Hondo

2011. november 29. - Santino89

Az Egy rém rendes család egyik emlékezetesebb epizódjában Al Bundy ezt a régi John Wayne westernt akarta mindenáron megnézni, amit a kedves családja az összes létező eszközzel megakadályozott. És ha egy olyan kulturális ikon, mint Al Bundy rajong valamiért, azt nekünk is látni kell.

Milyen is az amerikai western 1964 előtt? Színpompás, nagyon giccses, hazug és teljesen művi (tisztelet a kisszámú kivételnek). Meg kell értenünk, hogy ez odaát egy ilyen műfaj, és csak akkor tudjuk élvezni ezeket a filmeket, ha ezt képesek vagyunk tolerálni. Ezen a kategórián belül a Hondo egy egész jó kis film.

Nagyon fordulatos, cselekményes, bár a történet nem igazán halad egy konkrét cél felé, de ezt könnyen el tudjuk nézni. John Wayne természetesen erre a filmre se tanult meg színészkedni, úgyhogy saját figuráját hozza. Geraldine Page pedig nem igazán vonzó a szépasszony szerepére. Van még kutya, meg kisfiú, hogy igazán népszerű legyen a film. Ezen kívül persze lovasság, indiánok, meg kocsma. Az indiánok egész korrekten vannak ábrázolva (azt leszámítva, hogy irtó hülyén néznek ki), mégis ellenük folyik a végső összecsapás. Az utolsó percben pedig Wayne egy vállrándítással veszi tudomásul a kiirtásukat, annak ellenére, hogy ő maga is félig indián(!). Na igen, ez se volt túl hiteles. Helyenként a film kifejezettem émelygős és nyálas, de szerencsére ez csak pár jelenetre korlátozódik. A finálé pedig egész látványos, főleg ahhoz a vérgagyi cirkuszibemutatóoz képest, ami az amúgy klasszikusnak számító Az üldözők-ben van.

A sztori maga pedig fordulatos, a hangulat bájos, és ha ráérzel ezekre a filmekre, akkor egy unott vasárnap délutánt rá lehet szánni a Hondo-ra is.

Eyes of a Stranger (1981)

2011. november 28. - Santino89

Az Eyes of a Stranger nagyrészt a magabiztos középszert képviselte előttem. Nem volt olyan trash-slasher, mint a Slumber Party Massacre, vagy a Bloody Birthday, de azért fényévekre van a mostanában látott DePalma művek színvonalától.

Nincs ezzel semmi baj, ha az ember egy viszonylag korrekt kis horrorocskára vágyik, azt csont nélkül megkapja. Bele lehetne kötni helyenként a cselekménybe, és a fordulatok nagy része is előre látható. Például a finoman szólva is hátrányos helyzetű (vak, süket, és néma) tinilány veszélybe fog kerülni, az tutibiztos. Mindamellett a cselekmény sem mondanám, hogy nagyon rohant előre, de végzetesen unalmassá sem vált.

A pozitívumok mellett meg kell említenem a film alatt szinte végig érzékelhető feszültséget csakúgy, mint az igazán kellemes kísérőzenét. Mindamellett vannak benne nagyon jó ötletek is. A gyilkos személyére viszonylag hamar fény derül, így leleplezése nem okoz meglepetést, az annál inkább, hogy egy teljesen átlagos, szemüveges, testes, jól szituált karakter. Ezzel az eszközzel remekül sikerült érzékeltetni, hogy a nagyvárosi elidegenített világban a pszichopaták közöttünk járnak, és még a szomszédunk is lehet az. Ami nagyon tetszett még, hogy a főhősnőnk is elkezdte telefonon zaklatni a gyilkost, és hiába tűnt nagyon tökösnek, mégis pont ezen bukott el. Mindemellett a hitchcocki hatások is tökéletesen kitapinthatóak, nemcsak a suspense használatában, hanem hogy több jelenet kifejezetten emlékeztet a Hátsó ablakra. A véresebb részeket pedig kreatívan, de mégis hitelesen sikerült ábrázolni, a mai napig megállják a helyüket.

