Ez az 1965-ös Louis De Funes és egy másik akkoriban híres színész Bourvil főszereplésével készült film eredetileg nem került volna bele a Funes válogatásomba, de a szokatlanul magas, 7.5 pontos imdb osztályzat miatt mégis megnéztem.

Most, közvetlenül a megtekintés után, nem igazán értem, hogy mire ez a kivételezés. A többi Funes filmet, mindet olyan 6 pont környékén értékelték, ez pedig egyáltalán nem jobb annyival a többinél. Sőt, szerintem nem is tartozik az eddig látottak közül a legjobbak közé: a Fantomas, a Fantomas visszatér, a Horgász a pácban, vagy az első csendőrös film is simán felülmúlja humor tekintetében, és mivel vígjátékokról beszélünk, ez a legfontosabb szempont. Ennek ellenére természetesen nem beszélünk egyáltalán rossz moziról, remek poénok is találhatók benne, többször is hangosan nevettem, például a Funes vs kőszobor viccen, vagy amikor Funes elmagyarázza az olasz autószerelőnek, hogy mit szeretne. De ugyanúgy emlékezetes a testépítős zuhanyzás, és a borotválkozás is. Bourvil nem annyira vicces, mint Funes, viszont kétségtelenül remek a kicsit buta, kicsit csúnya, de abszolút szerethető férfi szerepében. Funes természetesen most is elemében van, bár kicsit visszafogottabb, mint az eddigi filmekben. Magyar hangja most is a zseniális Haumann Péter, de állítólag létezik Balázs Péteres változat is.

Továbbá a történet nem nélkülözi a szép tájakat, láthatunk gyönyörű nőket is, és ezeke a régi autócsodák sem éppen utolsók. Az ügyefogyottnak a sztorija is nagyjából rendben van, leszámítva a kissé szétesős befejezést. Simán végig lehet nézni, lesznek benne nagyon szórakoztató részek is, de azért nem fogunk meghalni a röhögéstől.

"Egy pillanat. Ki is vagyok itt?"

A mostohaapa egy nagyon egyszerű, jól megcsinált kis filmecske a '80-as évekből.

Az alapszitu szerintem ötletes, nekem hálistennek sosem volt mostohaapám, de könnyedén bele tudtam képzelni magamat a szituációba, hogy egyszer csak felbukkan a családodban egy vadidegen férfi, akiről semmit sem tudsz, és elkezd az apádként viselkedni. A film legelején látható döbbenetesen meglepő jelenet miatt az egész játékidőben érezhető a suspense hatása, egyfajta fojtott feszültség, amitől kellően baljóslatúvá válik a tipikus amerikai kisváros. A Terry O' Quinn alakította mostohaapa pedig kellően kiszámíthatatlan, és kiválóan adja a szerepét. Mellette a többiek eléggé elhalványulnak. A film vége pedig thillerből átalakul egy izgalmas, húsba vágó horrorélménnyé, hogy mindenki elégedetten távozhasson a moziból.

Azonban A mostohaapa nem véletlenül nem vált klasszikussá, hanem megmaradt egy mívesen elkészített B filmnél. Minden erényét lehetne még jócskán fokozni, de azért így is teljesen jó egy esti szórakozáshoz.

Most tök elkerülhetetlen az összehasonlítás a korábban tárgyalt Kezdet kezdetével, mert azt is nemrég láttam. Ez a kaland egy kevésbé erős alapanyagból készült, a cselekménye viszont filmként jobban működik.

Roger Corman és stúdiója az AIP nem túl sok nézhetőt hagyott az utókor számára, viszont nem volt olyan filmjük sem, ami megbukott volna. Igényesebb próbálkozásaik közé tartozik az Edgar Allen Poe sorozat Vincent Price főszereplésével. Ennek pedig vitathatatlan csúcsteljesítménye A vörös halál álarca.

Poe a kedvenc íróim közé tartozik, de az ő munkáit több okból sem igazán lehet megfilmesíteni. A novellák rövidsége, a nyelvezet, és a főhős gondolatainak átadása filmen a legkevésbé sem működik. Ebben a filmben tulajdonképpen két elbeszélést is feldolgoznak, mellékszálként ugyanis a Bice-béka cselekménye is megjelenik. A főszálat pedig némi fiatalok szerelmével és kálváriájával dobták fel. Vincent Price rendkívül karizmatikusan alakítja a végtelenül gonosz Prospero herceget, a többiek mellette már igazán említésre sem méltóak. A filmnek az eredeti történethez méltóan nagyon szürreális, nagyon egyedi látványvilága van, ami a végső haláltáncban csúcsosodik ki.

