Igen. A férfi lét egyetlen értelme, hogy megtalálja a tíz tökéletes westernfilmet. Miután ez megtörtént voltaképp semmi dolga nem maradt már az életben, minden más ajándék. Ez csupán hellyel közzel történt meg esetünkben, mert azért ez a lista sem teljes, volt ami csak azért szerepel itt mert szerintem jobb, és van ami pedig csak azért mert Santino szerint még befért. De már az is kész csoda, hogy ez a közös toplista elkészülhetett, hiszen aki olvassa gyakorta vitriolos szócsatáinkat a kommentek közt, az jól tudja, talán nincs két film amiben egyetértenénk, amit egyformán szeretnénk, és ha mégis akad ilyen, még abban is mást szeretünk. Ugyanakkor egyedül külön külön azt hiszem képtelenek lettünk volna a listát megalkotni a már említett okok miatt. Mennél több westernt néztünk ugyanis arra kellett jussunk, a legtöbb jót bizony már ezer éve láttuk, és akár régi elfeledetteket, akár újakat vettünk szemügyre a végeredmény egy max egynek elmegy volt, de egy top tízben semmi keresnivalója se lett volna. Amikor Santi rábeszélt, hogy kezdjünk toplistákat gyártani közel két éve, a cél az volt, hogy minden egyes zsánerből állítsunk össze egy top tízet. Hogy azután mindenki majd megírja a saját legjobb tíz filmes listáját. Lehetetlen vállalkozás. Volt ami jól sikerült: Legjobb 10 vígjáték, legjobb 10 börtönös film, de volt olyan is ami eltűnt a süllyesztőben, legjobb 10 kalandfilm, legjobb 10 akciófilm. Mára jóformán csak kettő maradt, és ebből az egyik most pótlásra kerül.

Nem véletlenül tartom magam távol az iraki filmektől. A Barátunk Superman erre tökéletes példa. Igazából erre mondhatnám azt, Amerikát lám lám nem csak a magyarok majmolják. Mert ami ebben a filmben folyik az minden csak nem a valóság. Egy ábránd kergetése. A hülyeség, néhány mondat amerikaiuuuule, és Coca Cola. Meg persze Superman. Kólával.

A most következő kimerítő beszámolót fogadjátok sok szeretettel egyik kedves barátom tollából.

Nagyon jó évet zártunk 2009-ben, ennyire erős felhozatal nem volt azóta sem. Egy nagy öreg megkoronázta az egész pályafutását, Tarantino megint jól átbaszott mindenkit, egy spanyol horrortól beszartunk, de kaptunk kultvígjátékot, és kult sci fit egyaránt, sőt a listán szerepel az egyik legvitatottabb képregényadaptáció, illetve minden idők legtöbb bevételt hozó filmje szintén ebben az évben került a mozikba. Ráadásul annyi folytatás készült ezekből a filmekből, hogy tán el is feledtük, mennyire jók voltak az eredeti alkotások.

Fel nem foghatom miért nem írtam erről a filmről sokkal korábban. Hiszen az Óz az idei év egyik legjobb 3D-s filmje. Azonkívül az általam igencsak gyűlölt Sam Raimi bombasztikus adaptációja, amely előtt Tim Burton Alíz filmje nyitotta meg az utat, de gyorsan hozzátenném, hogy attól azért messze jobban sikerült. Az Alíz számomra egy hatalmas csalódással ért fel, valahogy totálisan félrement az egész félúton, és pont az veszett ki belőle, ami Burton egyéb filmjeit olyan naggyá tette: az a beteg látásmód ami csalhatatlanul megtalálható majd minden filmjében. Vagy ő öregedett meg, vagy a Disney szorította le kezeit, de a lényeg az, hogy Alíz felemás lett. Az Óznál viszont nincs ilyen, ugyanis itt nem egy újragondolást, kvázi folytatást, hanem eredettörténetet kapunk. Ami úgy egészíti ki az ismert történetet, hogy nem alázza meg a nagy előd szellemiségét.

