Nagyon szép évet zárhatunk 2012-vel, különösen akkor, ha összevetjük 2011-el. A tavalyi toplistám kicsit sznobnak tűnik az ideivel összevetve, de akkor gyakorlatilag vadásznom kellett az érdemtelen filmeket, hogy összejöjjön 10 darab. Idén szintén nagyon nehéz dolgom volt, de szerencsére azért, mert olyan töménytelen mennyiségű jó film készült, hogy nagyon komoly következetességgel, borzasztó szigorúan kellett szelektálnom. A lista összeállításakor nem valamifajta kritikusi attitűd volt a meghatározó, hanem az a zsigeri hatás, amit az adott mozi képes volt rám gyakorolni. 2011-ben azt hittem velem van a baj, pedig egyszerűen csak a filmek voltak szarabbak, ez az év tökéletesen megerősített abban, hogy helyén van az ízlésem, csak a megfelelő alkotásokra van szükségem. Azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy a trendek alapjaiban folytatódtak, így a lista tobzódik a különféle adaptációkban és folytatásokban, melyeket általában joggal kárhoztatunk, de ezúttal mégis kiemelkedően jó szórakozást biztosítottak nekünk.  Így most következzen az a stílusosan 12 mozi, amit vétek volt kihagyni 2012-ben.

Amerika földjének meghódítása kifogyhatatlan témát biztosít Hollywood számára már a filmváros létrejöttétől fogva. Leginkább persze a préri bekebelezése a fő irányvonal, továbbá a déli határvidékeken történtek. Viszonylag ritkábban bukkannak fel Kalifornia vagy az északi részek, pedig ott sem érdektelen események zajlottak le.  A kolonizáció klasszikus időszaka viszont a keleti partvidéken volt, az Allegheny-hegység környékén, és az Ohio völgy hatalmas területein. Arrafelé számos film meséje játszódik, azt hiszem, legismertebbek a James F. Cooper regényei nyomán született mozik, élükön az örökzöld „Az utolsó mohikán” variációival. A neves rendező,Cecil B. DeMille, ugyancsak erre a tájékra helyezte a film cselekményét.

Mivel Belmondo-ról beszélünk, ezért egyértelmű, hogy mind a kettő.

Francia akcióbohócunk a hetvenes években nem igazán találta meg a saját hangját. Komolynak szánt filmjei hol sikeresek voltak (Félelem a város felett), hol kevésbé (A fejvadász), olyan kellemes vígjátékai - mint például a nemrégiben tárgyalt Az állat - pedig sajnos bukásnak bizonyultak. Ebben az évtizedben számomra A káprázatos volt az egyetlen kiemelkedő színvonalú műve, bár nem kérdés, hogy ebben a moziban is sokkal inkább a humor dominált.

Tizenegy év! Ennyi telt el amikor nagyjából ugyanígy decemberben először beültem Szegeden A Gyűrűk Ura első részére. Egy generáció felnőtt azóta, a fantasy pedig sajnos nem kapta meg azt a neki illő diadalmenetet amit sokan szerettünk volna. Idióta mesékre, karddal hadonászó hülye gyerekekre, meg a kedvencemre az urbánus baromságokra fogták rá, hogy na ez a fantasy, osztán töröld szemed szád. Ennyi idő bizony akkor is elég egy zsáner hanyatlásához, ha éppen világraszóló divathullám kerekedik belőle, hát még akkor ha így vagy úgy, de a Gyűrűk Urán kívül egy normális fantasy sem készült. Úgy látszik Jackson kezdte, és ő is fejezi be, mert sajnos A Hobbit minden, csak nem fantasy.

Az elhalt agysejtjeimért cserébe, megérdemli a bemutatást ez a film is. Még akkor is ha a 14 éves tinilányok forradalmat indítanak ellenem, és a videóim ellen.

Akit érdekelnek a filmmel kapcsolatos, részletes háttér információk, az zarándokoljon el a wikipediára, ahol megtalálhatja szerkesztőtársam, Field minden igényt kimerítő cikkét.

Akárcsak a három évvel korábban bemutatott Az utolsó tangó Párizsban, úgy ez a mozi is hatalmas botrányt keltett a maga idejében, a különbség csak annyi, hogy Az érzékek birodalma ilyen szempontból nem igazán vesztett a hatásából azóta se. Bertolucci méltán híres mozija ehhez képest egy visszafogott, szépelgő alkotásnak tűnik, mégis neki köszönhető, hogy ilyen filmek egyáltalán elkészülhettek.

Újabb vendégkritika következik a blogon, ezúttal egy vadonatúj horrorfilmről. A cikk titokzatos szerzőjét talán nemsokára a csapatunkban is üdvözölhetjük, de addig is jó szórakozást!

„Ha egyszer meglátod őt, semmi sem menthet meg.”