Emiatt érdemes megnézni A vörös halál álarcát, de azért a film mai szemmel nézve egyáltalán nem félelmetes, sőt helyenként kifejezetten vontatottnak is hat. Arról nem is beszélve, hogy ha összevetjük az ebben az időben készült olasz gótikus horrorfilmekkel, akkor bizony hatását és szórakoztató értékét tekintve messze alulmarad még ez a film is. Hiába ott volt egy olyan zseni, mint Mario Bava.

Mindig szerettem az ókori témájú filmeket különösen, ha a Római Birodalomhoz is közük volt, az Agora pedig több különlegességet is tartogatott, úgyhogy muszáj volt megnéznem. Először is, ez egy európai alkotás, ami simán felveszi a versenyt látvány tekintetében az amerikai szuperprodukciókkal, ez pedig manapság viszonylag ritka.

A másik dolog, hogy nem a kockahasú Brad Pitt, vagy az izmos Russel Crowe a főszereplő, hanem egy nő. Még meglepőbb, hogy nem harcosnő, ráadásul még teljesen aszexuális is, így már igen messzire kerültünk az eredeti amcsi recepttől. A készítők ezt megfejelik még a keresztények ábrázolásával, akik a bevált gyakorlattól eltérően nem jóságos üldözöttek, hanem egy koszos, büdös, visszataszító, vérengző, fanatikus és buta csürhe. Igazából sokban vonható párhuzam köztük, és az utóbbi időben elterjedt neoprotestáns szekták között, akik szellemiségükben még rá is játszanak erre. A történetnek ez a szála sok buta vallási fanatikusnak szúrhatja a szemét, pedig a rendező külön gesztusokat tesz ennek ellensúlyozására: a pogányokat, meg a zsidókat hasonlóan kegyetlennek ábrázolja, a különbség csak annyi, hogy ők vesztésre voltak ítélve. A másik fontos dolog, amit nem vesznek észre, hogy az Agora egy pillanatig sem kritizálja a kereszténységet, mint vallást, hitet, vagy eszményt, pusztán a vallási fanatizmus tébolyát kritizálja, ironikusan szembeállítva a keresztény tanításokat a követők barbár cselekedeteivel. Persze, mit sem érdeklik ezek az apróságok napjaink vallási fanatikus őrültjeit.

Sajnos nagyjából ennyiben ki is merülnek a film erényei. A fényképezés csodálatos, a látványvilág nagyon szép, abszolút hitelesnek tűnik az ókori Alexandria képe. Ellenben a Földet kívülről mutató felvételek feleslegesek és hatásvadászok. A színészek sajnos teljesen közepesen alakítanak, senkit sem tudnék nagyon pozitívan, vagy nagyon negatívan kiemelni. Van ugyan a filmben néhány nagyon hatásos jelenet (a könyvtár ostroma például), de összességében kissé unalmas a sztori. Az egyik szálon a főhősnő olyan dolgokra jön rá nagy nehezen, amiket mi már legkésőbb gimnázium óta tudunk, a másik szálon meg a keresztények véres szájú fanatizmusát kell hallgatnunk. Egyik sem túl szívderítő, vagy érdekes. Olyan, mintha csak azért lenne több, mint két órás a film, mert egy ilyen nagyszabásúnak szánt történelmi tabló nem lehetne rövidebb ennél.

"- Ez ki?

- Tényleg ez ki?"

Ebben az évben nagyon úgy tűnik, hogy finoman szólva, nem készültek túl jó blockbusterek. Egyedül az X-Men: Elsők volt kifejezetten színvonalas, ezen kívül itt van a korábban tárgyalt Karib tenger 4, vagy a Halálos iramban 5, vagy az Amerika kapitány, amik legnagyobb jóindulatommal is csak közepesek. Aztán olyan mocsokságnak is ki voltunk téve, amit a Zöld Lámpás jelentett. Szerencsére a Thor nem ennyire rossz, de azért megközelíti.

