Mostanában úgy hiszem, nem én találom meg a filmeket, hanem azok találnak meg engem. Értsd a Tess DVD-jét is legalább hét, nyolc éve megvettem, és azóta békésen pihent a polcon, várta hogy megnézzem, és én is vártam, hogy megérjek rá. Mindezek dacára nem értem se az alcímet, se azokat, akik szerint ezt a nőt „verte volna a sors”. Miért lenne tiszta nő? Bolond nő? Gyengeelméjű nő? Érthetetlenül viselkedő nő? Idegileg labilis nő?... Sokkal inkább. Mivel veri a sors? Hogy kiderül, nemesi vér csörgedezik ereiben? Roman Polanski 1979-es filmje mai napig Thomas Hardy regényének egyetlen mozifilmváltozata. Készült több tévéfilm, és nem rég egy sorozat is az angol irodalom egyik klasszikusának kikezdhetetlen művéből, de kétségtelen, hogy ez a leghíresebb, elsősorban Polanski miatt. Vigyázat! Spoilerek jöhetnek, kattintás csak a könyv olvasása, a film megtekintése után, vagy saját felelősségre, ugyanis sajnos a filmről másképp nem lehet, és nem is érdemes beszélni.

"- Vonatrablás?

- Tudományos kísérlet!"

Hogy vagytok? Úgy érzem nem lenne szép dolog egy kis baráti figyelmeztetés nélkül elolvasni a következő ismertetőt. A Frankensteinről szóló elmélkedésemet szeretném elétek tárni, a tudomány emberéről, aki a saját képére akart embert teremteni, anélkül, hogy számolt volna Istennel. Ez minden idők egyik legfurcsább története. A teremtés két nagy misztériumáról szól... az életről, és a halálról. Szerintem nagyon tanulságos lesz. Talán megrázó. Sőt... még rémisztő is. Tehát ha úgy éreznétek, hogy nem akarjátok ilyen feszültségnek kitenni az idegeiteket, még választhattok... Nos, én figyelmeztettelek benneteket.

Nem sokára itt a Halloween, és arra gondoltam, egy Halloween-i különkiadást mi mással lehetne jobban feldobni, minthogy minden egyes nap közlünk egy cikket egy-egy horror klasszikusról. A sort pedig e filmek nyitódarabjával, a Drakulával, illik kezdeni, mely különösen fontos nekünk magyaroknak. Több szempontból is.

"- Vegyél magadnak korabeli ruhát! Valami nem túl feltűnőt!"

"- A találkozás időparadoxont hoz létre, amelynek következtében olyan láncreakció keletkezhet, amitől felborul az egész tér-időkontinuum és megsemmisül a világegyetem... Ez persze a legrosszabb eshetőség, szerencsés esetben csak a mi galaxisunk fog megsemmisülni."

Olyan rég volt már játékismertető, hogy lesül a bőr az arcomról, és mivel még meglehetősen ősz van vegyük csak górcső alá a Broken első részének felújított verzióját, melyet a napokban játszottam ki másodjára, és annyira felvillanyozott, hogy rögvest arra gondoltam, írni kell róla. Bár, nem biztos, hogy a "felvillanyozott" szó illik rá legjobban.

A Bungie belső problémái miatt folytatás helyett a sci-fi és a fantasy közt egyensúlyozó Destiny idén egy masszív kiegészítőt kapott. Az MMO beütésű elsőszemélyű shootert indulása óta rengeteg kritika érte. Leginkább a kellő mennyiségű tartalom hiánya miatt adtam én is hamar túl a játékon, habár azt hozzá kell tennem, hogy azzal a kevéssel remekül elszórakoztam. Korábban megesküdtem magamnak, hogy a cég rólam nem gombol le több lóvét, de az összes eddig megjelent DLC-vel megpakolt Legendary Edition boltba kerülésének közeledtével egyre inkább viszketett a tenyerem, hogy újra visszatérjek abba a világba, mely a legjobb multiplayer élményt nyújtotta számomra PS4-en. A kiegészítőket a kiadvány letöltőkód formájában tartalmazza, de anyagilag még mindig jobban járunk így mintha külön vennénk meg őket, ugyanis enyhén szólva túl lettek árazva. Az első DLC, a The Dark Below olyan kevés pluszt nyújt, hogy pénzt se szabadott volna érte kérni. A második, a House of Wolfes pár fokkal jobb, látni rajta, hogy a készítők kezdenek reagálni a játékosok panaszaira, de a szükséges megújuláshoz még mindig elég kevés. A nemrég megjelent The Taken King más tészta. A 2.0-ás frissítéssel karöltve a játék érdemi változáson esett vele át.