Azonban mindez még semmi. A történet klimaxában valóban egy légtérbe kerül egymással a pszichopata kéjgyilkos és a teljesen védtelen tinilány. Na ez a jelenet olyan vérfagyasztón feszültre, annyira körömrágósan izgalmasra sikerült, amilyet még nem nagyon láttam. A fejemet fogtam az idegességtől, és hangosan beszéltem a filmhez, pedig nem szokásom, hogy ilyen hatással legyen rám egy film. Hiába erőltetett kissé a szituáció, mégis minden elemében tökéletesen működik, a nagyon gonosz fekete humortól kezdve a sokkeffektusokon át, egészen a förtelmes undorig. Ha nagyon rossz lenne a film, emiatt az egy jelenet miatt már megérné megnézni, de szerencsére nem erről van szó, hanem egy teljesen korrekt mű fantasztikus lezárásáról.

Riói kaland

2011. november 27. - Santino89

Belmondo színészi karrierjében hatalmas ugrást jelentett a Riói kaland kiemelkedő sikere, ugyanis ennek nyomán válhatott igazi, nagy sztárrá. Bár az is igaz, hogy a sikerben nem elsősorban Belmondo-nak volt fontos szerepe. Mint a címéből is kitűnik, a Riói kaland gyönyörű, európai szemnek kifejezetten egzotikus helyszínen játszódik. Az események pedig az első perctől az utolsóig megállás nélkül pörögnek, jó néhány mai filmet is lekörözve. Ezek a kalandok pedig vagy izgalmasak, vagy humorosak, néhol pedig mindkettő egyszerre. Azért nem kell megijedni, nem fogjuk lerágni se a körmünket, de a nevetéstől se fogunk megszakadni, a Riói kaland ugyanis nem igazán akar többnek látszani egy habkönnyű, szórakoztató semmiségnél, amely bárkinek kellemes kikapcsolódást nyújhat egy nehéz munkanap után. Kritizálni persze lehetne, például a női főszereplő túl halovány ahhoz, hogy a csibészes Belmondo tűzön-vízen átmenjen érte. Végeredményben ez azonban teljesen mindegy, a film tökéletesen megfelel a saját maga által támasztott elvárásoknak. Szerencsére hozzájutottam, az eredeti 1972-es(!) magyar szinkronhoz, ami több volt, mint élvezetes. Sztankay valószínűleg ekkor szinkronizálta először Belmondo-t, mondanom se kell, mennyire remekül.

Gyilkossághoz öltözve

2011. november 27. - Santino89

Egy újabb Hitchcock film, amit Dario Argento... vagyis izé... Brian DePalma rendezett. A Gyilkossághoz öltözve kimagasló színvonala ékesen bizonyítja, mennyire megéri más filmekből lopni. Ha végignézitek Brian DePalma filmográfiáját, láthatjátok, hogy mindig valahonnan kölcsönözte az alapanyagot, mégis kétségtelenül egy nagyszerű rendezőről van szó.

Ez a film most leginkább Hitchcock leghíresebb filmjéhez, a Psycho-hoz nyúl előszeretettel. Ugyanazt a nézőket félrevezető narratívát használja, mint a nagymester, de láthatunk két gyilkosos-zuhanyzós jelenetet, illetve nőnek öltözött tudathasadásos férfit is. A végén még befigyel egy kis Hátsó ablak motívum, de ezen már végképp nem akadunk fent. A Grace Kelly-re hajazó Angie Dickinson még 50 évesen is elképesztően szexis, Nancy Allent pedig már a Carrie-ben felfedezhettük magunknak. Itt egy közönséges kurvát játszik, de olyan dögösen és vagányan, hogy nem lehet nem szeretni (Nehéz róla elhinni, hogy ő az, aki a Robotzsaruban is szerepelt). Michael Caine jó szokásához híven nagyszerű, van a karakterében egy elfojtott feszültség, és az ő színészi alakításainak általában ez a visszafogott erő a kulcsa.

A történet elején DePalma megint elegánsan játszadozik az álomjelenetekkel csakúgy, mint legjobb korai művében, a Carrie-ben. Például a film első jelenete egy hasonlóan erotikus álombetét, és azt hisszük, hogy tudjuk, ki álmodja, de igazából ez csak a történet végén derül ki. Láthatunk egy fantasztikus operatőri munkával elkészített múzeumban játszódó jelenetet, amiben nem sok minden történik, mégis a mai napig lenyűgöző, ahogy a steadycam-et használják. Aztán jön valami, amire tényleg nem számítottam, DePalma levezényel nekünk egy tökéletes bőrkesztyűs-borotvás-véres giallo jelenetet, amit mintha csak valamelyik olasz filmből emelt volna át. Ez a jelenet még így is elképesztő, de mindazonáltal kissé pofátlannak is hat. Bár tény, hogy a giallo, mint műfaj szintén Hitchcock köpönyege alól bújt elő (az első giallo címe még reflektált is erre), így tökéletesen passzol a Gyilkossághoz öltözve cselekményéhez. Érdekes módon ebből a filmből kiderül, hogy DePalma még saját magától is szívesen lop, ugyanis láthatjuk a Carlito útja híres metróban üldözős jelenetének elődjét.