Gyakorlatilag egy C kategóriás sztoriról beszélünk, amit irdatlan költségvetéssel támogattak meg, és olyan színészekkel, akiknek semmi keresnivalójuk sincs egy ennyire gyenge filmben, mert az alkotás fényét nem tudják emelni, a saját renoméjuknak viszont annál többet árt. Anthony Hopkins-t tátott szájjal figyeltem, na nem az alakítása miatt, hanem, hogy hogyan kerülhetett ide? Natalie Portman csak simán aranyos, több itt nem telik tőle. Stellan Skarsgardon legalább annyira meglepődtem, mint Hopkinson. A főhőst alakító Chris Hemsworth pedig nem több egy izmos szépfiúnál, ráadásul a forgatókönyv is jól kicseszett vele (illetve velünk). A történet elején egy bunkó, öntelt fasz, akivel nem lehet azonosulni, a film közepétől pedig hirtelen egy túlságosan is jóságos, már-már krisztusi szerepet próbálnak ráerőltetni, miközben ő még mindig a nagy harcos is egyben. Hát ezzel nagyobb színészek is elvéreznének, Chris fiúnak pedig a leghalványabb esélye sem volt. Az egyetlen érdekes karakter a történetben Loki, de nem elég markáns főgonosznak ő sem, illetve az őt alakító Tom Hiddleston sem igazán jó. A rendező, Kenneth Branagh itt érezhetően próbált nagyon halványan valami olyasmit összehozni, amihez tényleg ért, egy shakespeare-i királydráma szerűséget, de látványosan nem jött össze neki. Ha pedig már a látványnál tartunk: alig van akció a filmben, úgyhogy aki erre számít, az csalódni fog. A helyszínből szám szerint kettő van, Új Mexikó kietlen sivatagja, illet Thorék szemfájdítóan giccses világa. Szerintetek ezt a hidat komolyan gondolhatták? Majdnem kiégett a szemem, miközben néztem, annyira undorítóan nézett ki.

Egyébként a humor se működik a filmben. Én meg azon gondolkodom, hogy vajon a régi blockbusterek voltak sokkal jobbak, vagy ezeket csakis és kizárólag 13-14 évesen lehet élvezni?

Mivel a film jó hosszú, én igyekszem rövid lenni. A negyedik rész nem egy olyan érdektelenül unalmas vacak, mint amilyen az előző rész volt, de jónak még így sem nevezhetném egyáltalán.

Johnny Depp negyedszerre már egyáltalán nem vicces Jack Sparrow szerepében, bár a forgatókönyvnek se nagyon futotta poénokra, mindegyik kivétel nélkül erőltetett és gyerekes. Jack Sparrow mint karakter a játékidő jórészében teljesen logikátlanul viselkedik, minden értelmet nélkülözően, öncélúan vált 10 percenként szövetségest, mintha muszáj lenne neki. Penelope Cruz nem volt rossz választás, de kettejük között egyáltalán nem működik a romantikus szál, a film befejezésében, pedig miért nem fut bele ő is a csónakba? Aki tudja, legyen szíves, válaszolja meg. Feketeszakáll egy jó karakter lehetett volna, de a szerepe is elég gyenge, másrészt Ian McShane-nél igazán választhattak volna jobb, karizmatikusabb színészt is. Persze velük sem lenne feltétlenül olyan nagy baj, az igazi gond a rém gyenge, iszonyúan fantáziátlan forgatókönyvvel van. Sajnos az akciójelenetek sem jók egyáltalán, a CGI sem nyűgözött le igazán. Egyetlen igazán jó jelenete volt a filmnek, ami hangulatilag és látványát tekintve is tökéletesre sikerült: amikor a szirének énekelnek a kalózoknak, majd megtámadják őket. Emiatt a jelenet miatt már érdemes volt elkészülnie a filmnek. És ha már szirének, itt kell megemlítenem, hogy a papot alakító Sam Claflin elképesztően jelentéktelen, a hozzá kapcsolódó szál pedig sablonos és nyálas, ráadásul tök felesleges is.

Arra volt jó a Karib tenger kalózai legújabb része, hogy rádöbbenjünk, mennyire nem számított eddig se Orlando Bloom és Keira Knightley jelenléte a film élvezhetőségének fényében.