Igen, főleg ha olyan nyuszi vagy, mint én! Ha nem is a történettől, de a hajmeresztő „Mumustól” biztosan rettegtem. Természetesen többnyire akkor bukkant elő, amikor nem számítottam rá. (Na jó, volt hogy tudtam.:) De még a tökös legények is legalább egyszer a szívükhöz kaptak. 

Legutóbbi podcastünkben említettem, hogy ennek a kifejezetten remek évnek az utolsó hónapjában már csak egy filmet várok nagyon, A hét pszichopatát. Ennek legfőbb oka a rendező személyében, Martin McDonagh-ban keresendő, aki sikeres drámaíróként nyergelt át a filmezésre, és rögtön megalkotta minden idők tán legkiválóbb elsőfilmjét, az Erőszakikat. A borzalmas magyar cím ellenére egy elképesztően erős drámát láthattunk, hatalmas dumákkal, és fantasztikusan összerakott forgatókönyvvel. Az Erőszakik csodálatos fényképezése és nagyszerű zenéje fantasztikus összhatást teremtett, melankolikus hangulata, szerethető figurái egy pillanat alatt magával ragadták a nézőt. Nem kertelek, jelen cikk szerzőjének az utóbbi évekből egyértelműen ez a legnagyobb kedvence, és sajnos nem volt valószínű, hogy McDonagh egy tökéletes filmre még rá tud tenni egy lapáttal.

Csak nem tudtam Santinot meggyőzni, hogy írja meg a hét leggonoszabb gonoszt, de felhatalmazást kaptam, hogy belekontárkodjam a 007-es toplistákba, úgyhogy a következőkben az én megítélésem alapján rendeztem össze James Bond nemeziseit. A lista után biztos vagyok benne, hogy Santino legközelebb hatszor meggondolja, hogy rám bízzon-e egy hasonló listát, de ugye szerinte nem lehetett volna összeszedni elegendő fő gonoszt. Szempontjaim egészen egyediek voltak - bár én nem vagyok a JB filmek szakavatott tudora, de én is láttam az összes részt -, hol lakik a gonosz, mi a terve, hogyan hal meg, mik a jellegzetességei, és rendelkezik-e segédekkel. De leginkább az alapján döntöttem, valamiért emlékezetes maradt-e számomra, avagy sem. Ugyanis ahogy felidéztem a különféle JB filmeket, meglepően vettem észre, hogy egyesek automatikusan beugranak, mások viszont még azután sem sejlettek fel, hogy átolvastam Santino ismertetőit. Szóval a katt után, heten mint a gonoszok.

Belmondo mozijai a hetvenes években elég változó színvonalúak voltak a műfajteremtő klasszikustól kezdve (Félelem a város felett), az önreflektív paródián át (A káprázatos), egészen a langyos középszerig (A fejvadász). Az állat című filmje A káprázatos nyomvonalán halad tovább, és ha annak a szintjét nem is ér el, azért még mindenképpen egy élvezetes, a megtekintésre abszolút érdemes filmecske, amely a maga idejében megbukott ugyan, de ez semmit sem von le az értékéből.

Scal barátom és jómagam a hihetetlen sikernek köszönhetően rekordgyorsasággal tértünk vissza, hogy elkészítsük nektek a blog harmadik, és egyben legaktuálisabb podcastjét, melyben ismételten három, valamilyen szempontból figyelemreméltó filmről vitázunk. Hallgassátok sok szeretettel!

Áldozataink:

Expendables - A feláldozhatók 2

Looper - A jövő gyilkosa

Skyfall

Itt meghallgathatjátok az egészet egyben, illetve IDE kattintva le is tölthettek minket, így megőrizve az utókor számára felbecsülhetetlen értékű, örökérvényű tanulságokban bővelkedő véleményünket.

Részletekben pedig meghallgathatjátok alant, a tovább gombra kattintván.

Eddig is tudtuk, hogy Ben Affleck jobb rendezőnek, mint színésznek, de most már megkockáztatom, hogy idővel akár egy Clint Eastwood-hoz hasonló karriert is befuthat. Ennél nagyobb dicséret pedig nem létezik tőlem. Meg is érdemli, Az Argo-akció valami egészen elképesztően jó film, centire pontosan, tökéletesen működik. A feszültségteremtés, és az adrenalinbombák olyan magas fokát nyújtja a nézőknek, amelyhez foghatót eddig csak a nagy mesternél, Brian De Palmánál láthattunk.

Hollywood, az álomgyár. Itt születnek a legendák, legyen az a Vadnyugat meghódítása, a Kerekasztal lovagjainak hőstettei, vakmerő kalózok rajtaütései, a könnyűlovasok támadása, vagy éppen a Star Wars fénykardos jedijeinek köztársaságot mentő akciói. Szóval, az sem baj, ha még meg sem születtek, netán nem is léteztek, csak adjanak valami nemeset az arra áhítozó közönségnek. Korszakok jönnek-mennek, de ideálok mindig kellenek. Az életben éppúgy, mint a filmvásznon. A legjobb persze az, ha mindkettő egybeesik. Nem jellemző, de megtörténik néha.