A nyilvánvaló nyúlások kivételével a film egyetlen hibája, hogy a vége előre kitalálható, nem úgy, mint a giallo-k többségének. Ezt leszámítva viszont egy hihetetlenül jó filmmel van dolgunk, ami rendkívül izgalmas, feszült, lebilincselő, szexis, véres és szép, pláne ahhoz képest, hogy amerikai. DePalma thrillerei közül egyértelműen a legjobb lehetne, ha nem készült volna el a Carrie.

The Toxic Avenger 3 - The Last Temptation of Toxie

2011. november 26. - Santino89

A viszonylag jónak mondott, de valójában borzasztóan félresikerült második rész után borzalmasan nehezen vettem rá magam a nézhetetlennek mondott harmadik epizódra. na de, most már hálistennek túl vagyok rajta.

A film amúgy jól kezdődik, fel is csillant bennem a remény, hogy nem lesz annyira végtelenül idióta, mint a 2. Aztán nagyon durván leül a történet, ráadásul úgy, hogy teljesen lemásolják az alig egy évvel korábbi előzményt. Egy-két jó poén azért persze akadt, például a filmes kiszólások. Aztán valami megint megcsillan, hisz nem nehéz belelátni a mondanivalót, az amúgy humorosan tálalt történetbe, amelyben a Toxikus Bosszúálló gyanútlanul, saját magát is folyamatosan átverve eladja a lelkét a gonosz multinacionális cégnek, ahogy azt oly sokan tesszük. A sztorinak ezt a részét valóban remekül ábrázolták, le a kalappal előttük, úgyhogy megint felébredt a remény, hátha lesz ebből még valami.

Azonban a történet második fele olyan szinten szörnyűséges lett, hogy arra nehéz szavakat találni. Olyasmit képzeljetek el, mintha egy borzasztóan gyenge South Park részt élőszereplőkkel kellene néznetek 20 helyett, 50 hosszú percen keresztül. A készítőknek totálisan elszállt az agya, és egyáltalán nem a jó értelemben. A harmadik rész emiatt már egyáltalán nem szórakoztató, hanem kifejezetten kínos. A Toxic Avenger 1 azért volt egy nagyszerű, és emlékezetes film, mert gyakorlatilag a világon minden rosszul működött benne, mégis végtelenül élvezetes volt. Itt már eljutottak a másik végpontra.

Mindenesetre van még egy negyedik rész, ami állítólag sokkal jobban sikerült, és simán felér az első nyomdokaiba. Hát kíváncsi leszek...

Coffy

2011. november 26. - Santino89

A Black Caesar után egy újabb blaxploitation gyöngyszemet néztem meg. És bár a Shaft szintjét szerintem nem üti meg, mégis ennek az amúgy rövid életű műfajnak a jobb darabjai közé tartozik.

Alapból ez a '70-es évekbeli retro környezet a mikrofonfrizurákkal, meg a garbókkal rendkívül stílusos, amihez még hozzájönnek a remek, fekete zenék is aláfestésként. Aztán itt van nekünk Pam Grier, aki valami elképesztően dögös a szerepben. Karaktere valószínűleg a filmtörténet első akcióhősnője, és a legnagyobb előnye az, hogy nem próbál meg egy pillanatra sem férfias lenni. Női eszközökkel harcol, csábítással, szexszel, bár kétségtelenül önálló és kemény, mégis sikerül érzékenynek maradnia. A film exploitation vonulatát is leginkább ő határozza meg, először ápolónőként hatalmas kibuggyanó cicijeivel, majd prostiként kendőzetlen szexualitásával, vagy éppen azzal az elképesztően szórakoztató cat fight-al, ami a sztori közepén található. A Coffy-ban sikerült megoldani azt, hogy egy nő úgy rúgja szét a férfiak seggét, hogy az a pasiknak is maximális élvezetet okozzon a nézőtéren. Másrészről amellett, hogy nagyon laza, még borzasztóan brutális is a film, rengeteg vér folyik benne, shotgunnal fejeket durrantanak szét, vagy éppen egy niggert úgy végeznek ki, hogy az autó után kötik és addig vonszolják, míg halálra nem zúzza magát. A rendezés abszolút korrekt, hiteles a környezetrajz, a fekete öntudatról, illetve a politikai felhangokról szóló jelenetek is tökéletesen beleillenek ebbe az amúgy végtelenül egyszerű, tipikusan B kategóriás moziba. A cselekmény minden szempontból elég pörgős és akciódús, egy pillanatra sem ül le, viszont ezek az akciójelenetek (főleg a verekedések) mai szemmel már elég megmosolyogtatóak.