George Clooney 2002-ben mutatkozott be rendezőként ezzel a filmmel, ami valami hihetetlen jól sikerült. Clooney-t nagyon kedvelem színészként, de rendezőként is egy remek témához nyúlt. Egy rakás undorító (többek között Magyarországon is sugárzott) tévéműsor visszataszítóan cinikus kiagyalójáról készített egy fantasztikus filmet, amiben nem csak a médiakritikus vonal működik elsőrangúan, hanem a kémfilmes jelenetek is. Ezt a két egymástól igen eltérő műfajt pedig egy igazi féreg, Chuck Berris kapcsolja össze nekünk, aki mindkét undorító szakmának bizonyos szempontból a legalját jelenti

Schwarzenegger két kultikus filmje a Kommandó és a Ragadozó között készítette el a Piszkos alkut, amely így igen csak háttérbe szorult a két másik mozihoz képest. Erre igazából középszerűsége folytán rá is szolgált, ugyanis semmi olyan plusz nincsen a Piszkos alku-ban, ami miatt emlékeznünk kéne rá. Egy teljesen korrekt, a '80-as évek kliséit használó akciómozi. A mostanában látott olasz gagyikhoz képest persze egy vérprofin elkészített filmecskéről van szó, aminek a legnagyobb hibája, hogy igazán csak a végefelé indul be. A történet szerint egy nehéz múltú, vidéki zsaru beépül a maffiába, majd a fináléban terminátor módjára lemészárolja az összeset. Ez a nagy hentelés a végén kellően elszállt és élvezetes a maga módján, hála a Rolling Stones zenéjének. De addig igazából csak néhány bunyó, meg egy-két lövés próbálja fenntartani a figyelmünket.

Az egyik forgatókönyvíró egyébként Sergio Donati volt, aki olyan filmek írásában vett részt, mint Volt egyszer egy Vadnyugat, a Gyilkos bálna, vagy néhány Bud Spencer, Terence Hill film, és még a mai napig is ír. Nem semmi életpálya és filmográfia, annyi szent.

Schwarzenegger magyar hangja e filmben az általam oly sokat kárhoztatott Vass Gábor, aki ebben a filmben remekül teljesített, nagyon sokat javított az osztrák testépítő nem túlzottan kifinomult játékán.

A Blood kapitányt már jó régóta beszereztem, egyetlen dolog tartott csak vissza attól, hogy megnézzem: 1935-ben készült. Most viszont a francia kalandfilmeket nézve igencsak kedvet kaptam, hogy lássam az amerikai előzményeket. És bebizonyosodott az, ami már oly sokszor: egy jó film mindig jó film marad, tökmindegy mikor készült.

A Blood kapitányon persze érződik, hogy egy teljesen más korban forgatták, teljesen más közönségnek. Ezzel még nem lenne gond, de vannak olyan hibái, amiket ma már nehéz megbocsájtani. A film nagy párbajjelenete után, a leszúrt gonosztevő holttestét mutatja közelről a kamera, ahogy a hullámok csapkodják a parton. És közvetlen mielőtt elsötétülne a kép, a halott kinyitja a szemét. Azt hittem ennyire direkt baki nincs, és a zsarnok kapitány még vissza fog térni, de nem. Ez szimplán egy ordas nagy hiba, amit gondatlanságból benne hagytak a kész filmben, és erre egyáltalán nem mentség a '35-ös évszám. A többi hibától már könnyebben el lehet tekinteni: a film helyenként elég színpadias, néha pedig Errol Flynn teljesen feleslegesen kiszól a közönségnek, hogy mit gondoljon az éppen folyó eseményekről. A giccses zene a szerelmi jelenetek alatt ehhez képest már egész megbocsájtható. Nem róható fel hibaként a filmnek, hisz akkoriban színes film még csak elvétve létezett, de egy tengeren játszódó kalandmozi hatásán elég sokat ront a fekete-fehér fényképezés.

A Blood kapitány szerencsére erényekben sem szűkölködik. A főszereplőnek Errol Flynnek ez volt az első igazán nagy filmje, melynek köszönhetően a kor Hollywoodjának egyik legnagyobb sztárjává vált, teljesen megérdemelten. Tökéletes a szerepre, férfias, megnyerő és sármos, a Jóisten is kalandfilmek főhősének teremtette. Basil Rathbone itt még csak éppen megmutatja magát francia kalózkapitányként, de már itt összecsapnak, mint oly sokszor a későbbi filmjeikben. Olivia De Havilland ehhez képest már kissé halvány a női főszerepben, de a szerelmi szállal abszolút nincsen semmi baj, megvan benne a kettősség, és a dinamika egyaránt. A mellékszereplők kellően színesek, és mindenki a helyén van. A cselekmény viszonylag gyorsan pörög, egyszer sem sikerült unatkoznom ezen az 1935-ös alkotáson köszönhetően a film sok-sok fordulatának. A végső csata a tengeren kifejezetten jól sikerült. Valamennyire természetesen látszik, hogy maketthajók csatáznak, de ezt abban az időben máshogy nem nagyon lehetett megoldani. A jelenet nagyon mozgalmas, változatos, érdekes, gyorsak a vágások, a mai napig példaként szolgálhat a rendezők számára.