"Utak? Ahová megyünk, ott nincs szükség utakra!"

"- Azt akarja mondani, hogy időgépet csinált... egy DeLoreanból?"

Az európai filmekkel általában kevésbé vagyok szigorú, leginkább azért, mert ezek a mozik nem kapnak semmi hype-ot, sokkal kisebb költségvetésből dolgoznak, mint amerikai társaik, a magyar kritikusok pedig jó kultúrgyarmati hozzáállást tanúsítva, a biztonság kedvéért még beléjük is rúgnak, ahol csak lehet. Ráadásul a nézőket sem érdeklik, nincs olyan csatorna, amelyen keresztül hozzájuthatnának ezekhez az alkotásokhoz. Mit csináljak abban a helyzetben, ha elém kerül egy jó film, amibe túlságosan bele tudok kötni?

Amikor megtudtam, hogy Robert Zemeckis filmet készít Joseph Gordon-Lewitt főszereplésével az artista Philippe Petit legnagyobb mutatványáról, a World Trade Center ikertornyai közötti 1974-es sétájáról azonos címmel, - mert ugye a film eredeti címe "The Walk" - akkor óhatatlanul is arra gondoltam, hogy egy életrajzi filmet nehéz lesz elrontani. Legfeljebb unalmas lesz, mert ha ragaszkodnak a tényekhez, az sosem olyan bombasztikus, mint a kiszínezett valóság, de annyi baj legyen. Aztán azt is számításba vettem, hogy ez egy amerikai film, amelyben franciákról lesz szó és ez az esetek nagy részében balul sül el, mert az amcsi filmkészítőknek mindig van egyfajta elképzelésük a "tipikus" külföldiről. Sajnos most is ez történt. 

Ez a film úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Igazából meg sem tudom mondani, mi az, ami annyira frankó benne, de kétségtelenül nagyon egyben van az egész. Valahonnét nagyon ismerős volt a címe, azután kiderült, hogy hajdanában-danában, amikor az oldal még alakulgatott, ez volt az egyik első film, amelyre sajtójegyet kaptam, de minthogy egy ilyen underground akárminek gondoltam, ami ráadásul NÉMET, hát lepasszoltam egy kollégának, aki meglehetősen rossz véleménnyel volt róla. Mint kiderült, nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat. Úgyhogy München után Hamburg felé vesszük az irányt.

Ez a brutális háborús dráma öt évvel korábban készült, mint a Ryan közlegény megmentése, és majdnem tíz évvel korábban, mint az Ellenség a kapuknál. És igen, ezt is azért nem néztem meg sokáig, mert... német. Ugyan, hogy nézhet ki egy német háborús film? Bizonyára valami tévéfilmszerűség. Mutatnak benne három tankot, meg pár statisztát, akik fröccsöntött géppisztolyokat fognak. A végső lökést a 2013-as Sztálingrád adta, amit az oroszok készítettek, és minthogy az Ellenség a kapuknál részben szintén ezt a csatát mutatja be – mondjuk úgy, amerikai szemszögből –, úgy gondoltam, csak megnézem már a német verziót is.

Kétségtelenül nagyon jó film mai alanyunk, de rendkívül sokban hasonlít a már tárgyalt A kísérlethez. Sőt bizonyos szempontból jobban tetszett mint az, azonban a végén gyáva lesz, és egy nagyon sablonos, levegőben lógó befejezést kínál, hovatovább le is teszi a voksot kőkeményen az egyik - általa helyesnek ítélt - oldal mellett. Tudom azt akarták, hogy a nézők gondolkodjanak a filmen, meg agyaljanak mi lesz ezután, de engem inkább felháborított, mert azt mutatja a németek filmjeiben is vezetve van az, mit lehet, és szabad kimondani, láttatni, mutatni.