SPOILERES!!!

Lisztes kolléga úr premier előtti, jobbnál jobb meglátásokkal teleírt kritikájával nagyjából egyet értek, mégis  írhatnékom támadt az IMAX-vetítés után Az acélemberről.

Acélember? Persze, ha ez címadás már a The Dark Knight-nál bejött, akkor biztos itt is működni fog. Csak éppen ez a komolykodó hangvétel magyar nyelven pont fordítva sült el, az Acélember inkább a Vasember bratyójának hangzik, míg a Superman szónak mégiscsak van egy olyan idegen hangzása, amitől fel tudunk nézni a karakterre minden hülyesége ellenére is.

Alapból tartottam attól, hogy itt majd minden áron komolyan akarják velem vetetni azt, hogy egy pirosbugyis faszi  repked össze-vissza, mindenféle irónia, vagy kikacsintás nélkül. És ez még akkor is áll, ha levetetik vele a bugyogót, és azt hazudják, hogy az ott nem is egy S betű. Szóval féltem, hogy belefullad a film a túlzó pátoszba, meg az olyan Gyűrűkurásan visszataszító giccsbe. 

De előbb vessünk egy pillantást a korábbi alkotásokra (bár korábban már mind a 4 Reeve filmről hosszasan és kimerítően értekeztem eme blog hasábjain itt, itt, itt, és itt is). Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy a rebootoknak a pénzhajhászáson túl van valamiféle értelmük, de az ilyenkor generált hype hatására kialakult vélemények még mindig méla undorral töltenek el. Ilyenkor válnak hirtelen szarrá Tim Burton hangulatos meséi, ilyenkor lesz a sármos Brosnanből komolyan vehetetlen piperkőc, ilyenkor lesz Raimi látványos akciókkal telepakolt Pókemberéből nézhetetlen giccsparádé. Valahogy nekem ezeket senki sem mondta addig, amíg el nem készültek  az újabb feldolgozások, amik persze mindig csakis jobbak lehetnek a korábbinál. Most meg ilyen címeres ökörségeket kell olvasnom, hogy nem készült még jó Superman film?

Konkrétan a ’78-as mozi nem csak korának volt egy hatalmas szuperprodukciója, de a mai napig kellemesen szórakoztató, emlékezetes mozi. Nyilván megvannak a maga hibái, természetesen nem tökéletes, viszont olyan apróságokkal illene tisztában lenni, hogy az első nagyköltségvetésű képregényadaptációról beszélünk, ami ráadásul jóval komolyabban vette a forrást, mint akkoriban az saját magát. Nem a mai trendek, a mostani elvárások tükrében kell nézni egy 35 éves filmet, hanem a saját korának kontextusában. És akkor bizony még maguk a képregények sem olyan darkos, überkomolyan vett alkotások voltak, mint amilyeneknek utólag szeretnék őket sokan beállítani. Nem szabad elfeledkezni olyan apróságokról sem, hogy a ’78-as film sokat kárhoztatott humora a mai napig kiváló, a főszereplője legendás, a zenéje pedig felejthetetlen, a történetvezetés meg olyan epikus, hogy azzal Az acélember minden látványossága ellenére sem tud felérni. A mai képregényfilm dömping okán pedig inkább felnézni kéne a műfaj ősatyjára, nem pedig lesajnálóan bepelenkázni, majd leadni az öregek otthonában, és azon röhögni, hogy a 20 éves unoka lehagyja őt versenyfutásban. Talán nem véletlen, hogy a Batman kezdődik idején maga Nolan is ezt a filmet tekintette példaképének.