A Blood kapitánytól eléggé féltem, sokkal gyengébb alkotást vártam, de szerencsére sikerült kellemesen csalódnom.

Nem vagyok túlzottan otthon mostanában a Batman rajzfilmek világában, de erre nagyon kíváncsi voltam, mert tudtam, hogy Frank Miller kiváló alapanyagából a Batman: Első év című képregényből készült, ami egyébként itthon is megjelent pár évvel ezelőtt.

A rajfilm nagyon hűségesen követi az eredetit, ennek megfelelően tele van nagyon erős pillanatokkal: Bruce Wayne-hez beront egy denevér a villába, Jim Gordon felügyelőt előbb összeverik, majd elegánsan bosszút áll, Batman bentreked a kommandósokkal egy égő házban, és még sorolhatnám, a film gyakorlatilag ilyen kemény jelenetek sorozata. Közben nagyon meggyőző a kettős narráció, mely felidézi a noir-ok világát. Az akciójelenetek szépek, és nem tettek engedményeket a gyerekek kedvéért: a történet helyenként véres, gyakran igazán felnőtt problémákkal foglalkozik, mint például a megcsalás, vagy a gyerekvállalás.

Viszont még sem sikerült igazán jóra ez az adaptáció. Egyrészt beszorították a 4 részes képregény cselekményét egy rövid órácskában, így pedig nem tudnak kellően kibontakozni a jelenetek, ugyanis a sztorinak folyamatosan rohannia kell előre. Nem tudunk elmerülni ebben a világban, pedig szívesen megtennénk, mert Frank Miller nagyon színvonalas munkát tett le annak idején az asztalra. Megoldhatták volna ezt könnyedén az alkotók, a már a képregényben is teljesen felesleges, a levegőben lógó Macskanő szál elhagyásával, de az eredetihez való hűség jegyében ezt nem tették meg. Azt hiszem még sose kellett azért panaszkodnom egy filmre, mert nem elég hosszú, illetve túlságosan is hű az eredetihez, de most ez a különleges helyzet áll fent.

A kissé mangás beütésű, helyenként számítógéppel felturbózott rajzok sem nyerték el a tetszésemet, ehhez a történethez valami jóval, sötétebb, karcosabb, kíméletlenebb rajzstílus illett volna. A régi Batman rajzfilmsorozat például sokkal hangulatosabban és jóval kreatívabban volt megrajzolva.

A Batman: A kezdet kezdete alkotói semmi egyéni ötletet, vagy pluszt nem adtak hozzá az eredetihez, tulajdonképpen amit csak lehet elszúrtak. Hogy még így is rendkívül érdekes és szórakoztató lett az összkép, az csak azt bizonyítja, hogy az eredeti mennyire erős alkotás volt.

A Bosszú a jövőből már nem az apokalipszis után játszódik, viszont attól még egy olasz sci-fi akciógagyival van dolgunk, csak ezúttal nem a Mad Max-et, vagy a Menekülés New Yorkból-t másolták, hanem a Terminátort.

Három korábban tárgyalt filmünk közül egyértelműen ez számít a csúcspontnak. A főszereplő Daniel Greene olyan, mintha ötvözték volna David Hasselhoff-ot Patricky Swayze arcélével, és Stallone keménységével. Az egykori testépítőnek kétségtelenül van egyfajta igen másodosztályú karizmája, viszont abszolút hiteltelen a kiborg szerepében. Sokkal inkább hasonlít egy keménykedő tahóra, semmint egy gyilkos gépezetre, Schwarzi hozzá képest egy színészisten, és ez már nagyon nagy szó. A többi szereplő se sokkal jobb, George Eastman-nek úgy látszik kötelező volt minden sci fi jellegű olasz filmben szerepelnie, John Saxon pedig az egyetlen ismerős arc, természetesen ő is a B filmekből. A párbeszédek természetesen gyengék, különösen akkor, amikor a főhős moralizálni próbál az ember-gép létről. Dramaturgiailag is pocsék a film, mindig olyankor váltanak történetszálat, amikor éppen nem kéne.

