Csillagpor

2011. augusztus 20. - Santino89

A Csillagpor így önmagában nem igazán keltette fel az érdeklődésemet, de olyan pozitív visszhangja volt, ami kíváncsivá tett, és összességében nem kellett csalódnom a filmben.
Maga a sztori arra a szokásos archetipikus sablonra építkezik, amire a Gyűrűk ura, vagy a Star Wars is. A kérdés csak az, hogyan sikerült betölteni ezt a világot. A válasz pedig az, hogy elég jól.
 
A színészek közül feltétlen ki kell emelnem a még mindig szuperszexi Michelle Pfeiffert, aki nagyon emlékezetes öregedő, gonosz boszorkaként, illetve Robert De Niro-t, a kalózkapitány szerepében. Nagyon vicces, ahogy alakít, és nagyon szimpatikus, ahogy képes saját magán röhögni, de a történet egy bizonyos pontján ezt már kissé túlzásba viszik az alkotók. Mark Strong, aki úgy tűnik már örökké gonosztevőket fog alakítani, szintén kiváló Septimus, megvan benne a kellő karizma egy ilyen szerephez. A gondom igazából sokkal inkább a főszereplőkkel voltak Charlie Cox, mint Tristan elég harmatos, Claire Danesnél pedig mindenképpen lehetett volna egy szebb, aranyosabb, és szerethetőbb színésznőt választani. Például a filmben lökött tyúkot alakító Sienna Miller ideális lett volna erre a szerepre.
 
A forgatókönyv elég erős: fantáziadús, szellemes, és eredeti, pergő iramban folyt a cselekmény, de ahhoz, hogy igazán fergeteges legyen , ahhoz egy kicsit még viccesebbnek és még fantáziadúsabbnak kellett volna lennie, kicsit úgy, mint például A herceg menyasszonya. A rendezés teljesen rendben volt, a látványvilág pedig valóban szuper. A fényképezés szintén nagyon szép, csodálatos tájképeket láthatunk és kiváló CGI-t. A repülő hajó nekem külön tetszett.
 
Így első körben ennyit a Csillagporról, biztos vagyok benne, hogy nem utoljára néztem meg, és van egy olyan érzésem, hogy később még talán jobban is fog tetszeni.

Hatalmas Afrodité

2011. augusztus 20. - Santino89

Már láttam valamikor régebben a Hatalmas Afroditét, de a görög kóruson és a buta kurván kívül nem emlékeztem már semmire. A film újranézése során világossá vált, hogy tényleg kb ez a két ötlete volt Woodynak. A görög kórus valóban remek poénforrás, anakronisztikus minőségében új szavakkal mossa össze a régi tragédiákat ezzel a modern komédiával. Kezdetben csak kommentálják a cselekményt, majd közvetlenül beszélgetnek, és tanácsot adnak a főhősnek. Szóval ez mindenképpen ütős, de önmagában azért kevés lenne.
A másik ötlet Woody örökbefogadott gyerekének végtelenül buta, prosti anyukája. Kezdetben ez még elég vicces, majd inkább idegesítővé válik. Persze előfordulna nagyon jó beszólások a film végéig, Woody ugyanis remek dialógusokat írt, és nem ül le a film egy pillanatra se, minden folyik rendesen a maga medrében. Kicsit bántotta a szememet Woody álszenteskedése, hogy elvből nem nyúl hozzá a csajhoz. Valószínűleg ez azért van, mert pár évvel később az Agyament Harryben egész más volt vele a helyzet ilyen téren. Persze ez más színésznél nem kéne, hogy zavarjon, de Woody mégicsak mindig Woodyt alakítja. A többi színész viszont nagyon rendben van, a mellékszerepekben olyanokat láthatunk, min Helena Bonham Carter (Tim Burton filmek), Peter Weller (aki nekem már örökre Robotzsaru marad), és F. Murray Abraham (ő ölte meg Mozartot).  A film lezárása, a végső poén még nagyon jó volt, ügyesen, bár kissé hirtelen varrta el a szálakat.
A Hatalmas Afrodité már nem tartozik Woody remekművei közé, sőt még felejthető is, de jó kis film, érdemes vele egy próbát tenni.

