A nemrég elhunyt Tom Clancy regényhősét, az összes valamire való országról mindent tudó csodaügynököt már sokszor a vászonra álmodták: legelőször 1990-ben, a Vadászat a Vörös Októberre című John McTiernan moziban, ami számomra a mai napig az etalon a karakter filmográfiáját nézve. Akkor Alec Baldwin formálta meg a főhőst, majd őt a Férfias játékok és a Végveszélyben című filmekkel Harrison Ford követte, míg végül A rettegés arénájában Ben Affleck borzolta a nézők idegeit - no nem mintha az a darab olyan rossz lenne, csak annyira nem is jó.

A most következő kritikát szeretném ajánlani egykori főnökasszonyaimnak, akiket imádtam, és legszívesebben már ma cukorba forgatnám mindkettőt. Egykori kollégáimnak, akikkel hajnali kettőig döntöttük le a korsókat gigánkon a Blaha sörözőben egy-egy eredményesebb nap után. Ajánlom a sok kedves telefonos kis hölgynek - a gidáknak -, a reprezentatív és pénzügyes munkatársaknak, akik öltönyben adták el lelküket az ördögnek, és persze nem utolsó sorban egykori főnökuramnak, aki azóta valamelyik börtön mélyén rohad teljesen megérdemelten, így ő nem igazán tudná megnézni eme filmet, de vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy ha meg is nézné, akkor sem értene belőle egy kukkot se, mert olyan hülye volt, mint a seggem közepe.

Kétségkívül erős marketingkampánnyal sikerült megtámogatni Lars von Trier legújabb filmjét, igaz ebben azért a nem hétköznapi téma is nagy segítségére volt a producereknek. Ami viszont kevésbé, az a rendező művész úr sajátos stílusa: az eredetileg a nyersanyagból öt és fél órásra vágott mű nem mindennapi hossza nem nevezhető éppenséggel nézőbarátnak, így Trier engedélyével, de rosszallásával meg- illetve kettévágták a végső verziót, így biztosítva azt, hogy minél nagyobb tömeg beüljön rá a moziba.

Most valami egészen különleges dolog jön. Ami nálam meglehetősen ritkán történik meg itt a FilmBOOK-on. Totálisan őszinte leszek. Ezúttal nem fogok semmi mögé bújni, köntörfalazni, meg diplomatikusan fogalmazni. Csak kivágom a frankót, amúgy Santino89-szerűen. Pedig úgy vártam. Az utolsó pillanatig hittem benne. A környezete, a hangulat, a történet, a cselekmény, és Keanu Reeves. A film megtekintése előtt mondtam öreg barátomnak, amennyiben ez a film is tetszik - ismervén a japán kultúra iránti rajongásomat - itt hagyom a FilmBOOK-ot és kimegyek Japánba. Van, egy rossz hírem: maradok a nyakatokon.

Körülbelül négy hónapja volt utoljára maraton - mintha csak tegnap lett volna - számításaim szerint már decemberben, Karácsony előtt kellett volna beidőzíteni a soron következőt, de mikor kiderült szilveszter tájékán, hogy január első heteiben ismét jön a banzáj máris vigyorogni kezdtem. A jegyvételre ezúttal nem volt annyi idő, és bizony hiába vettem meg szerdán a jegyeket, néhány film esetében kaphattam volna jobb helyet is, de annyira azért nem jártam tragikusan. Itt jegyezném meg gyorsan, hogy véleményem szerint a malom Mozinak vannak a legszebb lányai, - pedig pár moziban már megfordultam - főleg ilyenkor jó látni őket, amikor majdnem mindenki bent van a pult mögött. Kedvesek, mosolygósak, - és szexik - valamint nem ülnek egy-egy székben naphosszat, úgyhogy bizonyára ettől ilyen fittek. A filmkínálatról már nem tudok ilyen szuperlatívuszokban beszélni, mert talán az egyik legtöbb fejtörést a menetrend összeállítása okozta. Ugyanis nem igazán sikerült szerencsésre a menü, pedig az utóbbi 3 hónapban egy sajtóvetítésen sem voltam, így elviekben minden film újdonságként kellett volna hasson. Nézzük.