A készítők elég gátlástalanul loptak más filmekből, nem elég, hogy Daniel Greene-ek a történet elején olyasmi ruhája van, mint a terminátornak, de ráadásul pont teljesen ugyanúgy szereli a kezét, mint osztrák kedvencünk. Természetesen a trükkfelvétel is hasonlóan gyenge. Aztán ott van a Szárnyas fejvadászból Pris karaktere, amit szintén átemeltek, csak ezúttal nem félelmetes, hanem inkább vicces az összkép.

A film végén nagyon beindulnak, az utolsó 20 perc gyakorlatilag tömény kis költségvetésű akció, és mint ilyen teljesen megállja a helyét. Van helikopteres, kamionos, lakókocsis, gyártelepes lövöldözés, brutális halálnemek egymás után, úgyhogy mindenki megkapja azt, amit már egy ilyen keménykedős, kiborgos akciófilmtől. Az aláfestő zene természetesen a jellegzetes '80-as évekbeli szintetizátorzene, ami ezúttal kifejezetten jól sikerült, remek hangulatot kölcsönöz a mozinak. Meglepően lírai jelenetek találhatóak egyébként ezekben az olasz akció sci fi gagyikban. A szintén Sergio Martino rendezte 2019 After Fall of New York-ban a város romjai fölött a magányos, sugárfertőzött trombitás szomorú dallamot játszik, a Halálhozó 3000-ben pedig a kiégett, cinikus Idegen cipeli hátán a megsérült kisfiút a kietlen sivatagon keresztül. Itt Paco a robotember egyedül vándorol, magára hagyva a sivatagban, miközben szól a jellegzetes zene.

Szeretem ezt az olasz gagyi-zsánert, és bár a Bosszú a jövőből egyáltalán nem egy jó film, de viszonylag igényesen sikerült összehozni a többi hasonló filmmel szemben, amikben a készítők szemmel láthatóan lenézték az egyszeri videonézőiket.

Ez már egy vérbeli, olasz Mad Max-klón, csak most nem a benzin, hanem a víz után folyik a hajsza. A lepusztult sivárság miatt ez a film még talán igényesebbnek is tűnhetne a két korábban tárgyalt spagetti apokalipszisnál, ráadásul itt már komolyan törnek össze mindenféle autókat, és mentes a korábban már oly sokszor kiröhögött sci fi ruháktól, illetve díszletektől. A párbeszédek nincsenek ugyan jól megírva, de legalább nem olyan ordítóan értelmetlenek, mint az Új barbárokban, vagy olyan nevetségesek, mint a 2019-ben. A történetre ugyanez igaz: nem tátong a lyukaktól, legalábbis nem annyira, mint a korábbi filmek. Ezek alapján már akár korrekt is lehetne a Halálhozó 3000, de nem az. A színészek nemcsak tehetségtelenek, de elég jellegtelenek is, amivel azért a két előző moziban nem volt probléma. A cselekmény sokkal kevésbé pergős, és ez sajnos az akciójelenetekre szintén igaz, amik gyakran feleslegesen túl lettek nyújtva. Kifejezetten kínos pillanatok is akadnak, amelyek nem szórakoztatóan kínosak, hanem ténylegesen azok. Gondolok itt például arra, amikor a biomechanikus gyerek (akivel a játékidő első felében sikerül elkerülni, mind a giccs, mind a nyálasság banánhéját, úgy hogy közben még idegesítővé sem vált) érzéstelenítésére sört használnak, amitől berúg és elkezd gitározni. Az apokalipszis után. A film befejezése viszont egy óriási, kihagyott lehetőség. Több remek ötletük volt az alkotóknak, így a befejezés még a korábbiakban látottak ellenére is lehetett volna drámai, tragikus, vagy éppen katartikus, ehelyett csak elkapkodott, és suta lett.

Nagyot dobott viszont a film élvezhetőségén, hogy magyar szinkronnal láthattam, ugyanis a Mokép 1990-ben megjelentette videón. Kiváló szinkron készült ehhez a pocsék filmhez, a stáblistát a még nagyon fiatal hangú Bozai József olvassa fel, a főhőst pedig Dörner György magyarítja, aki a filmen szereplő színésszel szemben valóban remekül alakítja a kiábrándult, cinikus fickót. A huligán főgonosz pedig magyarul Kristóf Tibor, akit ennyiszer még egyetlen filmben sem hallhattunk kurvaanyázni, mint itt.

Így tehát, ha valami különös perverzió folytán kedvet éreztek a Halálhozó 3000-hez, akkor csak is, és kizárólag szinkronosan szabad megnézni!