Transformers 2 - A bukottak bosszúja

2011. augusztus 16. - Santino89

Az első rész még viszonylag tetszett, még kritikát is írtam róla: santinofilm.blog.hu/2009/09/27/transformers_2048

De ez a második rész, ez valami minősíthetetlen. Az első részen még egész jól elszórakoztam, a főhős is szimpatikus volt, meg a poénok is jók voltak. Na most olyan érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre néznék egy hihetetlenül fárasztó és humortalan vígjátékot, illetve egy robotos hatásvadász baromságot, ráadásul mindezt két és fél órán keresztül. Persze, nagyon látványos köntösben, rengeteg milliót költöttek a filmre, de olyan szinte rossz a történet, és annyira idegesítőek a szereplők, hogy hiába minden. Csak a látvány nem tud elvinni a hátán egy filmet, ha egyszer tökéletesen hidegen hagy a nagyon hülye történet, és a rossz karakterek. John Turturro például egy kiváló színész, mit keres ő egy ekkora szemét filmben, mint ez? Mennyi pénzt fizethettek neki, hogy ezt elvállalja vajon? A történet legvégén hatalmas, gigantikus látványorgiában lehet részünk, de igazából csak néztem, hogy "jé, színes, meg robban, meg futnak", de abszolút nem tudott érdekelni, vagy lekötni az egész. Ráadásul már nagyon unalmas Baytől ez a sok naplemente, meg pörgős kamera, valaha ez cool volt, cool szereplőkkel, cool filmekben, de mára már inkább csak megmosolyogtató.

Persze két és fél óra alatt könnyedén találhat magának néhány dolgot az ember, ami mégiscsak tetszik neki. Ilyenek voltak számomra a ritkán felcsendülő Green Day számok, és természetesen Megan Fox. Ebből a csajból olyan erotikus kisugárzás árad... vagy nem is erotikus, inkább szexuális, és mindamellett olyan tökéletes minden porcikájában, hogy a világ összes férfiemberének egy emberként szorul össze a nadrágja bármelyik filmjét nézve. Természetesen csak miatta nem érdemes végigszenvedni a Transformers 2-t, de jó lenne ha a hölgy szerepet kapna pár értékelhető alkotásban. Egyébként ebben az egész Transformers ügyben az a legszomorúbb, hogy egy ilyen nézhetetlen, értelmetlen, színvonaltalan kaotikus katyvasz sikeres lehet, ráadásul annyira sikeres, hogy már harmadik része is készült. Megan Fox nélkül.

Frászkarika (1985)

2011. augusztus 16. - Santino89

Felkeltette az érdeklődésemet a mostanában mozikba került film, elsősorban az érdekes alapötlet (Hitchcock Hátsó ablakának keresztezése a jelenleg divatos vámpírtémákkal), másodsorban pedig Colin Farrell miatt, akit A fülke és az Erőszakik óta egy nagyon kiváló, igazán karizmatikus színésznek tartok. Mivel remake-ről van szó, ezért ilyenkor jobban szeretem megnézni először az eredetit, és bár nem emlékeztem rá, az is gyorsan kiderült, hogy már hosszú ideje megvan a film. Úgy látszik önmagában az alapötlet is eléggé csábító volt.
 
A film nézése közben könnyedén elképzelhető, hogy nem értjük, miért is kellett pont ezt újra feldolgozni. Ugyanis elég gyenge az összkép. Elvileg horrorvígjátékról lenne szó, de horrornak se nem félelmetes, se nem véres, vígjátéknak pedig – gondolom kitaláltátok – nem elég vicces. A végén láthatunk néhány a korhoz képest egész jó trükköt, például a farkas emberré változását, vagy a vérszomjas denevér sem rossz, de mindez az utolsó pár percben már nem elég. A színészek is totál sótlanok, semmi karizmájuk, vagy jelentőségük nincs, még a vámpírnak se, akinél ez alapkövetelmény kellene, hogy legyen. A stáb egyetlen ismertebb színésze Amanda Bears, aki az Egy rém rendes család című kultikus sorozatban alakította 11 évadon át a feminista csirke Marcy Darcy-t. Így azonban eléggé különös őt szexi tinilánynak, vagy félelmetes végzet asszonyának látni. Sajnos a jól ismert ’80-as évek feeling sem olyan erős, mint általában az ilyen jellegű filmekben lenni szokott, úgyhogy erről is le kell mondanunk.
 
