A középszerűséggel megáldott rendezők nagy szerencséje, hogy ezen a szinten évekig el lehet szép csendben lavírozni, ám, ha eljön az alkalom, amikor ennél többet kell villantani, hirtelen kínosan nyilvánvalóvá válik az alkalmatlanságuk. Tom Dey a meglepően szórakoztató Új csapással alapozta meg karrierjét, de, hogy sose fog belépni a keresett rendezők ligájába, azt következő munkája, a Showtime méretes és teljességgel indokolt bukása tette bizonyossá. A film távolról se nézhetetlen, viszont kihagyja az összes kínálkozó ziccert, amiből pedig jópár akad.

Mel Gibsonról aligha sejtette bárki az ezredfordulón, hogy a közönség kedvencéből Hollywood számkivetettjévé fog válni, azonban alkoholproblémái, botrányai lassan nagyobb visszhangot kaptak, mint filmjei. Megítélését a vitákat kavaró A passió is megosztottá tette. Bár a film óriási siker lett, Gibsonra nehéz volt utána ugyanúgy nézni, a halálos fegyver a kereszténység hangja lett. Következő rendezése, a még ennél is szokatlanabb témaválasztású Apocalypto előzetesen ennyi jót se ígért. Lelki szemeim előtt lebegett, ahogy kiosztja a pogány, vérben fürdő majákat, de aztán csak nem lett igazam. Legalábbis nem teljesen, mivel Gibson történelmi tanmese helyett a birodalmuk bukásából egy brutális akciófilmet csinált.  

Vérzik a szívem ezért a franchise-ért, mert annyira ígéretesen indult. Egy izgalmas tinifilm, szerethető főhősnővel, ami nem csak a lányok, hanem a fiúk tetszését is elnyerheti. Volt benne némi társadalom- és médiakritika, érdekes kérdésekkel szembesülhettek azok a fiatalok, akik nem csak a felszínt kapirgálták. A második részben fokozódott ugyan a helyzet, de nem volt sokkal több az első rész ismétlésénél, a végén jókora cliffhangerrel. Miután kiderült, hogy az utolsó regényből készült filmet jó pénzszivattyú módjára kettévágják, oda lett minden bizodalmam.

"Félelmetes fantáziajáték. A főhős TE vagy! A játékhoz nem kell más, mint egy ceruza, egy radír, két dobókocka, no meg némi szerencse."

A tűz serlege (2005)

Az előző rész színvonalát ugyan nem sikerült tartani, de még így is egy jól sikerült moziról beszélhetünk. Az önismétlés csapdáit elég ügyesen kerülgetik, nincsen kviddics meccs (legalábbis nem látjuk), nincsen idióta nagybácsis kezdőjelenet és hőseinket nem egy rejtély megoldása, hanem egy kupa megszerzése motiválja. Más kérdés, hogy ezúttal sem maradhat el a rejtély, meg a csavar, de üdvözítő, hogy a korábbiakkal ellentétben ez a szál háttérbe szorul. Viszont még mindig van láthatatlan köpenyben felnőtteket kihallgatós jelenet, amit  lehet nem kellene negyedjére eljátszani.

A film alapkoncepciója, hogy egy eleinte lehúzónak gondolt kritika nem feltétlen rossz, ha cserébe megtalálod önmagad. Szeretem az olyan filmeket, amelyek „a valósítsd meg önmagad” témáról szólnak. Plusz, ha ehhez jön egy kis road movie is akkor még inkább oda vagyok érte. Ha pedig tanulni is lehet valami igazán izgalmasat, - márpedig a finom, új ételek mindig izgalommal töltenek el - akkor az már tényleg csak hab a tortán.

Egy cinephile számára kevés jobb dolog létezhet annál, ha két nagy kedvence összeáll egy film erejéig, hogy közösen kamatoztathassák tehetségüket. Ennél talán csak az lehet jobb, ha jól sikerül a végeredmény. A Káprázatos holdvilág egy ilyen szerencsés együttállás.

„Kik ezek a zuluk?” – kérdezte megdöbbenve Benjamin Disraeli miniszterelnök az angol Parlamentben, amikor a kormánya belebukott a legnagyobb vereségbe, amit egy gyarmatosító hatalom valaha bennszülöttektől elszenvedett. Hogyan? Valami afrikai nép Európában kormányt buktatott? Igen, így történt. De a hogyanért és miértekért messzebbre kell visszamenni a történelemben. Elég hosszú lesz, de remélem, nem bánják az olvasók, mert segíthet ennek a látványos mozinak a jobb megértésében.

