Ken Russell 1986-os mozija az Ördögöknél sokkal fogyaszthatóbbra sikerült, viszont feleannyira sem hatásos, vagy emlékezetes mű. Különlegességéhez azonban kétség sem férhet, melyet most is elsősorban a vérfagyasztó látomások garantálnak. Ezúttal kiváló a zenei aláfestés, nagyszerűen idézi a '80-as éveket, mégis sikerül kortalannak maradnia. Az operatőri munka szintén kiváló, akár a kamerabeállításokra, akár a jelenetek festményszerűségére gondolunk. Gabriel Byrne nagyon karizmatikus alakítást nyújt Byronként, mellé csak Natasha Richardson érzékeny Mary-je érhet fel. A Shelley-t játszó Julian Sands ezzel szemben egy hisztérika, hosszútávon gyakorlatilag elviselhetetlen a karaktere. Sajnos a mozi második felére a remekül megírt párbeszédek is elmaradnak, és a Russellre jellemző téboly veszi át uralmát a történeten és a szereplőkön, a néző pedig hűvös szemlélőként veszi tudomásul az eseményeket, de elmerülni nem tud, és nem is akar ebben a világban.

Harry Saltzman, a 007-es mozik egyik producere mindig is nagyravágyó ember volt, nem érte be minden idők legsikeresebb filmsorozatával, neki több kellett. Így elindított egy másik kémfilm szériát, amelyet Harry Palmer, illetve az őt alakító Michael Caine nevével fémjeleznek. Ez a sorozat kicsit olyan „anti-jamesbondos”. Hősünk egy átlagos ember, aki csak sodródik az eseményekkel, a nők sem rajonganak érte feltétlenül, és nem egyértelműek a viszonyok sem.

Az első két filmet ugyan nem láttam, a Milliárd dolláros agyat is azért néztem meg most, mert Ken Russell rendezte. Még nem ismerem igazán behatóan a munkásságát, de a Változó állapotok és az Ördögök között azért egyértelmű hasonlóságok vannak, gondolok itt elsősorban a vallás, illetve a megszállottság kérdéskörére, na meg persze a látomásokkal együtt járó egyedi képekre. A Milliárd dolláros agy azonban egy bérmunka lehetett Russellnek, amit korrekten el is végzett, de semmi több. A film története nagyon szövevényes volt, egy idő után már el is vesztettem a fonalat, de aztán hamar kiderült, hogy gyakorlatilag 5 percenként elárul mindenki mindenkit, és átáll a másik oldalra. Amúgy volt pár jó jelenet a moziban, meg érdekességek is akadtak, például Donald Sutherlandet láthattuk egy statisztaszerepben.

Az Anya-t alakító Francoise Dorléac pedig hihetetlenül emlékeztetett Chatrine Deneuve-re, de egyértelműen nem ő volt az. Aztán kiderült, hogy ő a híres színésznő tragikus sorsú testvére, aki nem sokkal a Milliárd dolláros agy után egy autószerencsétlenségben életét vesztette 25 évesen. Én pedig most megkövetem őt, amiért egy héttel ezelőtt leszóltam a Riói kalandban. A Milliárd dolláros agyból kitűnik, hogy mennyire gyönyörű nő volt, csak a Belmondo-s filmben kissé elcseszték a haját. 

Szerintem a Milliárd dolláros agyat egyszer megéri megnézni, már csak azért is, hogy lássunk egy kémfilmet a ’60-as évekből, ami nem a James Bond valamelyik része. Persze, vannak hasonlóságok, például a főcímet ezúttal is a mindig nagyszerű Maurice Binder készítette. A zenéje pedig egészen kiváló. Nem csoda, hogy nálunk nem mutatták be annak idején, hisz jóval több köze volt a világpolitikához, mint a nálunk szintén mellőzött Bond filmeknek, például többször is szóba hozzák az '56-os magyar forradalmat.

Sajnos MGM szinkronnal kellett véginéznem a filmet, ami szokás szerint valami fergetegesen rosszul sikerült, mind a szöveget, mind a színészek kiválasztását, illetve azok játékát tekintve. Feliratot pedig végképp nem találtam.