Azt olvastam valahol, hogy a remake jobban sikerült, mint az eredeti. Ezt elég könnyen el tudom képzelni, de nem is volt túl nehéz dolga. Még a végén kiderül, hogy tényleg egy olyan feldolgozás készült Hollywoodban, amelyben megvan az igény, hogy egy jó alapötletet színvonalasabban készítsen el. Mindenesetre, ha valaki hasonló koncepcióra vágyik a ’80-as évekből, akkor válassza inkább Joel Schumacher klasszikusát, az Elveszett fiúkat

Eldorádó

2011. augusztus 16. - Santino89

Újabb magyar film, ezúttal a ’80-as évekből, bár ez már nem olyan remekmű, mint a korábban tárgyalt alkotások, azért még bőven a jobb filmek közé tartozik. Ami nekem nem tetszett, hogy kissé szétesős volt a dramaturgia, illetve nem voltam vele teljesen tisztában mindig, hogy mit is akar tulajdonképpen mondani a rendező.
 
Viszont nagyon erős jeleneteket láthatunk, amiket nehéz is lenne felsorolni, de a zsidó férfi öngyilkossága, a gyenge jellemű férjtől való fondorlatos megszabadulás, a gyerek életének megmentése, az ávós tiszt dollárja, vagy az ’56-os jelenetek mindegyike egyaránt olyan jó szituációk, hogy kivétel nélkül tekinthetőek mind a film csúcspontjának. Az operatőri munka sem mindennapi, nagyon különleges, de mégis korhű felvételeket láthatunk az ’50-es évekről, a történet vége felé, pedig átcsap fekete-fehérbe a fényképezés, ezzel egy nagyon érdekes, egyedi mégis autentikus hangulatot teremtve. A színészekre szintén nem lehet panasz, de az nekem nagyon furcsa volt, hogy Eperjesnek 30 évesen egy 40-50 éves ember kellett alakítania, méghozzá úgy, hogy a sminkesek nem igazán öregítettek rajta. Nem mondom, valóban kiválóan alakít, jelenléte, karizmája uralja az egész Eldorádót, de mégiscsak kizökkenti a nézőt ez a korkülönbség.
 
Érdemes tehát megnézni az Eldorádót, még akkor is, ha elég lassan folyik a cselekmény, és még akkor is, ha felfedezhetőek benne művészfilmes allűrök, ugyanis erényei még így is jócskán felülmúlják hibáit.

Sógorom, a zugügyvéd

2011. augusztus 16. - Santino89

A Jack Lemmon-Walter Matthau világhírű páros első filmjéről beszélünk, a rendezői székben pedig az egyik legnagyobb amerikai rendező, Billy Wilder. Ezek után lehetne rossz a Sógorom, a zugügyvéd? Nem, már csak sznobságból sem. De komolyra fordítva a szót, tényleg egész jó a film.
 
Nyilván nem röhögtem magamat le a padlóra, sőt nekem igazából jobban tetszett a Furcsa pár, vagy A szomszéd nője mindig zöldebb, de azért erről se tudok igazából rosszat mondani, pláne, hogy az ősrégi, remek magyar szinkronnal láttam Bujtor István és Zenthe Ferenc nagyszerű játékával. De még a mellékszerepekben is olyan jól csengő hangokat hallhattunk, mint amilyen Tordy Géza. Visszatérve a filmre, már itt érdekes volt, hogy egyből megtalálta mindenki a maga karakterét, amit később még 30-40 év múlva is ugyanolyan jól hozott. Nem csinálok belőle titkot, hogy ebben a filmben is Lemmon a balek, Matthau pedig a furfangos ügyeskedő szerepében látható. Párosuk természetesen már itt is tökéletesen működik, a forgatókönyv pedig kiváló. Elsősorban a verbális humorra épít, nagyon elegáns és szellemes dialógusok hangzanak el a játékidő során, de azért nem vagyunk híján a jellemkomikumnak sem. Szerencsére az sem zavaró, hogy vígjáték létére két órás a film, ugyanis a Matthau által játszott ügyvédnek köszönhetően kellőképpen fordulatos cselekményvezetést láthatunk, a jó poénok felépítésére pedig kétségtelenül időre van szükség.
 