Bryan Singer 2006-os folytatása ugyan maximálisan a tisztelte az elődöket, viszont gyakorlatilag minden más hiányzott belőle. Persze, jó hallani az eredeti zenét, érdekes látni a mítosz további építését, egy kitörölhetetlenül emlékezetes képsorral is gazdagabbak lehettünk (bizony, a szemgolyóról lepattanó pisztolygolyót sosem feledem), de mellette halálra untuk magunkat, a folyamatos szenvelgés sem átélhetően, sokkal inkább visszataszítóan hatott. A Warner így eltapsolt 230 milliót egy olyan filmre, amiben nem nagyon láthattunk akciójeleneteket. Ezek után levonták a megfelelő konzekvenciákat: nem kell ide se tiszteletadás, se lélekrajz, viszont legyenek ütős akciók, és ne a régi sikerfilmeket utánozzuk, hanem az újakat. Tök logikus lépés, nem? A történteket figyelembe véve az a kritikai megállapítás, hogy felszínes Az acélember, csak egy halvány mosolyt csal elő a szám szélén. A képregénybuzi hype lassan tényleg túlmegy minden határon, legalábbis én nem vártam egyáltalán shakespeari drámát a vászonra, és szerencsére nem is kaptam. Ha valaki ezt akarja, nézze meg büntetésképpen egymás után tizenötször a Superman visszatért. A magam részéről, ha választhatok egy nyári blockbusternél a mély karakterábrázolás és a szájtátós akciójelenetek között, akkor bizony az utóbbira teszem a voksomat.

Na e rövid felvezető után most már térjünk rá Az acélemberre. A történet elején nem tudtam elvonatkoztatni az eredeti filmtől, mert a '78-as mozi ilyen tekintetben sokkal jobban sikerült. Ott egy teljesen új, semmi máshoz nem hasonlítható, eredeti és a mai napig egyedülálló környezetet teremtettek, arról nem is beszélve, hogy korábban sosem volt így, ilyen részletességgel kidolgozva Superman eredettörténete. Az acélemberben ehelyett kapunk egy látványos, inkább fantasy, mint sci fi szerű világot folyamatos akciójelenetekkel. Kicsit olyan benyomást kelt, mintha az új Star Wars trilógia világát kevernénk össze a Jack Carterével, ami nekem kicsit kevésnek tűnt, annál is inkább, mivel igyekeztek Superman régi, elfeledett világából kiölni minden misztikumot, pont azt, ami a régi filmet olyan magasztossá, olyan emelkedetté tette. Azt már csak kicsit igazságtalanul teszem hozzá, hogy azért Russell Crowe sem épp egy Marlon Brando.

Ekkor már kezdtem húzni a szám szélét, de ebből a hátrányból sikeresen felhozta magát Az acélember. A sokak által kárhoztatott flashback jelenetek a Batman kezdődikben is működtek, itt is működnek. Ennek köszönhető, hogy folyamatosan fent tudják tartani a néző figyelmét, mert valamilyen esemény mindig történik az egyik cselekményszálon, amire felkapjuk a fejünket, közben a másikon a történetet gördítik előre. Engem az a jelenet fogott meg leginkább, amikor a kis Clark egyszerre lát, és hall mindent, az osztályterem másik felében ülő gyerek suttogásától a tanárnő szívének veréséig. Ez az elképesztő frusztáltság, ez a félelmetesen érthetetlen teher Superman mítoszának egy számomra merőben új, érdekes, és érvényes megközelítését jelentette. A történet többi részében a magány, a kitaszítottság, a félelem, a lelkiismeretfurdalás, a vándorlás mind olyan motívumok, amiket még nem helyeztek előtérbe a vásznon, pedig Az acélember után már teljesen magától értetődőnek tűnnek. Nagy meglepetésemre a humorforrást gyakran szolgáltató, bénázó alteregó (Bill szerint Superman véleménye az emberiségről) szinte teljes mellőzése is indokoltnak tűnik, mi több, egyáltalán nem hiányzik az összképből. Nem mellesleg éppen ezek az összetevők teszik érvényessé ezt a reboot-ot. A látványvilág mellett természetesen.

