Tudva tudom, hogy valamikor, jó régen, a múlt sűrű homályába veszve láttam egyszer Az ötödik elemet, de az is biztos volt, hogy egy árva, megveszekedett képsor nem sok, de én még ennyire sem emlékeztem belőle. Szóval nagyon megérett már egy újranézésre, pláne a Leon, a profi után.

Luc Besson ugyanis annak hatalmas sikere nyomán készíthette el nagyszabású (korának legdrágább európai) moziját. Érdekes módon egy sci-fit, de nagyon nem a műfajtól megszokott stílusban: először is ez egy pozitív és nagyon szórakoztató jövőképet vázol fel, nem pedig az ilyen filmektől már jól bevált, haldokló világot. Bár a városkép a repülő autókkal egy az egyben a Szárnyas fejvadászt utánozza, ami viszont a valaha készült legnyomasztóbb sci fi-k közé tartozik. A különbség pusztán annyi, hogy míg a Szárnyas fejvadászban örökké sötét van, és folyamatosan esik az eső, addig Az ötödik elemben ezer ágra süt a nap. 

Meg persze a számítógépes trükkök is rendkívül sokat segítettek; 1997-es a mozi, de a látványvilága mégis a mai napig elképesztő, igazából ezt nagyon már Lucas sem tudta überelni A klónok támadásában, csak kicsit túlzsúfoltabbá tenni. Az ötödik elem minden képkockája az európai képregények világát idézi, ami nem is csoda, hisz a látványtervezésért a világhírű Moebius volt a felelős, aki többek között Az idő urai című animációs sci-fiben is közreműködött. Ez a stílus merőben szokatlan lehet az amerikai filmekhez idomított néző számára, de a játékidő során egyre inkább bele tud helyezkedni ebbe az egész koncepcióba. Mai szemmel egyedül a mangalorok tűnnek egy kicsit gumiszerűnek, de mindez még az abszolút megbocsájtható kategória, annál is inkább mert Besson néhol kifejezetten hipnotikus képsorokat használt, (operatőr: Thierry Arbogast) gondolok például arra, amelyben Leeloo lassított felvételben a mélybe veti magát. Egy sci-finél pedig nagyon jó kiinduló alap az efféle különleges látványvilág, mely már önmagában megteremti a jó hangulatot.

A forgatókönyvet sem kell félteni, szinte megállás nélkül szállítja a jobbnál jobb poénokat, bár a történet elsőre nekem egy csöppet zavarosnak tűnt, különösen Zorg szerepe ebben az egész csillagközi szarkeverésben. Szintén a forgatókönyv hibájának tudható be a sok közhelyes megoldás (csak a szeretet győzheti le a gonoszt!), de a rendkívül pörgős, dinamikus rendezésnek hála ezekről nem kell egyáltalán tudomást sem vennünk. Besson zeneszerzőnek állandó munkatársát, Eric Serrát választotta, aki összetéveszthetetlenül rányomta a stílusát ismét a soundtrack-re.

A főszerepben Bruce Willis szinte már-már karikatúraként hozza a tőle mindig jól bevált „lecsúszott ex-katonát, akit elhagyott a felesége, de ő még így is megmenti a világot” típust, ezúttal világosszőkére festett hajjal. Az ötödik elem esetében nem az ő one-man show-járól van azonban szó, ő pusztán egy rendkívül szórakoztató „eleme” az összképnek. Lezser humora, cinikus beszólásai, és karizmatikus lényének köszönhetően ideális vígjátéki és akcióhős egy személyben. Gary Oldman ismét negatív szerepben látható, mint Zorg, de ezúttal a Leon, a profi megveszett, őrjöngő pszichopatájával ellentétben, most ő a többnyire visszafogott, a háttérből irányítani próbáló gonosz multifőnök. Már megjelenésében igazán emlékezetes karakter, nem mellesleg pedig kiváló szövegeket adtak a szájába. Érdekes, és az amerikai cselekményvezetéssel teljesen ellentétes megoldás, hogy ebben a moziban a főhős és a főgonosz egyetlen egyszer sem találkoznak egymással, de még csak nem is tudnak a másik létezéséről.

A harmadik főbb szereplőről, Milla Jovovich-ról már nem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. Színészi teljesítményt egyáltalán nem nyújt, de a film egészében a tökéletességéről beszélnek, viszont Jovovich ebben a moziban inkább tűnik ellenszenvesnek, semmint észveszejtően szexinek, pedig az alkotóknak ez lett volna a szándékuk. A legnagyobb probléma mégsem ő, hanem a női ruhába bújtatott, elképesztően irritáló, ám viccesnek szánt Chris Tucker, aki ezzel a szerepével pályázik minden idők legidegesítőbb filmes karaktere díjára. Sajnos az egész mozira rányomja a bélyegét azzal, hogy sikerül még Jar Jar Binksnél is irritálóbb karaktert kipréselnie magából, ami azért tényleg nagy teljesítmény.

Az agyam valószínűleg azért blokkolta teljes mértékben annak idején Az ötödik elemet, mert tévében nem tudtam eléggé elmerülni ebben a fantasztikus látványvilágban, így végig szokatlan maradt számomra az összkép, és éppen ezért a történteket sem tudtam átérezni, amin a zavaros sztori, és a néhol elvont karakterek sem segítettek. Most viszont úgy gondolom, hogy Az ötödik elem mindenképpen egy többszöri megnézésre érdemes mozi, amely rendkívül élvezetes, pörgős, vicces, látványos és olyan európai módon különleges, és nyilvánvaló hibái ellenére is nagyon meg kell becsülni.

Amennyiben tetszett az ismertető, lájkold a Facebook oldalunkat!