A Sógorom, a zugügyvéd egyértelműen magas kategóriájú, magas színvonalú szórakozás, amelyet akár a nagymamátokkal is nyugodtan együtt nézhettek, mert nincs benne semmi, ami megbotránkoztatná.

Két félidő a pokolban

2011. augusztus 16. - Santino89

Ismét a régi, jó magyar filmek világába érkeztünk, ráadásul A tizedes…nél egy jóval kevésbé ismert alkotáshoz volt szerencsém. Ismét a háborúban járunk, ismét 1944-ben, ismét Sinkovits Imre főszereplésével, ismét fekete-fehérben, azonban mégis egy teljesen más jellegű filmhez van szerencsénk.

Bár 1-2 poén elvétve akad ugyan, de ez a mozi már igen komoly hangvételű, igazából leginkább A domb című nemrégiben látott Sidney Lumet filmhez tudnám hasonlítani, pedig az jópár évvel később készült, de ez talán még jobb is annál. Mindkét műremek a fasizmus természetéről szól, csak A domb-ban angolok kínoznak angolokat, míg itt magyarok magyarokat. Ugyanúgy megmutatkoznak a kegyetlenségek, majd a foglyok közötti ellentétek, a fő különbség igazából annyi, hogy a Két félidő a pokolban nincs remény az igazságra. Ellenben az őrök legalább annyira kegyetlenül és aljas módon visszaélnek hatalmukkal, mint abban a filmben. Alapvetően tehát egy tragikus történetet láthatunk kiváló színészek tolmácsolásában. Sinkovits Imre a tökéletesen azonosulható Dió szerepében egyszerűen csodálatos, nem is lehetett volna nála szimpatikusabb, vagy jobb színészt találni. A mellékszerepekben pedig olyanok játszanak, mint Garas Dezső, Márkus László, vagy Gera Zoltán, hogy csak a legismertebbeket említsem. Mindeközben tipikus magyar embereket láthatunk és valódi drámákat, a végén pedig valódi tragédiát. A tizedes…-nél látott orosz hatás pedig nem érezhető itt annyira, szerencsére sehol sem láthatunk jóságos, megmentő oroszokat. A Két félidő a pokolban végén látható focimeccs pedig szép, hosszú és mégis dinamikus, mindemellett izgalmas, még egy a focit élből utáló valakinek is, mint amilyen én vagyok.

Közismert tény, hogy a film megtörtént eseményekből építkezik, és több változat is készült belőle. Az oroszok 1962-ben, az amerikaiak pedig 1981-ben csinálták meg többé-kevésbé ugyanezt a sztorit. A szovjet Harmadik félidőhöz még nem volt szerencsém, de így látatlanul és minden hazafiságtól mentesen, bátran kijelenthetem, hogy egyértelműen ez a verzió a legjobb. A kérdés most már csak az, hogy egy ennyire kiváló film, miért nem ismertebb itthon, és miért nem örvend nagyobb hírnévnek? Fábri Zoltán talán minden idők legnagyobb magyar rendezője, legalábbis az Ötödik pecsét és a Két félidő a pokolban után egyértelműen így tűnik.