Nézem a főszereplő arcát, és egyszerűen nem tudok rájönni, honnan ismerem. Nézem, rohadt ismerős, de nem tudom ki ő. Egy Clint Eastwood karaktert alakít, csak egy kicsit érzékenyebbnek és viharvertebbnek tűnik. Ki ő? Valamiért utálom, de fogalmam sincs miért. Nem bírom tovább, az internet a barátom, Robert Hosseinnek hívták. Biztos, hogy máshol is olvastam ezt a nevet, de még mindig nem ugrik be.

Aztán jön a nagy homlokra csapás. Ő Rosen felügyelő A profiból!

Miután mindez kiderült, már nyugodtan tudtam nézni ezt a ’69-es spagettiwesternt. 

Szépiaszínekben indul a film, ami nagyon jól megy a történet stílusához, majd ugyanígy ér véget. Ezzel csak az az egyetlen negatívum, hogy valószínűleg hatásosabb lett volna, ha az egész mozit így csinálják meg. A Cemetery without Crosses-t leginkább a Volt egyszer egy Vadnyugathoz lehet hasonlítani. Közelében sincs természetesen a színvonalához, de a stílushoz annál inkább. Ez a film is nagyon lírai, melankolikus hangulatú, nagyon keveset beszélnek benne, a történet pedig ehhez képest nagyon egyszerű, és sokadrangú. Gyönyörű például az a jelenet, melyben a csodaszép Maria találkozik a Rogers családdal, és kicsordul egy könnycsepp a szeméből. Nagyrészt a zene is rendben van, ami nem több egy egyszerű gitárdallamnál, és remekül illik a film képeihez. Nem úgy, mint a harsogó főtéma, aminek egy westernvígjátékban lenne a helye, mert itt nagyon kizökkenti a nézőt a film amúgy kiváló hangulatából. 

Ezt leszámítva azonban egy igazi kis elfeledett gyöngyszemről beszélünk, amelynek egyszerű mivoltában rejlik a nagyszerűsége, és a műfaj rajongói 100%-osan megtalálhatják a számításaikat.

Mint ahogy láthattátok az előző blogbejegyzést, új szerkesztővel bővül a Filmbook. Aki szokta olvasgatni az Xpress dvd áruház fórumait már minden bizonnyal találkozott Field nevével. Hatalmas filmes tudása, kifinomult ízlésvilága és az írásban bizonyult tehetsége folytán hívtam meg ide, amelyeknek köszönhetően kétségtelenül emelni fogja a blog színvonalát. A magam részéről nagy érdeklődéssel várom már, hogy milyen értékes kincsekkel fog minket meglepni.

Hamarosan örökös hozzászólónk, állandó vitapartnerem, és barátom, Scal is csatlakozni fog a csapathoz, akit szerintem nem kell bemutatnom. Mindenesetre kiválóan fogja ellensúlyozni az én túlkapásaimat, talán még tükörkritikákat is fogunk készíteni. Ő azon kevés emberek közé tartozik a magyar internetes filmrajongó világban, akivel lehet és érdemes is vitázni, mert mindig konstruktív, új ötletek születnek ezekből. (Még annak ellenére is, hogy ha velem vitázik szinte sosincs igaza :)).

A másik jelentős változás, hogy végre sikerült megoldanom a linkajánlót, amit nagyon sok ideje halasztgattam már. Viszont megérte. Nagyon megválogattam a linkeket, ezek közül csak olyanokat találhattok, amelyeket jómagam is napi rendszerességgel látogatok, megbízhatóan magas színvonalúak, akár filmekkel kapcsolatosak, akár nem. A Fatum Portál Scal weboldala, melyen én is gyakran publikálok, általában a legeslegújabb filmekkel kapcsolatosan, a Régi idők popzenéje, illetve a Pasolini magyarul pedig Field64 hozzáértő kezei között formálódnak folyamatosan. Az ő remekbe szabott filmes írásait egyébként a Wikipédián is megtalálhatjátok ITT. Kivétel nélkül mindet olvastam, a Caligula szócikk például a legérdekesebb filmmel kapcsolatos cikk, amihez valaha szerencsém volt.

A közeljövőben további változások várhatóak a Filmbookon, egyrészt megszűnik a filmnapló jelleg, így már csak azokról a mozikról fogok írni, amik valamiért érdekesnek számítanak. A tízmondatos Jurassic Park 3 szerű kritikáknak nincs túl sok értelme. Továbbá jelentősen meg fog változni a design is, illetve lesz majd saját Facebook oldalunk. Talán még új szerkesztőkkel fog bővülni a már amúgy is kiváló csapat. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy a 2012-es Filmbook messze érdekesebb, és jóval magasabb színvonalú lesz, mint amit ebben az évben olvashattatok.

