A Rendőrsztori 2 színvonala igencsak messze esett az első résztől, de azért optimista módon belevágtam A nagy balhé 2-be.

Sajnos ez sem olyan jó, mint az elődje, pedig reménykedtem. A helyzetkomikumok többsége nem működik benne, gondolok itt arra a nagyon nagyon hosszú jelenetre, ahol egymás elől bujkálnak az egyik csaj házában. A bunyós jeleneteket pedig kevésnek tartottam. Persze, amikor belelendültek, akkor nagyon ismét a szokásos kiváló kaszkadőrmutatványoknak lehettünk szemtanú, és természetesen Jackie Channek volt ismét néhány remek ötlete (lásd bilincs és erőspaprika), de összesen csak két vagy három nagyobb akciójelenet volt. A történet maga pedig természetesen szót sem érdemel, annyira mellékes, hogy figyelni sem érdemes rá. Kíváncsi leszek ezután az Istenek fegyverzete 2 hogyan sikerült.

Meg arra is rájöttem, hogy miért nem szeretik sokan a Jackie Chan filmeket, azon kívül, hogy a tévék nagyon gyakran leadják mindegyiket. Azért mert tök egyformának tartják, és tök igazuk van. Nincs ezekben a filmekben semmi mélység, vagy drámaiság, ami átélhetővé tenné. Pedig akkor esetleg még izgulhatnánk is a hősökért, a jelenetek veszélyesebbnek tűnnének, és a humor is jobban ülne. És ha azt gondoljátok hülyeségeket beszélek, hisz egy Jackie Chan filmnek nem erről kéne szólnia, akkor tévedtek. Nézzétek csak meg a Rendőrsztori 1-et, vagy a Rettenthetetlen hiénát! A jól megszokott hülyéskedés, és a látványos mutatványok mellett azokban a filmekben van szenvedély, düh, és dráma, amitől sokkal jobbá és emlékezetesebbé válnak.

Annyi helyen botlottam bele a neten a Tetovált lányba, hogy kíváncsi lettem, mi is ez. Semmi előzetes ismeretem, vagy elvárásom nem volt vele szemben, leszámítva persze, hogy ekkora baromi felhajtás után jó filmre számítottam.

És igazából egyáltalán nem rossz a végeredmény, de most már egyértelmű számomra, hogy a rajongás sokkal inkább az eredeti könyvnek szól, semmint a filmnek. A mozival több problémám is van. Először is az, hogy túl hosszú. 2 és fél órás, amit nem érzek igazán indokoltnak, bár valószínűleg a regényhez való kapcsolat miatt lett ez így. További probléma a hossz mellett, hogy elég lassan folyik a cselekmény, annyira nagyon ugyanis nem érdekes a nyomozás, a néhány funkciótlan balhé (verekedés suhancokkal, vadászjelenet) pedig nem tett rám valami nagy hatást. Gyakran olyan érzésem volt, mintha egy tévéfilmet néznék, amiről kiderült, hogy nem alaptalan, ugyanis a folytatásokkal együtt átdolgozták egy minisorozattá az egészet.

Viszont kétségtelenül megvannak a maga erényei is A tetovált lánynak. A színészek például tökéletesen hozzák a szerepüket, mintha csak rájuk szabták volna. Különösen a címszereplőre igaz ez a megállapítás, nagyon emlékezetes karakter ez a sérült csajszi. Aztán ott vannak a remek szituációk, gondolok itt elsősorban a gyámmal kapcsolatos konfliktusra, amit remekül intézett el a tetovált lány. Vagy ilyen a főgonosz megbüntetése is. Maga a fő cselekményszál egyébként kellően rejtélyes, elborult és perverz.

A folytatásokra, vagy a regényekre valahogy mégsem sikerült kedvet csinálni ennek az első résznek. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy David Fincher mit hoz ki ebből az alapanyagból, de nem lesz nehéz sokkal ütősebbet, mint a Közösségi háló. Talán még azt a rohadt Oscart is megkapja...