A szomszéd

2011. augusztus 15. - Santino89

Nem egy túl ismert amerikai thriller A szomszéd, de mindenképpen érdemes megnézni. Az alapötlet maga elég ütős, a szokásos kisvárosi paranoiára épít, de sokkal hatásosabban, mint ahogy azt eddig megszokhattátok. A legfurcsább pedig az, hogy ezt még sikerül megfejelniük egy olyan szintű csavarral, ami végig ott lebeg a szemünk előtt, de a végén mégis meglep, és akkorát üt, amekkorát csak az olyan híresen csattanós alkotások szoktak, mint a Hatodik érzék, vagy a Közönséges bűnözők. Talán még egy kicsit tökéletesebben is összeáll a kép, mint az előbb említett klasszikusokban. Viszont az is kétségtelen, hogy az odáig vezető út nem éppen zökkenőmentes, ugyanis egy szokásos, sablonos amcsi tucatthrillert láthatunk, ami egy kicsit talán még lassabban is folyik a kelleténél, bár a színészek játéka ezt végig próbálja feldobni elég nagy sikerrel. Jeff Bridges szerepe nem igényel túl sokat, de teljesen azonosulható az átlagamerikai szerepében. Tim Robbins viszont zseniális, ahogy körüllengi egyfajta visszafogott furcsaság, rejtélyesség az egész lényét, majd később legalább ennyire hiteles, amikor félelmetessé válik. Azt kell tehát mondanom, hogy érdemes megnézni A szomszédot.

A tenger vadjai

2011. augusztus 15. - Santino89

Így jár az ember, ha alapból nincsenek elvárásai egy filmmel kapcsolatban. Mert egészen őszintén, mit is akartam? Szép tenger alatti felvételeket, és Jessica Albát fürdőruhában. De bármennyire is csodálatos a tenger, és bármennyire is feszes és kerek Alba kisasszony feneke, azért lássuk be másfél órára ez még nagyon kevés. Pedig semmi mást nem kapunk. A történet unalmas és totálisan jellegtelen, pár perc múlva már semmire sem emlékszünk. A párbeszédeket nagyon szarul írták meg, humornak a szikráját sem találhatjuk, és a szereplőkben sincs semmi a szépségükön kívül, és nem is kell semmi többet nyújtaniuk. Mondjuk van egy csavar, de az is olyan, hogy bárki előre ki tudja találni. A tenger vadjai tehát egy bűnrossz film, még úgy is hogy tulajdonképpen teljesíti azt, amit az ember vár tőle.

A tizedes meg a többiek

2011. augusztus 15. - Santino89

„Nichts kompót!” 

Olyan furcsa jó magyar filmet látni. Persze, mindig megvan az a sajátos magyaros íz ezekben a mozikban, amitől alapból kicsit szerethetőbbé válik számunkra egy-egy alkotás, de tény, hogy ez még borzasztóan kevés az üdvösséghez. Az én generációmnak pedig sajnos a magyar film egyenlő a szar filmmel, ami nem is csoda, hisz az elmúlt 20-25 évben összesen nem készült 20-25 színvonalas film ebben az országban.
Így hát, elő kell vennünk a régi idők klasszikusait, ha olyasmit akarunk látni, ami jó és magyar. Erre pedig nincs ideálisabb választás A tizedes meg a többieknél. Annak idején ezt is láttam valamikor a tévében, de nem sok minden maradt meg belőle, pedig kiváló filmről van szó. Remek a forgatókönyv, végig pergős, fordulatos a cselekmény, egy pillanatig nem lehet unatkozni. A karaktereket szintén kiválóan írták meg a jég hátán is megélő Molnár tizedestől kezdve, Albert inason és a német tiszten át egészen Eduárd zászlósig mindannyian önálló egyéniségek, olyanok, akik miatt érdemes filmet nézni. A mozi humora bár néhol már kicsit elavultnak számít (lásd átöltözős poénok), mégis összességében nagyon szórakoztató. Nem emlékeztem rá, de a háborús jelenetek is elég korrekt színvonalúak a korhoz képest. Amire egyáltalán nem emlékeztem, hogy van egy drámai vonulata is a filmnek, és ez nem kevésbé kiváló, mint a vígjátéki részek. Nagyon tetszett például az a jelenet, amelyben gyerekeket próbálnak toborozni, de a főhősök megállítják őket. Továbbá nem nehéz belátni a mondanivalóját sem, ahogy a magyarság helyzetére reflektál a nagyvilágban.
Egy dolog viszont nem tetszett, de megértem, hogy elkerülhetetlen volt abban a korban, ez pedig az oroszok ábrázolása. Persze, nem túl geil, és nem is próbálja őket hős felszabadítóként ábrázolni, hanem sokkal inkább egyfajta erőteljes nagybácsiként ábrázolják őket, míg a németeket, de főleg a nyilasokat utolsó szemétládáknak. Tudom, hogy ezt abban a korban nem lehetett máshogy megoldani, de a szimpatikus kommunista elvtárs, meg a jóképű orosz katona nekem kicsit sok volt, sokkal erősebb lenne a film, ha az oroszokat nem lett volna muszáj ilyennek ábrázolni.