A Változó állapotok után egyből Ken Russell nagyágyújával, híres-hírhedt botrányfilmjével, az 1971 The Devils-el folytattam filmjei megtekintését. Nagyon ironikus, hogy egy megtörtént esetet hitelesen feldolgozó film ekkora botrány kavar, de ez esetben ez történt.

És megnézve a filmet ez nem is annyira meglepő, hisz az Ördögök még mai szemmel is rendkívül sokkoló. Olyan fajta apokalipszis közeli hangulatot áraszt a világával, hogy azt nehéz szavakba önteni. A film végéig ráadásul nincsen olyan szereplő, akivel igazán tudnánk azonosulni, és amikor mégis, akkor azt halálra kínozzák. Ez egy olyan világ, ahol a hóhérba több emberség szorult, mint az egész egyházba együttvéve. Egy olyan világ, ahol a szex egy fájdalmas, véres, megszállott, fanatikus dolog, véletlen sincs benne semmi gyöngédség, vagy szépség. Ebből már kitalálhattátok, hogy az Ördögök nem az a tipikus szórakoztató film, sokkal inkább elborzasztó, annyira, hogy néhol már szinte nézhetetlen. A főszerepben Oliver Reed kiválóan alakít, nagyon élővé teszi Grandier atyát, de ki kell emelnem még a púpos Jeanne nővért játszó Vanessa Redgrave-t, aki szintén nagyon emlékezetes. A színészek közül egyébként mindenki a helyén van, mindenki nagyon meggyőző. A történelmi tényeket tekintve is hiteles a film, ezen kívül nagyon naturalista módon ábrázolja a történteket. A film végére gyakorlatilag ennek az egész világnak a pusztulását kívánjuk, annyira gyomorforgatóan undorítóak ezek az emberek.

És akkor mindehhez még hozzátartozik az az aprócska információ, hogy én a vágott verziót láthattam, amiből az igazán durva jelenetek (apácák megerőszakolnak egy Krisztus szobrot, Jeanne nővér Grandier földi maradványaival maszturbál) kimaradtak. Semmiképp se egy könnyed esti szórakozást várjatok ettől a mozitól, viszont mindenképpen megéri megnézni, bármilyen nehéz is lesz. A felszín alatt jóval többről szól...

Szerintem vannak olyan filmek, amiket kurvára békén kéne hagyni (A dolog, Rémálom az Elm utcában), és az eredeti Conan, a barbár is pontosan ez a kategória. Nem olyan régiek, pláne nem olyan elavultak ezek a mozik, hogy mindenképpen újrafeldolgozásért kiáltsanak. Miután az új Conan, annak rendje és módja szerint hatalmas bukás volt, anyagilag és kritikailag, így amúgy se túl magas elvárásaim a béka segge alá kerültek. Ehhez képest pedig kellemes csalódásban volt részem.

Rögtön az elején már néztem, hogy minek kell egy trashfilmet csinálni a Conanből? Ő annyira kemény, hogy a csatamezőn vágták ki az anyja hasából... jézusom, de gáz. A következő percek gyenge, hatástalan másolatai voltak a rendkívül erős '82-es filmnek. Már tudtam, hogy nem lesz egyszerű végigülni ezt a két órát, pláne hogy az eredeti keménységét itt nyomokban a tipikus hollywoodi giccsesség próbálta helyettesíteni. Aztán az apa halálakor tudtam először elvonatkoztatni Schwarzi filmjétől, és ekkor kezdtem el élvezni is a filmet. Mert innentől kezdve - bár a sztori csöppet zavaros, és rendkívül széttöredezett volt - hihetetlen iramban kezdett el pörögni a film, egyik kiváló akciójelenet váltotta a másikat. És nagy szerencsére nem hódoltak be a producerek, így nem lett korhatáros az új Conan sem, spriccel a vér, ahogy kell, hullanak a végtagok rendesen. A készítők nem estek bele abba a csapdába sem, hogy túl sokféle elszállt, mágikus, varázslós hülyeséget, vagy hihetetlen szörnyeket zsúfoljanak a filmbe, a Conan ugyanis nem erről szól. A látványvilág szerintem egész korrekt volt, persze közel sem egy Gyűrűk Ura szint, de nagyon ciki részt sem sikerült felfedeznem.