De aki látni akarja, hogy Pam Grier félig kibuggyanó mellekkel, egy shotgunnal a kezében levadássza a fehér alvilágot, annak mindenképpen ajánlott.

A sárga Rolls-Royce

2011. november 25. - Santino89

Egészen kiskoromban végignéztem egyszer ezt a filmet. Semmire sem emlékeztem belőle, csak arra, hogy senkinek sem hozott szerencsét a Rolls-Royce. Persze, így újranézve a filmeket, ez baromság. Mindenki a saját életét alakítja benne, a kocsi egyszerűen csak a gazdagságot, az egzotikumot szimbolizálja. Azt akarták, hogy az emberek megnézzék ezt a filmet, ezért játszódik a gazdagok világában, és ezért van tele sztárokkal. Alain Delon is fellépett egy nemzetközi sztárstátuszba ezzel a filmmel, bár csak hatodikként szerepel a stáblistán, ma mégis sokkal többet mond a neve, mint a többieké. A sztorik amúgy a nagyon egyszerű szegény fiú - gazdag nő, reménytelen szerelem tematikáját variálja háromfelé. A sztárok egyike sem nyújt kiemelkedő alakítást, csak a kötelezőt hozzák. Jeanne Moreau mondjuk rendkívül szexi így szőkén, és színesben, de mondjuk Shirley MacLaine karakterét nem sikerült megkedvelnem. Elképesztő, hogy Ingrid Bergman mennyire méltóságteljesen meg tudta őrizni a szépségét, Alain Delon pedig teljesen korrekt olasz szépfiúként. Rex Harrisonnak szintén jutott egy nagyon szép pillanat, de Omar Sharif már csak az egzotikussága miatt szerepel, ahogy George C. Scott sem válik többé egy karikatúragengszternél. A stúdióban felvett jeleneteknek hála ma már kicsit túl színpadiasnak tűnik az összkép, és bár a sztorik nem túl érdekesek, azért sikerül átadniuk egyfajta életérzést, illetve fenntartani a figyelmet.

Oscar (1967, 1991)

2011. november 24. - Santino89

Louis De Funes filmjei közül, most érkeztem el az Oscar-hoz, amelyet pár évvel ezelőtt láttam Szilveszterkor, így ez volt a leginkább friss élményem az ő mozijai közül. Ahogy nézegetem az utóbbi időben az alakításait, úgy elég egyértelműen kitűnik, hogy az Oscar számít az életmű egyik vitathatatlan csúcspontjának. Funes nem csak filmekben, hanem a színpadon is előszeretettel játszott, és hatalmas sikereket ért el az Oscar című darabbal, amelyet végül hála istennek mozgóképre is átdolgoztak, így megmaradt az utókornak. Két szempontból rendkívül kimagasló ez a mozi: egyrészt az elképesztően csavaros, fordulatos, és ellenállhatatlanul vicces forgatókönyv miatt, ami tényleg annyira jó, hogy nem is nagyon tudnám így hirtelen bármelyik másik vígjátékhoz hasonlítani. Másrészt viszont Funes élete talán legintenzívebb, leghumorosabb alakítását nyújtja, az első perctől az utolsóig 110%-on pörög. Ha valaki megnézi az Oscart, utána már egy pillanatig nem fog azon csodálkozni, hogy Funes miért halt meg már 69 éves korában.