A burok életem egyik legnagyobb tévedése. Leginkább, hogy képes voltam megnézni moziban. Még az se mentesít, hogy csupa jót hallottam róla, és hogy nem volt más választásom. Ez a film szörnyű, agyhalál, megkockáztatom, érdektelenebb még a Twilight-nál is, mert azon legalább röhögni lehet hogy mindezt komolyan gondolták. És nem, nem hiszem, hogy mindez jobb lenne könyvben. Ugyanis az íróNŐ úgy van vele, telibe kell mindent szarni ami a világon irodalom/filmek terén történt előtte. Volt már vámpíros film, ne adj isten Drakula, á nem baj, majd ő újrateremti a mitológiát. A burok esetében nyilván látta a pár éves Invázió című filmet - A testrablók támadásának ismeretét nem nézem ki belőle - és úgy vélte mindezt leírja, azután a Twilight sikere miatt mások meg úgy gondolták mindebből filmet kell csinálni és ez senkinek se szúr szemet.

Még csak tavaly mutatták be az első részt, máris itt a folytatás: Hollywoodban pénzszagra gyűl az éji vad. De addig nem tudok rájuk haragudni, amíg a gyenge termés közt akad egy-két ilyen, jobban sikerült franchise, mint az Éhezők viadala. Ahol valóban minőségi munkát raknak le az asztalra, aminek főhősnőjével nem azért könnyű azonosulni, mert nincs személyisége; épp ellenkezőleg. A regénytrilógia középső darabjának adaptációja sok tekintetben túllép az elődön, mégsem mondom azt, hogy jobb film lett. Más film lett. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy ugyanazoknak az embereknek szól: akik szerették az elsőt, ezt is fogják, akik nem, nos...

Amikor Santino elkezdte a Stallone & Schwarzenegger toplistát, nem sokáig maradt nyitott kérdés számomra, hogy lehet én is írok egyet az én kedvenc akciósztáromról Bruce Willisről. Field Lundgren listája csak megerősített ebben, ráadásul adta magát a dolog hiszen a régebben írt toplistáim simán vitathatóak, mivel 10 legjobb akciófilmhez meg kell nézni 100-200-at, és akkor tartok tőle még mindig nem merítettük ki a lehetőségek végtelen tárházát. Ezzel szemben egy színésztől 20-30 filmet megnézni nem olyan nagy truváj, sokkal objektívebb, és hát azért tegyük hozzá, nem hétfőn kezdtem bepótolni Bruce filmjeit. Hozzáteszem van még 1-2 filmje Willisnek amit mai napig nem láttam, de talán nem vesztettem sokat, hogy a Merénylet a Suligóré ellen (jaj) vagy a Két Kopper (dupla jaj) című förmedvényeket nem akartam mindenáron letudni. Előzetesként annyit, a 90-es években teljesen Bruce Willis fan voltam. Ez kb. 93 környékén kezdődött amikor az MTV vetíteni kezdte a Simlis és a Szendét, vagyis először komikusként ismertem meg, de akciósztárként sokkal nagyobb dolgokat tett le az asztalra - egyrészt ő már kifinomultabb akcióhős volt mint a 80-as évek izomtiborjai, - bizonyos kritikusok szerint akár négy különböző kifejezést is képes megjeleníteni ugyanazon az egy arcán - és mindemellett legalább öt alkalommal megmentette az egész világot. Szóval következzék az a tíz film ami szerintem Willis legjobb pillanatait foglalja magában.

Javában dübörög a Marvel második fázisa, amivel a Disneynél két Bosszúállók rész között csillapítják a fanok étvágyát önálló szuperhősös kalandokkal. Az első követ már szinte mindegyik ismertebb szereplő lefektette, most jött a nagy próbatétel: tudnak-e még valami újat, valami frisset mutatni a szuperhőskommandó new york-i kalandja után. A Vasember 3 (hiába tartom a legjobb résznek a trilógiából) sokaknak okozott csalódást (kivéve a producereket, mert tavasz óta a befolyt zöldhasúakat számolgatják), szóval nagy volt a nyomás Odin fián.

A most következőkben exkluzív interjút olvashattok Menyhei Szabolccsal akit legújabb munkájáról a Thor: Sötét Világról faggattam. Természetesen emellett sok minden egyéb dolog is felmerült, minthogy mennyiben más egy londoni stúdióban dolgozni, és, hogy a borús időjárás hatásai megjelennek-e a vásznon. 