Viszont a zene egy tucatakciószar, Jason Momoa akkoris pocsék és hiteltelen, ha nem hasonlítjuk Schwarzihoz, a többi színész pedig hasonlóan a felejthető kategóriát képviselik karaktereikkel együtt. Több közük van a '90-es évek fantasy tévégagyijaihoz, semmint az eredeti karizmatikus egyéniségeihez. Külön vicces volt, hogy az egyik szereplő egy az egyben lenyúlta Freddy Krueger híres kesztyűjét. A történet meg telis tele van ostobábbnál ostobább jelenetekkel, véletlenül se próbáljunk belegondolni semmibe, mert nagyon komolyan pórul járunk. A különböző városok közötti ugrás is elég érdekesre sikeredett, hőseink olyan gyorsan és hirtelen találják magukat egyik hely után a másikban, mintha csak egy kisebb falu kerületén belül játszódna az egész cselekmény.

A feleslegesen és éppen ezért visszataszítóan pátoszos jelenetekről pedig akkor még egyetlenegy szót sem szóltam. Így hát akárhogy is nézzük, az új Conan nagyon gyenge legendás elődjéhez képest, de ha az idei blockbuster mezőnyt nézzük, akkor simán megállja a helyét, és lazán ver olyan szemét filmeket, mint amilyen a Zöld Lámpás, vagy éppen a Thor. Nekem pedig sanszos, hogy az elkövetkezendő években egy vissza-visszatérő titkos, bűnös élvezetté fog válni.

Nemrég, a napokban hunyt el Ken Russel rendező, akinek eddig még nem sok filmjét láttam, de ez a szomorú aktualitás arra ösztönzött, hogy legalább azokat nézzem meg, amik már jó ideje nálam porosodnak. Az Altered States is pont ilyen.

Mindenképpen érdekes, sőt különleges moziról beszélhetünk, amit egyszer érdemes megnézni emiatt, de szerintem nem sikerült túl jóra. Nagyon lehet érezni az eredeti könyves alapot, ennek köszönhetően elég lassú a film tempója, amivel önmagában még nem lenne baj, de sajnos a látomásokat leszámítva nem túl érdekes, amit láthatunk. Viszont ezek a szürreális képsorok nagyon nagyot ütnek, ennél sokkal jobbat ma sem lehetne csinálnia, legyen szó épp vallásos, vagy sci-fi-s képekről. Viszont a majomember ábrázolása számomra sokkal inkább volt mulatságos, semmint rémisztő, maga a történet pedig nagyon mélynek akart tűnni, de a néző is ugyanúgy jár, mint a film főhőse: meg akar érteni valami felsőbbrendűnek tűnő dolgot, de csak a nagy büdös semmit látja mögötte.

"Fogd be a szád, ha velem ordibálsz!"

Igazán ritka dolog, hogy ennyi fantasztikus színész (Peter Sellers, Peter O'Toole, Woody Allen, Romy Schneider, Ursula Andress) szerepeljen egy hatalmas sikerű filmben, amely ennyire rossz.

A forgatókönyvet Woody Allen írta, ami igen meglepő lehet a film színvonalát tekintve, némi kutakodás után rá is bukkanhatunk a paradoxon okaira. Woody gyűlöli ezt a filmet, véleménye szerint hentesként vágták tönkre az írását. A végeredményt látva nagy valószínűséggel igaza van. A mozi már ott rossz, hogy annyira régies, poros, kopott minden a rendezéstől kezdve, a színészi játékon át, az operatőri munkán keresztül a gusztustalan látványvilágig, hogy tökéletesen kilóg belőle az (akkoriban) újdonságnak számító pszichologizálás, és a pikánsnak tűnni akaró szexualitás. És a színészek se túl jók: Peter Sellers-t eddig még csak humorosabb szerepekben láttam, Peter O'Toole hiteltelen és színpadias, Romy Schneider pedig halovány. Öreg Woody barátunk itt még nagyon fiatal, de pontosan azt adja, amit a következő 40 évben, jelenléte üdítő a többiekéhez képest. Ursula Andress nagyon keveset szerepel, viszont akkor olyan szexi, amilyet csak el tudtok képzelni.