David O. Russell nem ma kezdte a pályát, ellenben igazán sokat csak az utóbbi pár évben hallani róla. Nem volt ő sosem "rossz" rendező, csupán senki sem merte az élbolyba sorolni. Aztán megtört a jég, a The Fighter - A harcos című filmmel elég komoly kritikai sikereket ért el és azóta valahogy megtáltosodott. Szinte minden évre jut valami nyalánkság, amivel jóllakatja a kritikusokat. Tavaly a Napos oldallal öregbítette hírnevét, az idei évre pedig az Amerikai botrány szolgálta fel aranytálcán az ítészeknek.

Először ott volt a The Perks of Being a Wallflower, aminek elsősorban a hangulata fogott meg. Aztán jött A nyár királyai, amiben szintén erős volt a drámai szál, de az alaptörténet mellett mégis inkább a sok röhögés maradt meg belőle. Na meg Biaggio karaktere. Ezek után már elkerülhetetlennek tűnt, hogy az újabb felnövős drámai vígjátékban, Az első igazi nyárban csalódjak. De nem kellett, mert az volt a leginkább „feelgood” mozi. (Na, az előbb milyen szépen sikerült kikerülni a coming of age kifejezetést, de ez mi lehetne magyarul?) Most három ilyen nagyon hasonló tematikájú film után kíváncsi még valaki a negyedikre?

Még szép.

Talán a Shrek óta kezdtünk hozzászokni a cinikus, szarkasztikus és nem éppen szokványos rajz- vagy animációs filmekhez – kinek hogy tetszik – ahol a dolgok egyáltalán nem úgy kezdődnek és végződnek, ahogy mi azt megszoktuk és ettől lesz igazán szerethető és rendkívül humoros az egész úgy ahogy van.

Vége ennek az évnek is. Mit mondhatunk el 2013-ról filmes szempontból? Szerintem kifejezetten átvezető, középszar év volt. Voltak jó filmek, de nem igazán láttam semmi kiemelkedőt. Olyan okés filmek éve volt ez. Az idő fogja eldönteni egyáltalán valami megmarad-e innét? A 13-as amúgy is szerencsétlen szám, és ha összeadjuk vagy szorozzuk a számokat egymással, megkapjuk a hatost, ami ugyan az első tökéletes szám, de Edgar Wright óta tudjuk, hogy az Ómenre is asszociálhatunk róla, ami megint nem túl jó... ómen. Úgyhogy nekem ez az év egy hangyapöcsnyit volt csak jobb 2012-től, így ismét szabadjára bocsátom rám jellemző toplistámat, amikor is egy-egy meghatározó pontját emelem ki az elmúlt esztendőből. Vigyázat a poszt nyomokban szabadszájúságot tartalmazhat!

Ez az év nem kedvezett a blockbusterekre éhező nézőknek. A nagy szuperprodukciók rendre csalódást okoztak, és nem készült egyetlen igazán jó képregényadaptáció sem. De búslakodni azért nem kell, jövőre, meg pláne 2015-ben tobzódni fogunk a drága és látványos mozik hadában. Idén máshol kellett keresni az igazán jó filmeket, nem véletlen, hogy a 2012-es listámba 5 blockbusternek sikerült bejutnia, míg most csak egynek. Ennek ellenére nem volt ez egy rossz év egyáltalán, készültek jobbnál jobb alkotások, csak ez egy csendesebb esztendőt tudhatunk magunk mögött, ami nem is baj, így a nagy vihar előtt.