A blogot 2011 januárjában kezdtem el írni, azóta mind a kétszer készítettem toplistát az adott év legjobb filmjeiről, és nem fogok másképp tenni 2013 végén sem. Viszont mi volt 2011 előtt? Természetesen akkor is jártam moziba, és már akkor is megvolt a véleményem minden filmről, így most visszamenőlegesen ki fog derülni, hogy melyek voltak a legjobb mozik 2011-et megelőzően tíz évvel. Minden egyes évről lesz egy toplista, amiből képet kaphatunk az adott év mozis felhozatalairól, mert nem csak a legjobbakról fognak szólni ezek a toplisták, a legnagyobb csalódások, és a legrosszabb filmek egyaránt meg lesznek említve. Bár rengeteg filmet megnéztem, újranéztem a toplisták elkészítése miatt, azért nem kizárt, hogy valami elkerülte a figyelmemet, ilyen esetekben nyugodtan lehet reklamálni a kommentekben. Fontos, hogy csak az adott év magyarországi mozibemutatói közül válogattam, így beeshetnek olyanok, amit egy évvel korábban mutattak be külföldön, a dvd (később video) megjelenéseket viszont egyáltalán nem vettem figyelembe. Induljon hát az időutazás, nézzük csak, mi is történt 2010-ben!

Kedves Harry Potter, tudd meg, hogy nem csupán egy kisfiú vagy, hanem hatalmas mágus, egy kiválasztott... jaj, bocsánat, ez nem az a film. Kedves Percy Jackson, tudd meg, hogy nem csupán egy tinédzser vagy, hanem Zeusz, akarom mondani Poszeidón balkézről született fia, egy kiválasztott... hogy micsoda? Ez még mindig nem az a film? Kedves Dave Stutler... ki a fene az a Dave Stutler? Jah, hogy az a franchise megbukott a Varázslótanonc első részével... és nem épült be a kollektív tudatalattiba... ööö jah, hogy ő sem egy átlagos srác, hanem egy varázsló vagy mifene. Maradtak még átlagos tinik a mai világban? Nem igazán. Szóval bizonyára létezik egy terminus technicus ezekre a filmekre/történetekre is, amikor a halál unalmas életet élő, frusztrációkkal küzdő tinédzser hirtelen megtudja, hogy az ő vállaira bizony nagyon nagy súly nehezedik, de legalábbis a Világ megmentése vasárnap estig. A Csontváros dettó ilyen, annyi a különbség, hogy itt egy lány a főszereplő, amitől az egész kapott egy Twilightos ízt, még ha annyira nem is irritáló és buta. Ha láttad a fenti filmek valamelyikét, akkor az első öt percben jó eséllyel totózhatod ki a végeredményt, és a helyzet az, hogy nekem ebből valahol már kezd elegem lenni.

A regény sokkal jobb volt.

Mint ahogy az a bejegyzés címéből is kiderülhetett, idén 11. alkalommal rendezi meg az Olasz Kultúrintézet, az Istituto Luce Cinecittá és a Puskin mozi segítségével a MittelCinemaFestet, ahol november 5. és 14. között a közönség egy rakás olasz, javarészt művészfilmmel ismerkedhet meg. Az itt bemutatásra kerülő művek közül háromnak van már magyar forgalmazója, azaz az elkövetkezendő egy hónap során (A nagy szépség és a Pinokkió november 14-én, a Jó reggelt, Apa! pedig december 5-én) széles ez országban is megtekinthetőek lesznek majd...

Annyira nem akartam fanyalogni. Mégiscsak gyerekkori álom, hogy ez a két akcióisten egy filmben szerepeljen. És nem volta túlzó elvárásaim, de azért reméltem, hogy egy Erőnek erejével, meg pláne egy Fejlövés szintet azért sikerül túlszárnyalni. De hát az sajnos kevés, hogy én ennyire akarjam, ha egyszer a filmkészítők nem akarják. Szpojleres, már amennyire ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk ebben az esetben.