A történetnek amúgy nincs se értelme, se célja, se ritmusa, így hiába fordul elő helyenként 1-1 jó poén, a Mi újság, cicamica? elég unalmas. A végére pedig kapunk egy elviselhetetlenül humortalan, őrült burleszkrohamot. Dehát tudom, hogy hiába beszélek itt akármit, aki szereti Woody Allen-t, az úgyis megnézi.

Alain Delon miután Európában sztárrá vált, elment szerencsét próbálni az USA-ba is, de nem aratott különösebben nagy sikert. Egyik ilyen amerikai próbálkozása a Once a Thief című film 1965-ből.

Hogy miért maradt teljesen ismeretlen ez a film, az rejtély számomra. Minden szempontból abszolút korrekt, és bizonyos motívumaiban megelőzi Delon egy későbbi nagy sikerű filmjét, a Két férfi a városban-t. A történet elején érezhető némi francia újhullámos beütés, majd ezután inkább a jó öreg noir stílus jellemző a filmre. De van benne némi finom, ízléses romantika, nyomasztó társadalomkritika, aztán az egész átvált egy tipikus heist movie-ba, amelyben a nagy balhéra készülnek. Maga a balhé szintén izgalmas, de közel sem annyira mint a tragikus finálé, melyben összeérnek a szálak. Arról a remek szituációról pedig még nem is szóltam, melyben a bűnöző az őt megszállottan üldöző nyomozótól kér segítséget, miközben a rendőr édesanyja elől próbálja rejtegetni a pisztolyát.

Ehhez a kiváló sztorihoz a tempó is tökéletesen passzol, a színészek pedig csodálatosak. Alain Delon gyakorlatilag tökéletes a szerepre, ahogy a kezdeti ártatlan jófiú imidzsét fokozatosan vetkőzteti le, az valami szenzációs. A feleségét alakító Ann-Margret (akit ismerhetünk a Testi kapcsolatokból, vagy A szomszéd nője mindig zöldebb-ből) rendkívül szexis, de nem csak a romantikus, hanem a drámai jelenetekben is meggyőző. Jack Palance ideális a sármos rosszra csábító báty szerepében, Van Heflin pedig szintén ideális bosszúvágytól fűtött, ám becsületes nyomozóként. Sokkal jobban áll neki ez a karakter, mint mondjuk a Ben Wade és a farmer főszerepe. Egyedül a John Davis Chandler által alakított Sargatanas lóg ki kissé a képből, az amúgy elég reális filmbe kevéssé illik ez a karikatúrafigura. A kisgyereket játszó Tammy Locke pedig nem valami aranyos, de a forgatókönyv sutaságának köszönhetően kifejezetten idegesítő is, majdnem sikerült tönkre vágnia az amúgy nagyszerű befejezést.

Mindent összevetve azonban egy nagyon jó filmről van szó, Delon kiváló alakításáról, egy tökéletesen elfeledett, de azért nem hibátlan gyöngyszemről. Sajnos annak idején nálunk nem mutatták be, így régi szinkron sem készült hozzá, az új pedig nem igazán volt ínyemre.

A Disney 1953-as rajzfilmje most tökéletesen bebizonyította, hogy akárhány éves is az ember, egy mese lehet attól még nagyon is jó. Nem úgy, mint a Macskarisztokraták, ugyebár.

A film jó régi, de ennek csak az előnyeit élvezhetjük, ugyanis rendkívül bájos alkotással van dolgunk. Nagyon sokszínű, humoros és valóban aranyos karaktereket láthatunk, akik közül nekem egyértelműen Csingiling volt a kedvencem, de a krokodilt is igazán tetszett. A főszereplő kisfiúk, illetve Wendy pedig remekül azonosulható figurák. De még hosszan sorolhatnám, hisz mindenki egyben van, így a humor alapból garantált. Ahogy általában a Disney történetek, úgy ez is kellően pergős és fordulatos, még a dalok sem lassítják be feleslegesen. Ezek a dalok viszont meglepő módon elég ötletesek, sőt kifejezetten jók, és a helyük is megvan a történetben. Mindamellett ezek is, meg az egész film úgy általában nagyon messziről kerüli a felesleges érzelgősséget, a Disney-re jellemző cukorszirupot, illetve a giccset is. Az üzenete, a mondanivalója pedig valós értékeket közvetít minden gyerek felé. A rajzok pedig természetesen ezúttal is kiválóak, ennek köszönhetően van a Pán Péternek egy csöppet sötétebb, misztikusabb hangulata.