A barbáros-fantasys filmek mezsgyéjén kalandozva igen hamar sikerült megérkezni a mélyponthoz. Ha a Conan, a barbár A kategóriás, a Vadak ura egy egész jó B film, a Conan, a pusztító pedig egy rosszabb B film, a Vadak ura 2 egy C kategória, akkor az Ator, a harcoló sas már egy igazi Zs-film.

A történetet innen-onnan lopkodták össze, eltekintenék a felsorolástól, eredetiségnek ne keressük a szikráját se. A színészek szupertehetségtelenek Miles O' Keefe-el az élen, aki mintha külön vigyázott volna, nehogy bármilyen érzelmet lehessen látni az arcán. Sajnos a csajok sem elég dögösek, hogy legalább miattuk érdemes lenne megnézni a filmet. A legidegesítőbb az egész Ator-ban, hogy mindent, de mindent elmagyaráznak illetve, kommentálnak a szereplők, ezzel totálisan hülyének nézve a nézőt. Annyira buta párbeszédeket is hallhatunk, amilyeneket csak el tudtok képzelni. A csatajelenetek még viccnek se jók, annyira rosszak, és bűzlik a film az olcsóságtól. A pókos csata a végén elképesztően szánalmas, de valahogy nem lehet mégse röhögni rajta. Ez pedig a legnagyobb baj ezzel a filmmel: néha bejátszik ugyan az annyira rossz, hogy már jó effektus, de az esetek többségében csak szenvedünk, és várunk a megváltó stáblistára, ami valahogy csak nem akar eljönni. Aztán, amikor mégis akkor boldogok vagyunk.

Egyetlen dolog tetszett az Atorban, ez pedig a főhős kisállata, egy édes, imádnivaló kis medvebocs, akinek nem adtak elég teret, pedig önmagában érdekesebb, mint az összes színész együttvéve. De igazából ha csak a kismedvét néztem volna másfél órán keresztül, akkor is sokkal jobban jártam volna, mint így.

A film rendezője, Orosz Dénes régebben (évekkel ezelőtt, amikor még olvastam) gyakran közölt kritikákat a Vox mozimagazinba. A többiekkel ellentétben stílusa azonnal felismerhető volt, mert tele volt mindenféle zavaros, elfojtott, szexuális leírásokkal (kedvencem a Pókember kritika volt 2002-ben amiben a főhős egyszerre volt szado mazoista, és maszturbáló kiskamasz). Egy szó, mint száz, utáltam Orosz Dénest, úgyhogy rendkívül kíváncsi lettem az első nagyjátékfilmjére.

A helyzet az, hogy épp a forgatókönyvvel van a legkevesebb probléma. Nagyon jó az alapötlet, remek dialógusok vannak, ami igen ritka a mai magyar filmben. Kicsit van benne egy kis Idétlen időkig feeling, csak persze kevésbé színvonalasan. Abban sem adtak magyarázatot nekünk, viszont érthető volt, hogy mitől tért vissza minden a rendes kerékvágásba. Itt a történet egy idő után nagyon kifullad, teljesen szétesik, és csak azt várjuk, hogy mikor lesz vége. Ez azonban még megbocsájtható lenne. Az igazi baj a színészi játékkal van. Kb olyan színvonalú, mint amilyen a Barátok közt valamelyik epizódja, és ez végig kizökkentett a Poligamyból, ettől vált az egész totálisan hiteltelenné. Olyan totálisan mesterkélt, hogy sikerült ezzel tönkretenni a filmet, hiába a jó alapötlet, meg a forgatókönyv. Bizonyos szempontból ez nyilván az elsőfilmes rendező hibája is, hogy még nem tudja kellőképpen instruálni a színészeket, de természetesen a színészek hibája is. Azonban külön ki kell emelnem a mezőnyből Mészáros Bélát, aki a többiekhez képest még sokkal, de sokkal rosszabb. De a színészi játék annyira amatőr szinten mozog, amilyet csak el tudtok képzelni. Csányin külön meglepődtem. Láttam már pár filmben, és ott sem volt kifejezetten jó, de annyira rémes se, mint itt.

A Poligamyban tehát megvolt a lehetőség, de azért még nagyon messze van egy jó filmtől.

"Taxi! Taxi! TAXI!!!"