Alapvetően hánynom kéne már az ötlettől is, hogy az amerikaiak hogyan merészelnek hozzányúlni Louis De Funes tán legjobb filmjéhez, és elképesztően hülye ötletnek tartanám, hogy Funest pont Sylvester Stallone-val próbálják helyettesíteni. Mégis, a magyar televíziózásnak hála sokkal többen ismerik az amcsi verziót, hisz évente többször is leadják, és mindig elég szép nézettséggel. Ez pedig nem véletlen. Az eredeti sztori zseniális fordulatait többnyire érintetlenül hagyták, viszont áthelyezték a sztorit a '30-as évek gengsztervilágába, és 100%-osan kihasználták az ebben rejlő humorforrásokat. Stallone valóban nem léphet Funes nyomába (bár nyilván az öreg Louis se tudná ugyanolyan hitelesen eljátszani Rambo-t, vagy Rocky-t), de még így is megmutatja nekünk egy teljesen új arcát, elképesztő sármmal és humorral alakítja a javulni vágyó gengszterfőnököt. A jelentősen más környezet mellé rengeteg új poént, új karaktert írtak (lásd: nyelvészprofesszor) a sztoriba, de az esszenciális lényeget érintetlenül hagyták, így a Stallone féle Oscar önmagában egy kultikus remekművé vált, bármekkora hátrányból is indult. A slussszpoén pedig az, hogy az USA-ban megbukott a film, az amcsik nem értékelték ezt a jófajta európai humort, így hiába mutatta meg nekünk Stallone egy teljesen új oldalát, komikusi karrierjének ezzel vége is szakadt, pedig születhettek volna még ebből kiváló filmek.

Mindent összevetve az amúgy is zseniális, felülmúlhatatlannak tűnő Funes moziból a létező legjobb fajta remake-t sikerült kihozni, amilyen nagyon ritkán fordult elő a filmtörténelemben.

Nevem: Senki

2011. november 23. - Santino89

" - Gyorsabb nála valaki?

  - Senki."

Terence Hill ügyben továbbra is pótolok, annak ellenére, hogy ebben a filmben pont nem szerepel mellette az a bizonyos szakállas, dagadt fickó. Ellenben több köze van a western műfaj halálához, illetve örök kedvencemhez, Sergio Leonéhez.

De ez a film nekem abszolút nem működött. A szokásos, idétlenkedő Terence Hill-es vígjátéki vonulat teljesen megölte a vadnyugati édesbús pátoszt. De persze az is lehet, hogy fordítva, és a keménynek szánt jelenetek oltották ki a poénokat, végülis teljesen mindegy. Terence Hill jókat ripacskodik, Fonda pedig unottan előadja a Volt egyszer egy vadnyugatos legendás szerepét.

Jobban belegondolva, nekem részleteiben sem tetszik ez a film. A végén például elképesztően elhúzzák az időt, mielőtt Fonda belekezd a "nagy mészárlásba". És ezek egyáltalán nem olyan izgalmas, feszült pillanatok, mint A jó, a rossz és a csúf párbaja. Utána pedig elkezdődik a nagy lövöldözés, amit a rendező állóképekkel, meg képeskönyv illusztrációkkal oldott meg, vagy a költségvetés hiánya, vagy művészi ambíciói folytán. Aztán Fonda felpattan a vonatra, és elmenekül. A végső terjengős, nyálas levélmonológ pedig annyira hiányzott a sztori végére, mint egy falat kenyér.

De igazságtalan lennék, ha nem szólnék a film erényeiről is. Morricone zenéje például csodálatos, mindemellett nagyszerű hangulatot kölcsönöz a film egészének. És kétségtelenül vannak kiváló poénok is, a Sam Peckinpah-s például nagyon ült, de a szarba ragadt kismadár anekdotája szintén nagyon jó. És kétségtelenül van egyfajta kellemes bája a Nevem: Senkinek, amitől egész nézhetővé válik. Az igazsághoz annyi még hozzátartozik, hogy sajnálatos módon nem tudtam megszerezni a film eredeti szinkronját, így kénytelen voltam az rtl klub verziójához folyamodni. Bár Fülöp Zsigmondot és Rátóti Zoltánt egyaránt kiváló színészeknek tartom, de azt is tudom, hogy mekkora volt a különbség A jó, a rossz és a csúf eredeti és tévés szinkronjai között...

Halálos közellenség 1-2

2011. november 23. - Santino89

Általában nem szoktam ennyire egy lapon venni a folytatásokat, de most kénytelen vagyok, ugyanis teljes egészében egy filmről van szó. Egy több, mint 4 órás filmről, amit az alkotók kénytelenek voltak kettévágni, mert ez egyszerre megnézve túl sok lenne. A poén pedig az, hogy ennek az életrajzi filmnek még így is az a legfőbb hibája, hogy túlságosan epizodikus és pörgős, a négy órás hossz ellenére.