Sajnos régi moziszinkron nem készült a Pán Péterhez, így egy újabb korrekt videós munkával kell beérnünk. De ez legyen a legnagyobb probléma egy ennyire kiváló rajzfilm esetében, mely minden elemében tökéletes rendben van, és amit bárki bármikor szívesen megnézhet a gyerekével.

A tegnap esti filmek után igencsak rám fért végre egy kis szórakozás. Meg hát ilyen hidegben jót tesz a lelkemnek mindenféle könnyed, nyári filmecske. Persze azért annyira nagyon nem lehettem biztos a dolgomban, mert a sorozat előző darabja, A csendőr New Yorkban nem sikerült túl fényesre.

Szerencsére ebben a részben nem kellett csalódnom egyáltalán, végig nagyszerű szórakozást, és sok sok röhögést nyújtott számomra A csendőr nősül. Funes-nek megint megvoltak a kis magánszámai, gondolok például a vizsgára, vagy főtőrzsi tevékenységére. A történet is valamennyivel összeszedettebb, mint mondjuk az első részben, ezúttal ugyanis jó sok mindent sikerült felhúzni erre a "nő"-s témára. Kezdetben az udvarlást, a problémákat, a féltékenységet, az ambíciókat, majd a legvégén a tök mellékes rosszfiús üldözést, és mindebben kihasználták a humort is. A tanulság már megint az, hogy egy viszonylag összeszedett forgatókönyv nem feltétlenül árt. Persze ez a rész is csapong, de nem annyira, mint mondjuk a legelső, bár tény, hogy abból jobban átjött Saint-Tropez hangulata. Ebben a filmben amúgy is mindegy, hogy csendőrök-e vagy sem, ha épp autószerelőkről szólna, akkor se lenne igazán különbség.

Mindenesetre nem tartozik A csendőr nősül Funes legemlékezetesebb vígjátékai közé, de ettől függetlenül mindenképpen egy nagyon szórakoztató, élvezetes darab.

A nagyon csúfos harmadik rész után 11 évvel megcsinálták New Jersey első, hihetetlenül deformálódott, emberfeletti méretű és képességű hősének negyedik kalandját. A bevezetőben rögtön bocsánatot is kérnek a 2.-3. rész színvonaláért, ami nagyon pofátlan, de tulajdonképpen teljesen jogos. Bizonyos szempontból igazuk van, hisz tényleg megpróbál hű maradni az első részhez, vagyis nem lesz túl humoros az erőszak javára. Illetve ez így hülyeség, valójában éppen ez a lényeg, hogy minden határon túl megy ez a film. De ne szaladjunk annyira előre. A készítők ragaszkodtak a '80-as évekhez, így hiába készült 2000-ben a Toxic Avenger 4, a fényképezését tekintve teljesen hagyományőrzően tükrözi a '80-as évek B filmjeinek képi világát. Ugyanígy a trükkök között se láthatunk még véletlenül sem egy CGI felvételt, csak és kizárólag jó, öreg régivágású belezéseket. Másrészt a készítőknek valószínűleg pénzük sem lett volna bármilyen korabeli technológiára. Egyedül a zene az, ami hibádzik, ebből lehet érezni, hogy nem a '80-as évek gyermekéről van szó. A zúzós trash metal éppen ezért nem is mindig illik feltétlenül a látottakhoz.

Emellett tematikailag remekül illeszkedik az első részhez, hisz természetesen rengeteg cicit láthatunk, sőt van leszbikus jelenet is. A társadalomkritikai él szintén nem maradhatott el, amelyet leginkább a Ron Jeremy alakította vallásos polgármester, illetve a híradós srácok képtelen beszámolói jelképeznek. A Toxic Avenger 1-et továbbgondolva pedig egyértelműen szükség volt további szuperhősökre; fontos szerepet kap Kabukiman from NYPD, akit a film szerint valahonnan ismernünk kéne, valójában ő is a Troma stúdió egyik mozijának főhőse. De megjelenik még rajta kívül a Delfinember, a Mad CowBoy (tehénember), a Vibrator és a Maszturbátor. Gyönyörű kis csapat, feledhetetlen, amit leművelnek.