Sose szerettem az ilyen nőnek öltözős vígjátékokat, bár a Van, aki forrón szereti egész jó kis film.

Az Aranyoskám meg egy klasszikus, már csak ezért is muszáj volt megnéznem. Közben végig azon gondolkodtam, hogy láttam-e már valaha ezt a filmet. Néha határozottan olyan érzésem volt, hogy igen, de legtöbbször inkább nem. Az Aranyoskám mindennek ellenére egy jó film. A fiatal Bill Murray már itt is elég vicces és karizmatikus. Jessica Lange-t pedig akárhányszor látom mindig teljesen hiteles, akár egy óriásmajom bábját, akár pszichopata némbert, akár szerető feleséget alakít, minden szerepében tökéletesen megállja a helyét, és minden filmben annyira imádnivaló, hogy folyton beleszeretek újra és újra. Persze a show-t Dustin Hoffman nyúlja le, aki nemcsak azt bizonyítja be nekünk, hogy micsoda komikus vénával áldották meg, hanem egy rendkívül bájos női alakítást is bemutat nekünk. Annyira jó, hogy néha még arról is elfeledkezünk, hogy valójában férfi.

Persze a színészek önmagában még kevesek lennének ahhoz, hogy igazán jó legyen az Aranyoskám. A kiváló forgatókönyvet is kellett hozzá, ami tele van jó beszólásokkal, humoros fordulatokkal, bonyodalmakkal, és kínosabbnál kínosabb szituációkkal, mindezt annyira ízlésesen tálalva, amennyire csak lehetséges. Közben valahol érezhető a filmben egyfajta intimitás, vagy meghittség, amitől igazán emberi, átélhető és szerethető lesz az Aranyoskám.

Haladunk egyre mélyebbre és mélyebbre. A vadak ura már önmagában nem volt több egy szerethető B filmnél, a folytatás pedig már kész katasztrófa. Olyannyira rossz minden ízében ez a film, hogy a Conan, a pusztító ehhez képest a művészet felsőfoka.

Egy bizonyos Sylvio Tabet követte el ezt a filmet, és még vagy 5 író dolgozott a forgatókönyvön, ami nekem már csak azért is furcsa, mert végig olyan érzésem volt, mintha egy ütődött írta volna meg egy unalmas délután folyamán. Sylvio Tabet, a rendező hálistennek soha többet nem rendezett egyetlen filmet se. Egyébként ő volt az első rész producere, így jött ő be a képbe. A történet maga az első rész után játszódik közvetlenül, de a főszereplő Marc Singeren inkább egy jó 20 év különbség látszódik, pedig a valóságban csak 10 telt el, a színészi képességei viszont csak visszafele fejlődtek ezidő alatt, főhős létére szinte észrevehetetlen a filmben. Több szereplő nem tűnik fel az első részből. A főgonosz egy sablonos ripacs, de még így is elég felejthető és szánalmas. Kari Wuhrer pedig csak szimplán idegesítő. Persze nem lehetett egyszerű dolguk, hisz olyan borzalmas dialógusokat írtak nekik, hogy az valami egészen hihetetlen. Az a legdurvább, hogy poénosra meg viccesre akarták venni az egészet, de erőltetettre és cikire sikerült, csakis és kizárólag sajnálatból mosolyodtam el olykor-olykor. Annyira gyenge ez a film, hogy még ez a humorosnak szánt időutazásos szál is feldobja, pedig önmagában ez is egy borzalmas ötlet. A trükkök nagyon gagyik, különösen ha belegondolunk, hogy '91-ben készült A vadak ura 2. Ennek ellenére az külön vicces, hogy hamisítatlan '80-as évekbeli hangulatot áraszt a zenékkel és a frizurákkal. És itt készüljetek fel a létező leggagyibb 80-as zenékre, amilyet csak el tudtok képzelni. Az eredeti A vadak ura szép és hősies zenéjéből egyetlenegy taktust sem voltak képesek felhasználni, de nem is baj, úgyse illet volna ide. Egyébirán küzdelmek gagyibbak, mint a 10 évvel korábbi első részben, de cserébe láthatunk autós üldözést.