 

Ments meg, Uram!

2011. augusztus 15. - Santino89

Egy végtelenül korrekt filmről beszélhetünk a Ments meg, Uram! esetében. A halálbüntetés intézményét mutatja be nekünk, és tulajdonképpen ez vele az én igazi nagy problémám is, hogy inkább ezt helyezi előtérbe, semmint a valós drámát, de könnyen lehet, hogy ez csak kötözködés a részemről. És hogy miért korrekt a film? Mert úgy tűnik, mintha nem akarna állást foglalni, hanem a nézőre bízza a gondolkodást, és a választ néhány kényes kérdésre. Legalábbis látszólag. Mert persze a szimpatikus szülőkön keresztül láthatjuk az áldozatok szemszögét is, és párhuzamos vágással láthatjuk az áldozat és elkövető halálát egyaránt. De hogyan is látjuk mindezt? A fiatalok megkéselését, megerőszakolását és megölését csak távolról a sötétben, a világ leghalkabb puskadurranásának kíséretében, míg az elkövető halálát premier plánokban, meghatóan és borzasztóan kirészletezve. Ráadásul Sean Penn még ki is mondja nekünk, hogy embert ölni, bűn, akárki is teszi meg. Így a film sokáig sikeresen tartotta fent a kényes egyensúlyt, a végére mégis meg akarja mondani, hogy mit gondoljunk ettől, így pedig egy halálbüntetéspárti propagandafilmmé válik, még akkor is ha remekül készítették el. Merthogy valóban szívszorító dráma zajlik a szemünk előtt, ami tényleg nagyon komoly és megható. A forgatókönyvet is nagyszerűen írták meg valóban megtörtént események alapján, a színészek pedig zseniálisak. Susan Sarandon a megtestesült jóság szerepében egy pillanatra sem válik visszatetszővé, pedig a karakterében benne rejlik ez a veszély. Sean Penn szintén kiváló, sőt megnyerő a gyilkos szerepében. Ilyen ellentmondásos karaktert ritkán láthatunk a vásznon, pláne ritkán érezhetünk együtt egy ilyen mocsadékkal. Továbbá kiválóan kerüli el a film a nyálasság csapdáját is, ami egy ilyen téma esetében nem egyszerű. Nem gondoltam volna Tim Robbinsról, hogy nemcsak kitűnő színész, de ilyen kiváló rendező is. Általában jellemző az ilyen rendezéssel próbálkozó aktorokra, hogy nagyon meg akarják mutatni a tutit (ez még Eastwood Mistyjére is jellemző), de itt ennek nyoma sincs. Egy szép, visszafogott filmet láthatunk, erős mondanivalóval.