Maga a film pedig jócskán túlmegy minden valaha létező határon. Elég magas az ingerküszöböm, de szerintem nincs olyan ember a Földön, akinek a Citizen Toxie ne lépné át a tűréshatárát minden tekintetben. Az egész mozi borzasztóan erőltetett, és arcba mászóan direkt, akár a színészek szándékosan minden ripacs-ságot túlszárnyaló teljesítményére, akár a rengeteg ízléstelenségre, vagy gusztustalanságra gondolunk, de ugyanide tartozik a visszataszítóan ocsmány humor is. A film elejétől a végéig gyakorlatilag megállás nélkül folyik a vér, belsőségek, a szar, a hugy és a geci. Akár éppen egy förtelmesen dagadt férfi szájából. Természetesen a buzis-seggbekukis poénok sem maradhatnak ki a szórásból. És mindez olyan ötletmennyiségben fröcsög felénk letaglózóan és megállíthatatlanul, amihez képest még az amúgy extrémen visszataszító első rész is, csak egy gyerekmatiné. A Citizen Toxie annyira túl van már bármi értékelhetőn, hogy gyakorlatilag főhőséhez hasonlóan egy teljesen más dimenzióban játszik, mint az összes többi film. És akármennyire rosszak a trükkök, akármennyire stilizált (ez esetben gagyi) az erőszak ábrázolása, mégis elviselhetetlen végig nézni. A South Parkhoz sok tekintetben lehetne hasonlítani (a készítőknek nem kevés közük is van egymáshoz), de ott a rajzolt forma mégis sokkal többet enyhít a látottakon. Mivel ezt így nem tudjátok átérezni, ezért leírom a sztori végét: miután főhősünk vérbe fojtotta a Hitlerre emlékeztető, karatézó, náci katonákat (szó szerint), vak és vajúdó felesége mellett, fénykardhangú felmosórongyokkal megküzd gonosz alteregójával, Noxie Defender-rel, aki a küzdelem csúcspontján, felpumpált, hatalmas, harapós farkával (igen, éles fogakkal, sőt szemekkel) megpróbálja seggbekúrni főhősünket, miközben a nő hasában szintén felmosórongyokkal küzdenek egymás ellen a Toxie-Noxie magzatok. De említhetném azt a jelenet is, amelyben Toxie piros cipőjét összeütve szabadul a másik dimenzióból, előbb egy '70-as évekbeli pornó forgatására, majd egy pápagyalázó törpe isten mennyországába.

Tudom, hogy nem tudjátok feldolgozni. Én sem tudom, de ilyen ennek a filmnek a humora. És akkor még a babaruhába bújt, pelenkás maffiózókról nem is beszéltem. Egyszerűen elképesztő, és hihetetlen ez a film. Minden kategória felett/alatt áll, gyakorlatilag egy hatalmas élmény, bár finoman szólva nem kellemes, de az a típusú mozi, ami után csak ülsz szótlanul, annyira letaglózott. Tulajdonképpen értékelhetetlen és értelmezhetetlen. Az imdb-n 6,3-as átlaga van, mert erre az überélményre csak egyest, vagy tízest lehet adni, mást nem. Ahogy pörögnek feléd az undorítóbbnál undorítóbb, visszataszító képsorok, a rosszabbnál rosszabb poénok, egyszerűen annyira tömény, hogy a rendező a leghalványabb esélyt sem adta a nézőnek. Tarantino és Rodriguez pedig megnézhették volna ezt, mert ilyen egy igazi, régivágású grindhouse mozi, az ő verziójuk ehhez képest csak egy plázára optimalizált gagyi, bár kétségtelenül fogyaszthatóbb. Mert ezt a filmet nem biztos, hogy végig tudod nézni, nekem is erőt kellett vennem magamon párszor, a végére pedig már gyakorlatilag teljesen lebénultam. Próbáld meg te is megnézni, garantálom, hogy egy életre szóló élményben lesz részed!

Bár ez utóbbi egy évben nem vittem túlzásba, így nagyon a blogon sem olvashattatok ilyenekről, de nagyon szeretem az ázsiai mozit, ami különösen igaz a hongkongi filmgyártásra. Wong-kar Wai pedig talán a legismertebb honkongi rendező, így már elég régóta begyűjtöttem néhány jelentősebb filmjét. És vártam, hogy olyan hangulatba kerüljek, hogy meg is akarjam nézni ezeket, mert azért bevallom egy hongkongi művészfilm azért kemény dió lehet.