Az akciójelenetek tényleg lehengerlőek, könnyen kieshet a popcorn a pofádból, miközben bambulsz kifelé a fejedből, de a zordon ítészeknek sajnos igazuk volt abban, hogy nem fognak beleégni az agyadba ezek a képsorok(az emberi koponyákban elsüllyedő Superman-t, és a Krypton pusztulását leszámítva) . És azért illik ilyenkor megemlíteni, hogy ebből a szempontból manapság már a Bosszúállók a mérce, azt a szintet pedig nem sikerült megugrani a sokszorosan gigantikusabb pusztítás ellenére sem. Maga a látványvilág természetesen kifogástalan, a fényképezés meseszép, nagy szerencsére nem lett se túl giccses, se túl pátoszos Az acélember.

A sötét lovag melletti párhuzamként eszembe jutott egy másik reboot, mégpedig a sokat szidott, de sokkal jobb sorsra érdemes Csodálatos Pókember. Az új Póki és az új Supi kapcsán ugyanis hirtelen vérprofi scriptdoktorrá avanzsált az összes önjelölt kritikus (a Prometheus olyan szinten menthetetlen a forgatókönyv szempontjából, hogy  inkább meg se próbálták), csak akkor azt az egyet nem értem, hogy ha ezek ilyen maguktól értetődő, ennyire könnyen kiszúrható és orvosolható problémák akkor a nagy stúdiók vajon miért adnak százmilliókat ezekre a pocsék forgatókönyvekre ahelyett, hogy jóval olcsóbban szerződtetnék a jobb sorsra érdemes magyar kollégákat, akiknek szemmel láthatóan a kisujjukban van a szakma. A rosszmájú megjegyzéseket félretéve, azért némely dologban igazuk volt Az acélember kapcsán. A legfeltűnőbb logikai baki egyértelműen Zod tábornok kryptoni hatalomátvételi kísérletéhez köthető. Miután puccsot kíséreltek meg, a vezetőség száműzi őket a felrobbanni készülő bolygóról, ezzel megmentve az életüket. De miért? Az eredetiben ezt ugye úgy oldották meg, hogy jóval előbb történt a száműzés, a vezetőség pedig egyszerűen nem hitt a bolygó pusztulásában, így ezzel ott nem volt semmilyen probléma, de itt ugyanez kifejezetten bántó hiba.

A fogadtatás mellett a másik párhuzam A csodálatos Pókemberrel a kiváló színészválasztás. A 143 perces, első pillanattól az utolsóig kellemesen pergős, látványos film forgatókönyvében valóban elég kevés idő jut a karakterábrázolásra, amit nagyon helyesen úgy oldottak meg a készítők, hogy elsőrangú színészeket szerződtettek majd’ mindegyik szerepre. Haladjunk is szépen végig rajtuk, mert megérdemlik: a címszereplő Henry Cavill-ban például nagyon kellemeset csalódtam, mert tucatarc helyett egy élő, lélegző Superman-t jelenített meg, akivel együtt lehetett érezni, mert hitelesen ábrázolta a benne lezajló folyamatokat, ráadásként kellően férfias, karizmatikus jelenség a vásznon. Szinte lehetetlenül jóképű, de úgy, hogy egy cseppet sem nyálas, és végig komolyan vehető. Ugyan nem az ő érdeme, hanem inkább a castingosoké, de mindenképpen említést kell tennem a visszatekintésekben szereplő gyerekekről, akik megszólalásig hasonlítanak Cavill-re, csont nélkül hihető, hogy az ő kiskorából láthatunk jeleneteket. Erre pedig borzasztóan kevés filmben fordítanak ekkora figyelmet.

A másik nagy félelmem Amy Adams volt Lois Lane-ként, aki annyira különbözik a figura korábbi megformálóitól, hogy nagyon el se tudtam képzelni a szerepben. A csaj viszont jött, látott és győzött. Törtető riporterként is szerethető, a maga hétköznapi szépségével együtt szexi, elődeivel ellentétben sosem vált idegesítővé vagy zavaróvá a jelenléte, ezúttal Superman Lois iránti érzései tökéletesen érthetőek.