300

2011. augusztus 15. - Santino89

Amikor először láttam a 300-at, olyan négy évvel ezelőtt, akkor elég nagy csalódás volt, és mások se voltak róla túl jó véleménnyel. Most visszanézve egész kellemes a csalódás. Egyvalamiről ugyanis elfeledkeztem: arról, hogy a képi világ mennyire szenzációs. Persze, CGI-tól bűzlik az egész, de mégis tátott szájjal bámultam a csatákat, a lenyűgöző képsorokat, például amelyben a perzsa hajókat elpusztítja a vihar. Annak idején nagyon visszatetszőnek tűnt számomra a spártai katonák kőkeménységét bizonygató jelenetek, de most inkább jót szórakoztam rajta, hogy mennyire túlzó, és inkább poénnak, sőt iróniának tudtam be. Így, hogy nem tudtam komolyan venni a 300-at egyből humorosabbá, és élvezhetőbbé vált az egész alkotás. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne vérezne így is ezer sebből (hogy stílusosak legyünk). A legrosszabb a filmben egyértelműen a narráció. Annyira rossz, hogy túlmegy az annyira rossz, hogy már jó kategórián, mert még annál is rosszabb. Hihetetlenül szájbarágós lesz tőle a 300, pedig azért lássuk be, nem egy túl bonyolult történettel állunk szemben. És meg is érkeztünk a következő problémához, ami nem más, mint maga a történet primitívsége. Gyakorlatilag tényleg annyi a sztori, hogy a kemény spártaiak szembeszállnak a túlerővel. Ezt úgy próbálták meg feldobni, hogy otthon a királyné megpróbálja támogatni a férjét, de ezek lettek végül a 300 legfeleslegesebb, legrosszabb jelenetei. Szerintem azért ebben a sztoriban ennél több potenciál rejlett. A legnagyobb probléma a 300-al, hogy a befejezés egész egyszerűen kiált a katarzisért, de arra aztán hiába várunk. Ezek mellett már meg se említem, hogy jónéhány tök felesleges anakronizmussal is szembetalálhatjuk magunkat, és még csak történésznek sem kell lennünk ahhoz, hogy ezeket könnyedén kiszúrjuk. A rendező Zack Snyder pályáján a 300 egy középszerű alkotásnak felel meg: a zseniális Watchment meg se közelíti, de a bűnrossz Álomháborút lazán lekörözi. Néhány évente pedig végülis meg lehet nézni, minden komolyabb károsodás nélkül, ha éppen beérjük némi agykikapcsolós szórakozással.

Zöld lámpás

2011. augusztus 09. - Santino89

Hollywood minden műfajból megpróbálja kicsavarni az utolsó cseppeket, amíg azok pénzt hoznak a konyhára. Ilyen volt az ’50-es ’60-as évek ókori szandálos filmjeinek divatja, vagy mostanában a képregényadaptációból készült szuperhősmozik reneszánsza. Eleinte csak finoman próbálkoztak, Amerika legnagyobb hőseivel, aztán az ezredfordulótól kezdve a technikai fejlettségnek és a mozibajáró közönség életkorcsökkenésének következtében hirtelen elszaporodtak az ilyen jellegű alkotások. Most már elkészül minden valamirevaló figurának több folytatása, előzménye, újraértelmezése, így a megfáradt Hollywood kénytelen az olyan huszadrangú hősökhöz nyúlni, mint amilyen a Zöld Darázs (ami egyébként egy egész nézhető, vállalható filmecske), vagy mint most a Zöld Lámpás.
 
A Zöld lámpással sajnos elég sok probléma van, úgyhogy vágjunk is bele. A látványvilágra a legnagyobb dicséret a jó közepes. Egyszer se esett le az állam, hogy mekkora jelenet volt, viszont az is tény, hogy egyszer se kaptam a fejemhez, hogy mennyire rosszul nézett ki. Lehet az igényeink lettek túl magasak az idő előrehaladtával, de szerintem nem, például a legutóbbi X-Men filmben is voltak erős pillanatok. Az akciójelenetek egyébként annyira elszálltak, hogy úgy igazán izgulni sem lehet a hősökért egyetlen pillanatig sem. A főszereplő Ryan Reynolds egy mindenféle karizmát és tehetséget nélkülöző tucatfiú, gyakorlatilag simán felcserélhető, karaktere pedig egy nagyon üres sablon. Mindez igaz a főhősnőre is, pár perccel a film után már nem tudom felidézni az arcát. Peter Sarsgaard tolószékes elefántembere pedig sokkal inkább szánalomraméltó, semmint félelmetes gonosz. A stáblistán megtalálhatjátok még Tim Robbinst, aki igazából csak itt van, és ennyi. A történet természetesen a kijelölt sablonok mentén halad, semmi meglepetésre ne számítsunk még csak véletlenül se, ahogy humorérzékük sem igazán volt az készítőknek. Ez körülbelül egy átlagosan rossz hollywoodi filmnek lenne tekinthető, de néha az arcunkba kapunk annyira sablonos, és förtelmesen giccses képeket és párbeszédeket, amitől minden jóízlésű ember egyszerre szisszen fel fájdalmában. Nem csak a naplementés csajozásra gondolok itt, hanem az apukára való sablonos visszaemlékezésekre is.
 