Amúgy lenyűgöző a film, a sokat sztárolt A prófétánál például ezerszer jobb, minden tekintetben. Az első részben elképesztő jelenetek váltják egymást, egy nagyszerű improvizációs betörésből, egy gyönyörű, hangulatos szerelmes sztoriba kerülünk hirtelen, miközben az egésznek van egy Scorsese Nagymenők-jére emlékeztető íve. De aztán mindezt sutba dobják a készítők, ugyanis a film ellenállhatatlan gyorsasággal pörög tovább, hol egy akciófilmben, hol egy kőkemény börtöndrámában találhatjuk magunkat, épp attól függően, hogy hősünket hova viszi az útja. A börtönös rész pedig minden idők egyik legizgalmasabb szökési jelenetével végződik, amit az ember kénytelen tátott szájjal bámulni.

A főszerepben Vincent Cassel valami szenzációsat alakít, a legapróbb gesztusaival is hiteles, miközben bámulatosan sokszínű ebben az egyetlen filmben. A legtöbb amit elmondhatok róla, hogy simán felemelkedik Al Pacino A sebhelyesarcúban játszott alakításához. A mellékszereplők nem különben jók, főleg Gerard Depardieu, aki egy idősödő gengszterfőnököt játszik. A hölgyszereplők pedig kivétel nélkül nagyon szépek, bár más-más típust képviselnek, illetve különböző súllyal szerepelnek a történetben, de egyikőjükre sem lehet egyetlen rossz szavam se. Az akciójelenetek felérnek bármelyik hollywoodi klasszikushoz, a párbeszédek nagyon ütősek, és lenyűgözőek azok a szituációk, amelyekbe főhősünk belekeveredik. A legdurvább pedig az, hogy mindeközben tudjuk, valós történeten alapszik a cselekmény.

Viszont az sem elhanyagolható, hogy körülbelül 10 film cselekményét zsúfolták bele ebbe a két moziba, ami bizonyos szempontból előnyös, másrészről viszont szomorú, hisz széttöredezik a cselekmény, sok szál csak lóg a levegőben, a konfliktusoknak pedig nincs ideje kiteljesedni, hisz azonnal rohannunk kell tovább a következő akciójelenetre. A folytatás pedig, bár teljesen hasonló az első részhez, mégis egy fokkal talán gyengébb annál. Ennek egyik oka, hogy itt már nem láthatunk annyira hajmeresztő jeleneteket, mint elődjében (na nem kell megijedni, azért így is lekörözi a filmek 99%-át), a másik oka, hogy a film utolsó jelenetét elképesztően feszültség teljesre tervezte a rendező, de mivel már többször is megmutatta nekünk mi lesz az adott rész vége, így ez csak egy halovány próbálkozás marad, és nem ezt várnánk egy ilyen nagyszabású, élvezetes és szórakoztató mozi befejezésének.

Mindazonáltal ezek a hibák eltörpülnek a mozi vitathatatlan erényei mellett, amit mindenképpen ajánlok megtekintésre.

Macskarisztokraták

2011. november 23. - Santino89

Persze, nyilvánvaló, hogy nem én vagyok a célcsoport, de ez a rajfzilm a Disney Stúdió leggyengébb munkái közé tartozik, pláne ha olyan klasszikusokhoz mérjük, mint a Dzsungel könyve, a 101 kiskutya vagy épp a Micimackó.

Egy olyan rémes világban kalauzol el minket a film, ahol pozitívumként ábrázolják, hogy a bolond öregasszony a macskáira hagyja a vagyonát. A macskák pedig hiába vannak cukira megrajzolva, sznobságuk miatt, így is bőven ellenszenvessé válnak, és teljesen hamis értékeket közvetítenek a gyerekek felé. A dalok pedig csak szimplán pocsékok. Egy valamirevaló intrikus nincs a filmben, a cseléd inkább egy humoros mellékalak, akinek egyetlen hibája, hogy altatót és nem patkánymérget tett a kiscicák tejébe. Talán túlzásnak tűnik, de ezeket a hülye birkáknak nevelő rajzfilmeket sose szerettem (lásd még Hamupipőke). Persze, ártalmatlansága miatt egy nagyon kicsi gyerek akár még élvezheti is, de ennél több jót nem tudok elmondani a Macskarisztokratákról.

