Bevallom töredelmesen életemben nem hallottam erről a nőről. Illetve egy soron következő filmünkben, A hullámban hallottam róla, de addig nem. Azután itt van ez a nem kicsit félrevezető magyar cím is - az eredeti cím sokkal jobb, noha az meg spoileres, már amennyire beszélhetünk egy majdnem önéletrajzi alkotásnál ilyenről. Emiatt azt hittem Scholl valami nagy földalatti mozgalom vezére volt, akit érdemes elővenni ha már köldöknézésről van szó. De nem. Scholl bűne mindössze annyi volt, hogy egy a Müncheni Egyetemen 1942-ben háború ellenes röpiratokat szórt szét. Elkapták, és rövid úton halálra ítélték. Mindezt huszonegy évesen.

Nem könnyű egyedülálló, gyermekes nőnek lenni. Még ma sem az, hát még az 1800-as évek közepén, egy férfiak uralta világban. Az angol Anna Leonowens asszonyság megözvegyülvén a boldogulást kereste, amikor elfogadta az akkor szinte a világ végének számító Sziámból (Ma úgy ismerjük, Thaiföld) érkező meghívást, hogy legyen a királyi csemeték nevelőnője. A csillogás és pompa világába érkezett, ahol még elevenen élt a középkor világa, a nőket pedig számon sem igazán tartották. Nehéz helyzet egy ettől azért többhöz szokott európai nő számára, de nem is megoldhatatlan. Különösen akkor, ha olyan talpraesett teremtés az illető, mint amilyennek a brit nevelőnő bizonyult. Élményeit a naplójában rögzítette, majd Margaret Langdon írónő öntötte irodalmi formába. Mivel TV és Internet akkoriban nem létezett, az egzotikus világot bemutató könyveket élénk érdeklődés övezte. Ennek köszönhetően a regényt számos nyelvre lefordították. A filmesek hamar meglátták benne a kiváló alapanyagot. A legközismertebb talán az 1956-os romantikus, zenés feldolgozás, amely a bemutatása után Yul Brynnert a sztárok sorába emelte. Annak a mozinak a kedvéért borotváltatta először kopaszra a fejét, ami akkor szenzációszámba ment egy hollywoodi színésztől. A film hatalmas sikere hatására lett élete végéig „a Király” a tisztelői számára. Mostanság közismertebb az 1999-es, kalandosabbra vett változat, amelyben Jodie Foster és Yun-Fat Chow alakítják a fő karaktereket. Ám még mindig az 1944-ben forgatott mozi próbált a legrealisztikusabb maradni, amely a legkevésbé megszépített módon ábrázolja a sziámi uralkodó és a nevelőnő bonyolult kapcsolatát.

A Kezdő-re az első trailer óta nagy izgalommal vártam. Első gondolatom az Ördög Pradát visel és a Gyakornokok filmek voltak, amik ehhez hasonlíthattak, és szeretem is őket, aztán körülbelül meg is kaptam e kettő fúzióját a szóban forgó Kezdőben.

Az 1971-es Stanfordi börtönkísérletről valamikor 2002-2003 környékén hallottam még, amikor pszichológiát hallgattam a Szegedi Tudományegyetemen. Ezt a filmet is megemlítették, milyen hűen dolgozza fel a témát, de minthogy német film, így averzióm érthető volt és jó sokáig nem is gondoltam feléje. Pár éve azonban ezt is bepótoltam, és milyen jól tettem. A legdurvább filmeket akkoriban is a szobámban, és nem valamelyik moziban élhettem át. Ráadásul azóta már elkészült a film amerikai remakeje is amit majd alkalomadtán szintén megtekintek és akkor lehet majd csak hasonlítgatni igazán.

Matt Damon legújabb filmje, az eredeti címén magyarul nem túl frappánsan és idegenül csengő, "A marsi (ember)", ismételten bebizonyította, hogy új értelmet nyert a "tisztességes iparosmunka, de semmi több" tétele. Egyszerűen nincs semmi olyan részlete a több, mint két órás filmnek, amelyre egy hét múlva visszatekintve elfogna valamilyen nosztalgikus érzés az újranézésre, vagy egyáltalán, emlékezetes volna. 

Woody Allen rajongóként örülnék, ha még legalább egy nagyon jó filmet össze tudna hozni. Az Éjfélkor Párizsban óta nem volt nagyobb dobása: a Blue Jasmine csak egy lájtos Vágy villamosa utánérzés, a Káprázatos holdvilág pedig valóban a Füles szintjén mozgó könnyed komédia, bár én mindkettőt szeretem, de tény, hogy egyik sem kiemelkedő. A nagy számok törvénye alapján persze még összejöhet neki, de nem az Abszurd alakkal.