A vadak ura 2 egy kritikán aluli darab. Készült pár évvel később még egy folytatás, de az már kizárólag tévére, és az akkortájt hódító Herkules-Xéna filmekre hajazott sokkal inkább, mint bármelyik elődjére. Nem áll szándékomban újranézni, így valószínűleg olvasni sem fogtok róla. Egy pozitívuma azonban mégiscsak van A vadak ura 2-nek: ebben valamiért már nem festették be feketére azt a szerencsétlen tigrist. Viszont ez a minimum, ha már sárba tiportak egy gyerekkori klasszikust.

Ez egy olyan klasszikus Disney rajzfilm, ami nekem teljesen kimaradt a gyerekkoromból, és a mai napig kellett várnom, hogy megnézhessem. Természetesen a jól ismert képsort, én is láttam ezerszer, de nagyjából ennyi.

Maga a film egyébként egész jó. Nem éri el fel olyan magasságokba, mint a 101 kiskutya, vagy A dzsungel könyve, viszont még így is bőven jó, nem véletlen szeretik a gyerekek már 1955 óta. Kicsit negédes ugyan, de nem feltétlen sportszerű ezt felhoznom egy Disney film ellen. Szerencsére nagyon keveset énekelnek benne, és nincs tele idegesítő figurákkal se, bár a macskáktól a falat tudtam volna kaparni, szerencsére túlsúlyban voltak a jópofa állatkák. Legjobban a hód tetszett az állatkertben, rajta rendesen szakadtam a röhögéstől, de a hiéna hangja se volt semmi. Aranyos volt az egész sztori, a romantikus betétek pedig hihetetlenül édesek, nem véletlen vált olyan népszerűvé a spagettis jelenet. A film a végére kifejezetten izgalmas lesz, bár azt sose gondoltam volna, hogy a kisbaba legfőbb és egyértelmű ellensége a patkány. A legvégső képsorok happy endje kicsit túl erőltetett és túl hirtelen jött, szerintem a gyerekek a veszteségről is tanulhatnának egy meséből. Szerencsére azért ezt is profin és szellemesen oldották meg a Disneynél.

A magyar szinkronról ismét csak a legnagyobb elismerés hangján tudok szólni: Stohl a vagány kóbor kutya szerepében nagyszerű, Sinkovits Imre pedig nagyon vicces elhülyült öreg kutyaként, de a többiek sem kevésbé jók.

Alapvetően egy közepes akció fantasyról lenne szó Schwarzenegger ifjú korából. Az első részhez képest sokkal mozgalmasabb, humorosabb, sokkal több a dialógus. Akkor jobb is lenne az elsőnél? Szó sincs róla!

A Conan, a pusztító akkor lehetne közepes, ha nem lehetne az első részhez viszonyítani, így viszont kifejezetten rossz. Az első rész hangulata, epikus története, emlékezetes karakterei egytől egyig eltűntek. Helyette szánalmas stúdiódíszletekben futkároznak a hősök. Schwarzi előbb egy pirosruhás majommal küzd meg, aztán egy szarvas izével, ami úgy néz ki... nos úgy néz ki, mint egy rakás szar. A történetnek ezúttal semmi súlya nincsen, az előző rész végén azt ígérték, hogy Conan felemelkedését láthatjuk, nem pedig egy kalandját a sok közül. A mellékszereplők sajnos egytől egyig idegesítőek, különösen Olivia D'Abo, de azért a többiek is. Ráadásul sehol sincs egy markáns főgonosz. Az előző rész véres, nagyszabású csatajelenetei helyett be kell érnünk vértelen és gyengén megrendezett összecsapásokkal, amik inkább egy tévéfilmbe illenének. Ennek megfelelően sehol egy dögös nő, vagy szexjelenet, a humora pedig kifejezetten gyerekes és idétlen, ahogy a hercegnőnek szexuális felvilágosítást tartanak. A Conan, a barbárból egy gyerekfilmet csináltak ezek az állatok! A vicc az, hogy gyerekkoromban se tetszett ez a rész az elsőhöz képest, viszont itthon a videózás hőskorában a második terjedt el inkább, úgyhogy sokaknak csak később volt szerencséjük az eredetihez. Mi volt még jó az első részben? Hát persze... a zene! Érdekes, de az általam nagyon nagyra becsült Basil Poledouris mintha csak előre érezte volna a film színvonalát, és tökéletes műremekét ennek megfelelően gagyibbá tette, mert túl jó lett volna ide. Persze az is lehet, hogy ízléstelen rendezői utasításnak köszönhető, de mindegy is, a lényeg, hogy a zene ugyanaz, csak rosszabb, és nem is illik a látottakhoz.