Csizmás a kandúr

2011. november 22. - Santino89

Emlékszem, milyen átütő élmény volt még a nagy divathullám előtt moziban látni a Shrek első részét. Tizenkét évesen elég idős voltam már, hogy értsem, és értékeljem a film fantasztikus humorát, újszerűségét, az animáció pedig lélegzetelállító volt. Nem mellesleg, igazi családi mozi, amin húgomtól kezdve, a apámon keresztül a nagymamámig mindenki kiválóan szórakozott. A Shrek 2 ha nem is növelte a fordulatszámot, de a színvonalat masszívan tartotta, illetve nagyszerű, új karaktereket vezetett be, mint például a Csizmás kandúrt, akiért mindenki megőrült. Most pedig két vérszegény Shrek után itt van az új, csak a Csizmás kandúrra épülő animációs film, egyenesen a mozikba. 

Először is, mi az felesleges a betű a címben? Mi a funkciója?
 
A magyar változat alapból komoly hátránnyal indul, mert Selmeczi Roland már nem tudja szinkronizálni a Kandúrt, pedig nagyon meghatározta az eredeti Banderasos karaktert. Ezeket leszámítva, teljesen jóindulatúan ültem be a moziba, kifejezetten kíváncsi voltam, mi lesz a végeredmény.
Nyoma sincs már a filmben a Shrekben található, mesés posztmodern humornak, vagy annak a lendületnek, ami annyira jól jellemezte az ogrék kalandjait. De ha nem is akarom feltétlenül a Shrekhez hasonlítani, akkor se vicces egyáltalán, és akkor sincsen benne 3-4 jó poénnál több. Csak egy újabb bőrt húztak le a macskáról (elnézést!), pedig huszadjára már nem olyan vicces, hogy Csizmás kandúr mekkora szemekkel tud nézni, mint amilyen még a Shrek 2-ben volt.Vártam, hogy akkor már legalább valami köze lesz az eredeti sztorihoz, de nem, még véletlenül sem, egy teljesen újat találtak ki, ami amúgy tök szép elgondolás lenne, ha jó lenne a történet. Az új karakterek pedig botrányosan haloványak: közülük leginkább Tojás Tóbiást emelném ki, aki különösen nagy szerepet kap, de még mellékalaknak is borzalmasan gyenge lenne. A szexuális jellegű poénok meg azért voltak érdekesek, mert nyilván a felnőtteknek akartak kedvezni vele, viszont abszolút kilógtak a film egészéből. A nyálas-tanulságos jelenetek szintén nem tettek jót az összképnek. A befejezés pedig minden képzeletünket alulmúlja. Már a finálé is nagyon gáz, de a Shrek filmek legvégén található hangulatos-poénos zenés-táncos mókát sikerült egy irgalmatlanul gáz, vérciki jelenetté degradálni, amitől én szégyelltem magam a készítők helyett.
 
Az animáció persze tök szép, a 3D is biztos tetszeni fog a gyerekeknek, de ez így még borzasztóan kevés. A színvonalat tekintve egy olyan videofilm folytatást kaptam, amilyeneket annak idején a Disney stúdió előszeretettel gyártott videokazettára.Végezetül álljon itt gyerekkorom eddig szándékosan nem említett nagy kedvencének, az eredeti, klasszikus, utánozhatatlan, anime Csizmás kandúr bevezetőjét:

Banánhéj

2011. november 21. - Santino89

Ez az 1963-ban készült Belmondo film a kevésbé ismert filmjei közé tartozik, annak ellenére, hogy együtt szerepel a francia újhullám másik nagy felfedezettjével Jeanne Moreau-val. Ez a nő egyébként a filmvászon egyik legérdekesebb jelensége, hisz nem nevezhető szépnek, vagy aranyosnak, az ember mégis mindig újra és újra beleszeret. A csibészes Belmondo-val jó kis párost alkotnak, ami kiegészül Gert Fröbével is, aki később a 007-es egyik legemlékezetesebb ellenfelét, a gonosz Mr. Goldfingert alakította. Az újhullámos hatások is jócskán érzékelhetőek a megvalósításban, például abban a jelenetben, amikor előre elterveznek egy eseményt, és közben burleszkszerűen láthatjuk, hogy mi történik, vagy amikor Moreau a Jules és Jim után szabadon édesen dalra fakad. Sajnos ennél több jót nemigen mondhatok el a Banánhéjról, szélhámosfilmnek nem elég csavaros, vígjátéknak nem elég vicces, kriminek pedig nem elég kemény. Nem veszt semmit, aki megnézi, de garantáltan el is fogja felejteni. Amiért számomra érdekes volt, az hogy Szakácsi Sándor kölcsönözte Belmondo hangját a magyar verzióban. Ez a párosítás eléggé rendhagyó, de remekül működött.