A Chunking express pedig talán a rendező legismertebb alkotása. A film két különös szerelmi kapcsolatra fókuszál, amiknek halványan még közük is van egymáshoz. Láthatunk a műben nagyon emberi, meghitt pillanatokat, amelyek nagyon természetesnek hatnak. Az operatőri munka ezzel szemben nagyon érdekes és különös, ami némi disszonanciát eredményez. Ezt fokozandó a történet második felében gyakorlatilag 5 percenként felcsendül a California Dreamin' című, egyébként kiváló szám, amit én nagyon szeretek, de egymás után tizenötször meghallgatva már inkább idegesítő (lásd még: Picasso kalandjai).

Ez így kétségtelenül mind szép és jó, na de a Chunking express olyan elképesztően, hihetetlenül, érdektelenül unalmas, hogy arra nem tudok szavakat találni. Nem voltam tegnap este különösebben fáradt, de azért sikerült bealudnom rajta. Ennek ellenére, ugyanonnan folytattam, ahol felébredtem, és tudva tudom, hogy nem vesztettem vele semmit. Azt pedig nem mondhatja senki, hogy nem voltam a megfelelő hangulatban, mert épp vevő lettem volna egy kicsit lassabb, szemlélődő, melankolikus hangulatú, egzotikus mozira. És persze az sem mellékes, hogy a filmnek nincs semmiféle mondanivalója, vagy üzenete. Ha nagyon unatkozol, beleláthatsz sok mindent, de tök felesleges: Az emberi kapcsolatoknak, érzéseknek ugyanúgy lejár a szavatosságuk, mint az ananászkonzerveknek. Hát köszi, enélkül kár lett volna meghalnom! Szóval művészfilm a rosszabbik fajtából. Olyan, amihez nem használnak forgatókönyvet. És ez most nem kritikai élc, a rendező erre még büszke is. Amúgy ilyen kiváló színészeket, és ilyen nagyszerű operatőrt szinte vétek egy ilyen filmre elpocsékolni.

Nem akarok folyton a magyar címadásokon csámcsogni, de valószínűleg ezt a filmet sem látták azok, akik magyar címet adtak neki. Tegnap mutattak nekem egy cikket az origo-n, ahol a nézőket kérték fel, hogy találjanak ki címet egy bemutatásra kerülő filmnek. Ez végképp eloszlatta minden kételyemet a téma felől.

Mert hát egy ilyen cím alapján te mire számítanál? B kategóriás akcióra a tv2-n, nem? Ehhez képest kapsz egy szinte dokumentum igényű drámát a brazíliai rendőrség korrupciójáról, a helyik nyomorúságos környezetrajzát, egy kis kiképzést, meg egy kevéske akciót. A filmet leginkább az Isten városához lehetne hasonlítani, de az nem lenne sportszerű, mert színvonal tekintetében nem tartoznak egy súlycsoportba. Az Elit halálosztók közel sem olyan eredeti, szórakoztató, brutális, laza és drámai, mint amilyen az Isten városa. Nem lehet igazán senkivel sem azonosulni, ennek ellenére elég érdekesek ahhoz az események, hogy végig lekössék az ember figyelmét két óra hosszára. Nem lesz egy egetrengetően nagy film semmilyen szempontból, de úgy érzem érdemes volt megnézni, annál is inkább mert jelentősen más, mint a már unásig ismételt, klisés, hollywoodi vackok.

A Coffy árnyékában nem lehet túl sok újat, vagy okosat írni a Foxy Brownról, ami simán tekinthető egyfajta folytatásnak/remake-nek. A főhősnő rendőrbarátját megölik, aki erre prostituáltként beépül a bűnbandába, de lebukik, megkínozzák, kiszabadul, és végül bosszút áll. Ez mindkét film sztorija. Ezen kívül itt is láthatunk egy catfight-ot, ami jóval vérszegényebb, mint a Coffy-ban. És egyébként ez a legnagyobb baj a Foxy Brown-al, hogy egy folytatással ellentétben itt nem mindenből több van, hanem mindenből kevesebb. Kevésbé erőszakos, kevésbé dögös, kevésbé politikus, kevésbé átélhető, lassabb, és így a Coffy után már egyáltalán nem olyan élvezetes, vagy szórakoztató. Persze, akit érdekel ez a műfaj, az úgyis megnézi, és én sem sajnáltam rá az időt, Pam Grier miatt ugyanis úgy érzem, még így is bőven megérte. Ezután pedig ne tudjátok meg, milyen blaxploitation filmek jönnek...