Így mindent összevetve a Conan, a pusztító egy borzalmasan kiábrándító darab, és az a nagy baj, hogy akinek tetszett a klasszikus első rész, az úgyis megnézi ezt is. Pedig már gyakorlatilag nem is egy kategóriába tartoznak, ugyanis ez már vérbeli B film, míg az első rész nem csak műfajteremtő volt, de egyúttal túl is lépett a saját műfaján.

Egy ilyen címből általában következtetni lehet a film színvonalára is, az ilyeneket pedig általában messziről kerülöm.

Akkor mégis miért néztem meg?

Sophie Marceau miatt. Minden idők legszebb, legdögösebb, legérzékibb, legszexisebb dívája miatt, aki iránt egész kis korom óta táplálok múlhatatlan szerelmet. Nők jöttek-mentek az életemben, de Sophie maradt... Szóval miatta képes vagyok bármilyen filmet megnézni, mert sajnos az a helyzet, hogy a művésznő nem túl jó ízléssel válogat a szerepei közül. A Gyerekek vagy egyebek is már több éve megvan itthon, de valahogy sose akaródzott elindítani. Legjobb esetben is csak egy közepes francia vígjátékot láthatok. És ez végülis be is jött. A film kicsit modoros, kicsit erőltetett, de azért még bőven szórakoztató, lehet rajta nevetni is néhányszor egy Másnaposok 2-re köröket ver, még úgy is, hogy a forgatókönyv is kicsit összecsapott, és nem sok meglepetés akad benne. Könnyed délutáni szórakozásnak teljesen elmegy, Sophie pedig természetesen nagyon bájos még ennyi idősen is, ráadásul nem sokszor láthattuk őt háziasszony, meg üzletasszony szerepben, de mindkettő nagyon jól áll neki.

Meg utánanéztem az eredeti cím magyar jelentésének is: Az ágy másik oldalán. Na ez se sokkal jobb, mindenre asszociálnék, csak könnyed, tipikusan francia vígjátékra nem.

Nehéz írni egy olyan filmről, aminek se kirívó hibái, se nagy erényei nincsenek. Általában ilyenkor szokták a tartalmat leírni, de én erre még most sem vetemedek, hisz arra bármilyen hülye képes lenne, és különben sem filmismertetőket írok, úgyhogy rövid leszek.

Tommy Lee Jones jó és hiteles ebben a szerepben, bár könnyen lehet, hogy már élete végéig vadnyugati vénembereket fog alakítani, annyira passzol hozzá a szerep. Cate Blanchett bájos ugyan, de kicsit túl finomnak éreztem őt ebben a westernkörnyezetben. A kislányát alakító... khm... kislány se követte el a gyerekszínészek oly gyakori hibáját, vagyis nem vált idegesítővé. Aki meglepő volt számomra, az a főgonoszt alakító Eric Schweig, aki a fantasztikus Az utolsó mohikán című remekműben még nyílt tekintetű, jóképű és szimpatikus fiatalember volt, itt már egy sátánian gonosz, visszataszító, förtelmes varázslót alakít, méghozzá elég hátborzongatóan.

A történet lehetne kicsit rövidebb, folydogálhatna kicsit gyorsabban, de szerencsére, amikor beindul kellően izgalmas, bár kétségtelenül lehetett volna kicsit drámaibb. A fényképezés gyönyörű, de ez szinte már alapelvárás egy westernnél. Jól tették az alkotók, hogy csempésztek bele egy kis misztikumot, különlegesebbé vált tőle a film, de az is igaz, hogy még így is túl gyakran eszembe jutott John Wayne Az üldözők című filmje.