Megszállottság

2011. november 21. - Santino89

A Nővéreket nézve kissé csodálkoztam, hogy maradhatott ki a sok Hitchcock lenyúlás közül a sokak szerint (szerintem nem) überklasszikus Szédülés. Mint kiderült, csak azért, mert Brian DePalma ennek egy teljes, külön filmet szentelt.

A Megszállottság nem csak a Hitchcock lopások számát tekintve, de minden egyéb szempontból is jócskán lemarad a Nővérekhez képest. A feszültséget nem sikerül úgy végig fenntartani, a játékidő közepén gyakorlatilag nem történik semmi. A végső csavar egy része borzasztóan könnyen kitalálható, bár a másik felének azért sikerült meglepnie. A szereplők közepesen rosszak, Cliff Robertsonnak nem tudtam elhinni a megszállottságot, Bujold kisasszony pedig szimplán ellenszenves volt. A fényképezés direkt álomszerű, de átlátunk a szitán. A sztori vége a Nővérekhez hasonlóan átmegy pszichothrillerbe, csak sajnos feleannyira sem hatásos. A történet legvégén pedig DePalma megfutamodik a sokkoló lezárás elől. Már csak azt nem értem, hogy ehhez a sztorihoz mi szükség volt Paul Schrader-re, a Taxisofőr írójára? DePalma-t szerencsére nem kell félteni, közvetlen ezután forgatta le ugyanis egy fiatal ponyvaregényíró Carrie című könyvének adaptációját...

A majmok bolygója: Lázadás

2011. november 21. - Santino89

Kiskoromban valamiért nagyon szerettem a Majmok bolygója filmeket. Amikor a Magyar Televízió leadta mind az öt részt, már akkor végignéztem. Aztán kiskamasz koromban még egyszer megnéztem az összeset, amikor az RTL klub sugározta. Lassan majd lehet, hogy megérik egy újranézésre a sorozat, mert az első részt leszámítva nem nagyon emlékszek a többire.

Ezt a filmet mindenesetre nagyon meg akartam már nézni, hallottam róla jót, is rosszat is egyaránt. Az igazság természetesen ismét középúton volt. Korántsem olyan rossz a Lázadás, mint amilyennek sokan mondják, de a 7.8 pontos imdb értékelés is meglehetősen túlzó. A Lázadás legnagyobb hibája, hogy nemigen lehet komolyan venni, pedig amúgy ezt várnánk tőlünk a készítők. Ezt a fináléban járatták leginkább csúcsra, amikor a majominváziót nem tudják megállítani az emberek, igaz nem is küldtek oda csak néhány rendőrautót, meg egy helikoptert. További probléma, hogy nagyon klisésre sikerült a forgatókönyv. Ennek megfelelően minden a helyén van, de meglepetés még véletlenül sem érhet minket. Továbbá nekem ez az egyértelmű franchise szándék sem tetszik, érződik az egész mozin, hogy direkt a folytatásokra mentek rá, így kicsit olyan, mintha egy pilotot néznénk.

Na és akkor a pozitívumok. A CGI kurvajól sikerült, bár látszanak a makikon, hogy nem igaziak, mégis élővé teszik a filmet, a King Kongra például simán rávernek legalább egy kört. Az akciójelenetek is egész jók, de az állam, azért egyiktől sem esett le. A szereplőkkel sincs semmi gond, bár James Franco nem túl hiteles kutatóként, igazából neki már rég sokkal jobb filmekben kéne, sokkal jobb szerepeket játszania. Ugyanez igaz a lélegzetelállítóan gyönyörűségességes Freida Pinto-ra, aki miatt már megéri egyáltalán bármilyen filmre beülni. A mozi tempója is teljesen rendben van, a főmakival is kellőképpen együtt tudunk érezni, bár a komolyan vehetetlenség miatt kissé nehéz beleélnünk magunkat a cselekménybe, de aki ettől el tud vonatkozni, annak akár még kellemes szórakozásban is lehet része.

süti beállítások módosítása