Időutazó rovatunk következő, idén utolsó darabját olvashatjátok. Hogy milyen volt 2007? Egyfelől baromi jó, mert kiemelkedő minőségű darabok készültek, és ezek általában olyan helyekről jöttek, ahonnét nem számítottunk volna ilyesmire. Talán nem készült olyan mennyiségű jó film, mint 2008-ban, viszont a minőséget tekintve mégis úgy érzem, hogy jobban jártunk 2007-ben. Éppen ezért nem is tudtam beszorítani magam egy 10-es lista keretei közé, egyszerűen muszáj volt bővebben írnom, mert nagyon fájt volna lehagyni az utolsó két filmet. Azt sem hallgathatom el, hogy több személyes kedvencem is igen előkelő helyen végzett ezen a listán, amiket szerintem nem kezelnek érdemeiknek megfelelően a magukat filmértőnek vélő körök. Na de azt sem hallgathatjuk el, hogy mennyit csalódtam 2007-ben. Talán életemben nem estem annyiszor pofára, mint abban az évben, és talán ennek tudható be azóta is jelen lévő folyamatos szkepticizmusom az új filmeket illetően.

Ezúttal Lisztes és Santino ültek össze, hogy jól megbeszéljék a közelmúlt filmjeit. Jó szórakozást hozzá!

Idén nem sok vígjátékot láttam, de ez a film erősen pályázik az év legjobbjára. Kezdjük ott, hogy angol. Iszonyatosan jól eltalált hangulattal, és nem utolsó sorban ugyanazon szereplőgárdával akiknek a Haláli hullák hajnalát, meg a Vaskabátokat is köszönhetjük. Itthon egyszer mutatta be a miskolci Cinefest. Miért is hoznák be pont ezt az országba. Na most Edgar Wright, aki legutóbb a szenzációs Scott Pilgrimet készítette el - az a film is csúszott legalább félévet mire itthon végre bemutatták - úgy vélte a Cornetto trilógia lezárásaként azért ezúttal valami belső mondandóval is igyekszik megtölteni a filmet és azt kell mondjam sikerült. Már már olyan jól, hogy tökéletesen feleslegesnek éreztem azt a szálat, ami miatt elkezdtem nézni a filmet. Ugyanis én egy hasonló világ vége mozit vártam, mint az Itt a vége esetében. De szerencsére nem így lett.

"Hé, Bilbo! Ha ott lent esetleg találkoznál egy alvó sárkánnyal, ne ébreszd fel!" - Valami hasonló hagyja el Balin, a legidősebb törp száját, mielőtt kezdődne a legjobb rész a filmben. Mi persze tudjuk, hogy az a bizonyos betörés nem épp a tervezett módon sikerül és igazából nem a főhőseinkért, hanem azért imádkozunk, hogy Peter Jackson végre kápráztasson el. Ne húzza tovább az időt, láttunk már elég ügyetlen törpkalandot, most valami igazán ütős dolog kell. Mert ott van az aduász a rendező úr kezében és ütni készül vele...

2008-ban annyira sok jó filmet láthattunk, hogy baromira nehéz volt kiválogatni belőlük egy 10-es listát. Simán volt még 10 olyan mozi, amit nagy könnyű szívvel beletettem volna a toplistába, természetesen ezeket is felsorolom, mert igazán megérdemlik. Nem mellesleg 2008-ban volt utoljára olyan mozi, ami nálam kiérdemelte a létező legmagasabb osztályzatot a 10-es skálán, így elmondhatjuk, hogy nem csak a mennyiséget, hanem a minőséget tekintve is remek évünk volt a magyar mozikban. Ami még szintén remek, hogy nem csak az amerikai, hanem a nemzetközi filmgyártás színe-java képviselteti magát a top10-en belül, van itt brit, ausztrál, francia, és dán mozi is. Független alkotást ugyanúgy találhatunk, mint nagyköltségvetésű szuperprodukciót, ráadásul olyan etalonnak mondható szuperhősfilmeket kaptunk ebben az évben, hogy ezt a szintet azóta sem sikerült megugrani. De nem is fosom tovább a szót, folytatódjon hát az időutazás.