Az apafigurák szintén a helyükön vannak, Russel Crowe méltóságteljes, Kevin Costner pedig szimpatikus a maga lerobbantságával. Neki a sok bukás után talán ilyen filmek mellékszerepekben rejlene a jövő. Csak gesztusokat mutat fel nekünk a játékidő során, halála mégis kifejezetten megható. A nejét alakító Diane Lane pedig a mai napig egy tünemény, a puszta jelenlétével rengeteg többletértékkel gazdagítja az amúgy igen klisés szerető anya karaktert. Akit még mindenképpen ki kell emelnem a női oldalról, az a kryptoni lázadó, Faorát játszó, teljesen ismeretlen Antje Traue, akinek egyszerre félelmetes és igéző szemeitől a moziterem elhagyása óta nem tudok szabadulni.

Igen, jól érzitek, valakit nagyon kihagytam, ez pedig nem lehet véletlen. A főellenség, Zod tábornok szerepében Michael Shannon nem más, mint egy utolsó, B kategóriás mocskokba illően ripacskodó rajzfilmgonosz, akinek sem jelenléte, sem kisugárzása nincs a vásznon. Hiába alapozták meg teljesen jól a motivációit és a tetteit, ha egyszer egy ennyire rossz színészre bízták a feladatot. Teljességgel értetlenül állok a döntés előtt, mert egy ennyire ütős színészgárdában pont az antagonistával nem kellett volna ilyen csúnyán mellényúlni. Az egyetlen dolog, ami tetszett vele kapcsolatban, az a halála volt, de ez persze közel sem az ő érdeme, inkább az írókat dicséri, hogy Superman egy ilyen tökös lépésre szánta el magát.

Természetesen Hans Zimmer zenei aláfestését sem hagyom szó nélkül, mert jelentősen hozzátesz a filmélményhez, klassz soundtracket komponált az ügyeletes zseni, profi munka, de ez a legtöbb, amit el tudok mondani róla. John Williams muzsikájával ellentétben ez nem marad meg örökké az emlékezetünkben, nem válik a karakter himnuszává, nem fogjuk napokig ezt fütyülni, évek múltán pedig valószínűleg teljesen elfelejtjük. És ez igaz magára a filmre is. Snyder ismét bebizonyította, hogy tud ő jó mozit rendezni, ha a segge alá tolnak valami épkézláb alapanyagot, de azért nem annyira ütős az összkép, mint eddigi legjobb alkotása, a Watchmen esetében. Nem mondanám, hogy a túlzott komolykodás olyan vészesen megártott volna Supermannek, mint azt előzetesen gondoltam volna, de azért mégiscsak bántóan hiányzik a humor Az acélemberből, pláne hogy a végeredmény egyáltalán nem olyan sötét, meg darkos, mint amennyire beharangozták. A történet nagyon pozitív üzenetet hordoz magában, a hitről, a reménységről és az emberekbe vetett bizalomról. Ez a hozzáállás nemcsak Superman mítoszához illeszkedik tökéletesen, de figyelemre méltó a sok pesszimista, komor mozi mellett. Érdekes, hogy idén ez már a harmadik nagy blockbuster (másik kettő ugye a Vasember 3, meg a Star Trek 2), aminek a marketingkampánya egy Sötét lovag szerű dark filmet ígér nekünk, mire a moziban kapunk egy hangulatban inkább a Bosszúállókra emlékeztető jellegzetesen ’90-es évek mentalitású alkotást. Persze ez átbaszás, de úgy látszik a stúdiók mostanság ebben látják a siker titkát.

Mielőtt befejezem ezt a rövid kis szösszenetet, meg kell emlékeznem a szinkronról is. Nem láttam ugyan eredetiben Az acélembert, viszont teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a szinkron sokat ronthatott az összképen, úgyhogy alig várom, hogy megnézhessem majd eredeti hanggal Supermanus legújabb kalandját. Lezárásként pedig csak annyit mondanék, hogy Snyder filmjéért mindenképpen érdemes elmenni az IMAX-be, nem kapjuk meg ugyan a megváltást, de nem is fogunk óriásit csalódni, helyette láthatunk egy szórakoztató, mívesen elkészített blockbustert. Az ilyesmit manapság illik komolyan megbecsülni. Én pedig kezdem megszokni a rebootokat.