Miután pár nappal ezelőtt Sam Smith előállt minden idők messze legrosszabb Bond-dalával, épp itt az ideje meghallgatnunk, hogy melyek voltak a 53 éves franchise legjobbjai.

Nem is tudom mit írjak erről a nem mindennapi filmről, amely 2007-ben a legjobb idegennyelvű Oscart elvitte. Gyanítom, ha nem német film, egy sor más kategóriában is tarolt volna. Brutális és letaglózó film egy olyan rendszerről, mely megfojtja az egyént, megfosztja szinte mindentől úgy, hogy lényegében semmi fizikális brutalitást nem látunk. Meglehet nem is volt rá szükség, hiszen a testi fenyítéstől a lelki terror sokkal durvább és maradandóbb, az így szerzett nyomorodás és fájdalom sosem múlik el igazán. A film iszonyatosan hosszú, hömpölygő, nézése közben szó szerint rosszul voltam annyira hiteles a korrajz, és akiket a vásznon látunk nem színészek, akik eljátsszák a karaktert hanem emberek, akik a közeli múltból léptek ki. Ne legyenek illúzióink, ez bizony - ha nem is ilyen direktben - mai napig létezik, elég csak arra gondolni, mennyire szeretik a munkáltatók monitorozni a dolgozók facebook tevékenységét.

Sokak meglepetésére csupán egy évet kellett várni az Útvesztő folytatására az úgy nevezett Tűzpróbára! A mostanában egyetlen fiú főszereplős young-adult tehát itt van, frissen és ropogósan…Ha már Tűzpróba.

Utálom az esti sajtóvetítéseket. Hogy miért? Mert összekötik mindenféle rádiós-tévés-újságos nyereményjátékokkal, a plázaparasztja meg azt se tudja, mire ül be. Azt hiszed, túlzok? Mellettem épp erről beszéltek. Mert ha kiad érte pénzt, akkor még az is lehet, hogy minimális szinten érdekli a film, itt meg csak azt látja, hogy ingyér’ van, oszt menjünk. Így tették tönkre nekem tavaly a Káprázatos holdvilágot, amit rajtam kívül senki sem szeretett, hiába pofázta végig rendületlenül a filmet az okoslány meg a fuxoskan. Szó szerint.

A most következőkben exkluzív interjút olvashattok Kertész P. Balázzsal/Ambrose Montanussal, aki többek között Krisztofóró kalandjaiért is felelősségre vonható. Ambrose rendkívül sokoldalú lény, igazi modernkori polihisztor: író, zenész, műfordító, világutazó, kalandor. Így utólag azt mondom kész csoda, hogy összefutottunk az internet sztrádáin. Az alábbiakban elsősorban Krisztofóróról faggattam, de természetesen emellett sok minden egyéb dolog is felmerült, minthogy mennyire jó az idő Cipruson, és, hogyan és miért vált ő Ambrose-zá.

Ajjajjajjajjaj. Miről is meséljek nektek e héten? He? Hogy miről? Kiről? Krisztofóróról? Ám legyen... De csak, mert ilyen szépen kértétek... Krisztófóróóóó! Krisztofóóóróóóóó! Figyelmeztetés: ezen ismertető három éve készült, a jelenlegi verzió az azóta végzett kutatás eredményeit figyelembe véve erősen átdolgozott.

Mindenki kész? Jah, ezt majd máskor... Holnap lesz a nemzetközi Kalóznap. Ennek alkalmából fogadjátok szeretettel ezt a blőd marhaságot amit kerek harminc éve mutattak be a mozikban. Ezek a mocskos szárazföldi patkányok aszitték, hogy, hogy elegendő felölteni valami 17. század végi gúnyát oszt majd úgy néznek ki mintha kalózok lennének. Nem csoda, hogy akkorát zuttyant a kasszáknál, mint Kid kapitány, amikor fellógatták, mert ez a film egész eccerűen botrányosan rossz lett, az áldóját nekije!

Nem! Nem akarom! Hagyjatok már békén, hogy minden áron írjam meg a Vasember 3-at, jó vót, oszt kész! A Vasember első része annyira tetszett, hogy ódákat zengtem róla, a másodikról viszont már nem is írtam kritikát, akkor most mégis, miért nem hagytok már megnyugodni? A Vasember-korszaknak vége, ez van, túl kell rajta lépni, lesz majd valami más. Na jó, de én figyelmeztettelek titeket.