"Az üt először, aki igazán nagyot üt... és először"

Ideje volt egy olyan magyar filmnek is, ami nem olyan régi. Viszont legalább jó szar.

Szerencsére nem teljesen. A mekis jelenet egészen vicces, meg tény, hogy van pár valóban humoros beszólása a hőseinknek. Ha nagyon akarnám belemagyarázhatnám a filmbe, a külföldi profizmus összecsapását a magyar balfaszsággal, aminek tökéletes példája maga az Argo is.

A forgatókönyv és a dramaturgiája egyébként úgy rossz, ahogy van, de a sztori legalább nem unalmas. A színészek meg javarészt azokat a tapló figurákat hozzák, akiket az Üvegtigrisben is kellett, de ez most inkább idegesítő, mint szórakoztató. Ez a sok hollywoodi menőzés viszont teljesen fölösleges volt, ahogy Guy Ricthie-t is lehetett volna sokkal jobban átültetni a magyar viszonyokra, ha már mindenképpen másolni akarunk. Persze, ha Árpa Attilának lenne bármi köze a magyar valósághoz, akkor talán lett volna esélye. Amikor először láttam A ravasz az agy, és a két füstölgő puskacső című filmet, az jutott eszembe, hogy ezt mi magyarok is simán meg tudnánk csinálni, még sok pénz se kéne, csak jó forgatókönyv, meg jó színészek. Viszont ez így tök hiteltelen.

Félreértés ne essék azért az Argo nem egy nézhetetlen szar, attól messze van, de attól is, hogy jó film lehessen belőle. Még Nagy Feró Ford Fairlane-s beköpését is sikerült elcseszniük, pedig az aztán már művészet.

"Árpád népe, hejj!"

Mindig kicsit értetlenül álltam, hogy lényegében mi is ez. Nem egy színházi felvétel, de nem is egy film, hanem valahol a kettő között helyezkedik el. Sajnálom, hogy nem tudtak több pénzt szánni rá, kicsit zavaró, hogy mennyire jelmez és díszlethiányos alkotással van dolgunk.

Valójában az István, a király - különösen ebben az eredeti felállásban - a magyar kultúra egyik gyöngyszeme marad, amely az eltelt majdnem 30 évben semmit sem vesztett az erejéből, és az elkövetkezendő 30 évben sem fog. Mindez egyértelműen a világszínvonalúan megírt daloknak, és azok elsőrangú előadásának köszönhető. Nem mellesleg az István, a király egy olyan mű, amelynek kedvéért még összefogtak a különböző érdekeket képviselő magyarok, és megérdemelt sikert arattak vele.

A szereposztás elképesztően jó: hatalmas ötlet volt az akkori "rosszfiúkkal" eljátszatni a pogány ellenséget, akik valójában sokkal szimpatikusabbak mindenki számára, mint Istvánék álszent társasága. Vikidál színésznek nem a legjobb (nézzétek csak meg milyen vicces grimaszokat képes bevágni), de fantasztikus hangja és a fellépése mindezt tökéletesen képes elfeledtetni velünk. Nagy Feró megjelenése szintén örömteli, jó látni, hogy volt idő, mikor még nem a kereskedelmi tévékben bohóckodott. A legnagyobb hatású azonban egyértelműen Deák Bill Gyula, a sámán szerepében: olyan őserő áramlik belőle, amitől minden egyes alkalommal kiráz a hideg a lehető legjobb értelemben. Külön kedvenceim még a három úr, akiket Balázs Péter, Sörös Sándor és Szakácsi Sándor alakítanak. Pelsőczy Lászlót kicsit haloványnak érzem István királyhoz, de Varga Miklós hangja neki is megadja a kellő erőt ehhez a szerephez. Berek Kati szintén tökéletes a rikoltozó, erőszakos ősanya szerepében, de jóval kellemesebb nála a Rékát alakító Kovács Ottilia, aki helyett Sebestyén Márta csodálatosan énekel.

Ezeket a dalokat az örökkévalóságig lehetne hallgatni, még akkor is nehéz lenne megunni. Az István, a király egy olyan mű, amely után minden magyar embert büszkeség tölthet el pártállástól függetlenül. Ez pedig a mostanában nem kis dolog.