többnyire egyáltalán nem azokhoz, akikhez egész pályafutásuk alatt. Na most még mielőtt ilyesmibe kezdenének megkapják az "utolsó szerepüket" mármint az utolsó élvezhető filmet, amire még a rajongók emlékeznek - pl. ilyen A szikla Sean Conneryvel, utána is játszott még, de azokra jobb nem emlékezni. Miért beszélek ennyit erről? Mert nagyon úgy néz ki, hogy a mi kis örökké hamiskás mosolyú Ricsi Gere-ünknek EZ a filmje lesz az a bizonyos utolsó szerep.

Ez egy szuper film. Annyira átlagos, meg hétköznapi, hogy akár már holnap megeshet veled. Ha szeretsz az éjszakában mászkálni, és a fővárosban laksz, akkor meg talán már ma is. Hogy ennyire ne vegyük észre mi van az orrunk előtt, az szinte már fáj, pedig tényleg ilyenek vagyunk, olyanok miatt picsogunk akik azt meg sem érdemlik, teperünk valaki után, aki ránk se hederít, emésszük magunkat hónapokig a négy fal közt, vagy épp amit ki kellene mondanunk, azt inkább elzárjuk a naplónkba. Fájdalmasan szép ez a film, még akkor is, ha inkább a röhögésen lesz a hangsúly, semmint a síráson, és ha az események olykor hihetetlen fordulatot is vesznek, no de ki nem tapasztalta még, hogy az élet produkálja a legfurcsább dolgokat.