A slusszpoént pedig még nem is írtam. Tudjátok ki rendezte ezt a filmet? Martin Campbell. Az a Martin Campbell, aki feltámasztotta a ’90-es években James Bondot minden idők egyik legjobb 007-es kalandjában az Aranyszemben, majd ezt a bravúrt sikeresen megismételte 2006-ban a Casino Royale-al. Emellett minden idők egyik legnagyobb kalandfilmje is a nevéhez fűződik, ez pedig nem más, mint a Zorro álarca. Pont a vetítés alatt adta le itthon valamelyik kereskedelmi csatorna, én pedig azon gondolkoztam, hogy lehet jobban jártam volna, ha itthon maradok, és inkább megnézem, pedig évek óta be se kapcsoltam a készüléket. Martin Campbell pedig remélem nem ragad le ennél a színvonalnál, hanem még visszatér régi önmagához, és hasonló kaliberű alkotásokat tesz le az asztalra.

Játsz/ma

2011. augusztus 09. - Santino89

Olyan érdekes, hogy Fincher régen még tudott filmet rendezni, és nem halálunalmas, értéktelen szemetekért sztárolták körbe világszerte.

Pedig ez sem egy egetrengető alkotás, hatásában igencsak elmarad a Hetediktől és a Harcosok klubjától egyaránt. Viszont attól még ez is egy kiválóan elkészített film. Érdekes és fordulatos a forgatókönyve, nem a megszokott sablonokra építkezik, és így végig kétségek közt tartja a nézőjét, és még az utolsó pillanatokban is képes meglepetéseket okozni. A rendezés maga is végig dinamikus, a színészek pedig kiválóak; Michael Douglas telitalálat erre a figurára, nála jobbat nem igen lehetett volna találni. Sean Penn sajnos túl kevés időt tölt a vásznon, de őt mindig jó látni.

Nem igazán tudok belekötni a Játsz/mába, remek kis film, nehezen tudnám elképzelni, hogy valakinek ne tetszene, amennyiben nem hasonlítja Fincher valódi klasszikusaihoz. Elsősorban egyébként magának Finchernek ajánlanám újbóli megnézésre, hátha eszébe jutna hogyan is kell jó filmet készíteni.

Portyán

2011. augusztus 09. - Santino89

Igazából értetlenül néztem ezt a filmet. Friedkin mégis kinek készítette? A melegek utálták, mint a szart, hogy perverz csőcseléknek ábrázolták őket (és most itt tekintsünk el a nyúlfarknyi jelenettől, ahol Pacino bevédi kollégái előtt az egyik srácot), gyakorlatilag a film 90%-ában visszataszító és undorító fertőnek ábrázolják a buzibárok világát. Éppen ezért a homofóbok is gyűlölni fogják ezt a filmet, szóval gyakorlatilag mindenki utálni fogja. Pacino maga is azt nyilatkozta, hogy ő nem ilyen filmre szerződött, és most ezt kivételesen nem érzem a szokásos bukás utáni mosakodásnak: hisz Pacino az eltelt évek során sokat bizonyította, hogy milyen kiváló ízléssel választ magának filmeket, és maga az alapanyag amúgy nagyon is ígéretesnek tűnik, hiszen egy valós sorozatgyilkosságot dolgoz fel, ahol a főhős meghasonlik önmagával. Ehhez képest szőrös buzik nyalakodását kell látnom az egész filmen keresztül, sőt másodpercekre még premier plános seggbekúrást is láthattam, pedig sosem akartam. Arról már nem is beszélek, hogy nincsen valamirevaló cselekménye a sztorinak, nincs benne fejlődés, nincs benne motiváció, úgy önmagában nem sokat ér az egész. Al Pacino természetesen remekül alakított ebben a filmben is, de azért egymaga nem tud elcipelni a vállán egy ekkora szart. Nem véletlenül jelölték annak idején olyan több Arany Málna díjra is. Dehát Pacino minden idők legnagyobb színésze, így már csak miatta is kénytelen voltam megnézni ezt a filmet.

süti beállítások módosítása