John Wick felesége meghal, a tőle kapott kutyáját kinyírják, ultramenő kocsiját pedig ellopják. John Wick bosszút áll. Ennyi. Kell ez neked?

Gera Zoltán emlékére

Jó eséllyel nem hallottál eddig erről a filmről, amit bizonyos szempontból meg is értek. A magyar filmek nem éppen a színvonalukról híresek, és már a ’90-es években sem voltak azok, másrészt meg ugyan ki a fene akar néhány nyugdíjas vonatozásáról filmet nézni. Látunk így is elég nyugdíjast az életben, meg utazunk velük eleget. Igaz?

A filmek mellett azért szánok egy külön cikket erre az eseményre, mert nemcsak a cég, de az egész amerikai rajzfilmkészítés történetében nagyobb jelentőséggel bír, mint a legtöbb rajzfilm. A Disney-stúdió mindig is nagyon ügyelt a hírnevére, amely a sztrájk során elég komoly csorbát szenvedett. Korábban azt a képet akarták kialakítani magukról, hogy a jóságos Walt bácsi felügyelete alatt tehetséges, vidám rajzolók varázsolják a vászonra a mindenki által szeretett rajzfilmsztárokat, Miki egeret, Donald kacsát, Goofyt. Sajnos nem egészen így volt, erről szól a Disney-cég történetének legnagyobb botránya.

"Ön most Walter White-ot hívta. A sípszó után, kérem, hogy adja meg a nevét, a telefonszámát és a hívásának az okát. Köszönöm szépen."

Mindenkinek vannak hiányosságai. Nekem a Harry Potter sorozat volt az, amit tudatosan, és szándékosan ignoráltam az életemből 13 évig. Egyrészt mert sosem érdekeltek ezek a varázslós témák, másrészt taszított a körülötte dúló divatőrület. Meg különben is, mit nézzek én egy szemüveges hülyegyerek kalandjain? Alapból egy lúzernek tűnt. Egyszer vetemedtem arra, hogy kinyitottam találomra az egyik könyvet, és beleolvastam. Három sort olvastam el, éppen csigákat böfögött benne valaki. Na köszönöm, ilyen baromságra nekem nincs szükségem. Szóval igyekeztem teljes életet élni úgy, hogy nem tudtam mit kezdeni a barátok, haverok, barátnők herripottyeres beszólásaival. Most, hogy már három éve véget ért az egész sorozat, és mert az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, nekiveselkedtem ennek a franchisenak. Úgyhogy ha rajongó vagy, nem hiszem, hogy sok értelme lenne továbbolvasnod, hacsak nem akarsz elküldeni az anyámba. Mindenki más pedig bármifajta hozzáértést nélkülöző trollkritikára számítson. Mindenesetre egyedülálló írásmű következik. Milyen ma a Harry Potter, szűz szemmel?

Egy felmérés szerint a népességéből úgy minden századik ember pszichopata. Ez a fogalom a filmeknek köszönhetően az olyan sorozatgyilkosok szinonimája lett, mint Hannibal Lecter vagy Patrick Bateman, pedig legfőbb jellemzőjük nem az ölési kényszer, hanem az empátia hiánya. Ők azok a látszólag megnyerő, de valójában gátlástalan figurák, akik céljaik elérése érdekében semmitől se riadnak vissza, hisz fel se fogják, hogy, amit tesznek az helytelen. Ez a típus viszonylag könnyen csinál karriert, a világ jelenlegi formájában pedig ideális terep a számukra. Erről mesél első rendezésében Dan Gilroy is.

Aki kíváncsi rá, hogy milyen lehet a Ponyvaregény tiniváltozata, annak nem kell mást tennie, mint előkeresnie az indie filmesből blockbuster gyárossá vált Doug Liman (A holnap határa) korai zsengéjét. A Nyomás három szemszögből meséli el egy rosszul alakuló éjszakának az eseményeit, melyek ugyanabból a vegyesboltból indulnak ki. Az első felvonásban a pénztáros Ronna (Sarah Polley) alkalmi drogdílerkedése vesz kedvezőtlen fordulatot, majd tenyérbemászó kollégája, Simon (Desmond Askew) és barátai kerülnek a középpontba, akik Las Vegasba ruccanva kerülnek méretes zűrbe. Végül a két meleg szappanopera sztár, Zack és Adam (Jay Mohr és Scott Wolf) megpróbáltatásait követjük végig, akik Ronnától eredetileg drogot rendeltek, de nem önszántukból.