No persze ez korántsem jelenti azt, hogy hirtelen olyan érdekessé váltak a majmocskák, amint mélabús CGI szemeikkel mindenki szívébe mély együttérzést lopnak. Vagy hogy a rendezés elsöprő lendületű lenne, melyre nem volt példa az Aranypolgár óta. Esetleg - ahogy egy barátom fogalmazott -, hogy Heath Ledger halálával James Franco lépett volna elő a ranglétrán Hollywood ügyeletes szépfiújának szerepéért. Nem. Mindössze azt jelenti, hogy a 2011-esnyári szezonba sikerült csupa olyan filmnek beszállnia, amelyek közül a Majmok bolygója - Lázadás toronymagasan kiemelkedik. Ezt leszámítva, azonban egy korrekt filmet kapunk, amely élvezhető, végignézhető, de semmi több. 

Aki nem fogékony Pierre Boulle eredetijére, az nem most fogja megkedvelni a történetet, aki utálja Andy Serkis CGI szörnyeken is átütő grimaszait az most is utálni fogja. Mozira érdemes a film, de azt a hype hullámot, amit azok a kritikusok kavartak, akik egy héttel előtte még lekicsinylően nyilatkoztak ugyanerről a produkcióról, szintén nem érdemelte meg. Azonban ha az ember egy lakatlan szigeten vergődik hónapok óta víz nélkül, akkor az utolsó halászbárka is minimum egy klipper. Na ez a Majmok Bolygójának soron következő fejezete.

S azért mondom, hogy soron következő, mert ugyanazt az érzést érték el alkotói, mint a Skyline-al is sikerült. Ez egy sorozat indítófilmje. Bevallva, bevallatlanul, igaz, hogy remake, - elméletileg az 1972-es negyedik rész újragondolása - de egyben reboot is, hiszen kíváncsiak voltak az alkotók, mit lehet kihozni a CGI-ből, ott ahol régen kizárólag maszkokat használtak.

Ennek köszönhetően a környezet a modern kori Földön játszódik, ahol Will Rodman (Franco) megszállottan keresi az Alzheimer-kór ellenszerét, teszi mindezt nem csupán az emberiség üdvéért, hanem mert apja (John Lithgow) is ebben szenved. A gyógyszernek azonban fura mellékhatásai lesznek. Többek között, a kísérleti majmok közül egy - a Cézár nevű - hirtelen rájön, hogy az emberek gonoszak és kihasználják a majomkollektívát. Ezen felbuzdulva, előbb gondolkodni, majd beszélni kezd, ami elkerülhetetlenül odavezet, hogy a frissiben megalapított majomszakszervezet élére állva Mózesként vezeti ki fajtársait San Francisco börtönéből.

A történet tehát ismerős, láthattuk már elég sokszor, de mindig mondom, hogy azért mert századjára rakják elém a húslevest, ha az a leves ínycsiklandozó és finom, akkor századjára is meg fogom enni. Az ismert panelek is jól működnek, láthatunk emberekből előtörő agressziót, amit a félelem szül, azt pedig az ismeretlen. Az új gyógyszerért bármennyi pénzt kiadó, pénzéhes nagytőkést, és persze sok sok CGI-vel generált majmot, amik már köszönő viszonyban sincsenek King Kong-al annyira - hm - frankók.

Sajnos a színészi játék amolyan közepes, Franco is mintha elveszne a sok csimpánz, meg gorilla között, rajta kívül pedig egyedül Lithgow az, aki felmutat valami érdemit, de hát őt hadd ne kelljen ezért megtapsolni. Morál is található a filmben természetesen, de semmi olyasmit nem fogunk kapni, amit ne tudnánk: mármint, hogy az ember egy önző, mocsok állat, korlátok közé szorít mindent amit nem ismer, és ketrecbe zár mindent amitől fél.

Mindezt azonban feledteti az emberrel az a lüktető lendület, ami az első perctől árad a filmből. A fokozatosan adrenalint növelő, remekül bemutatott akciójelenetek, és a nagybetűs ZENE, ami mindezt aláfesti nekünk. S bizony most a szokásosnál is nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen rengeteg jelenetben kizárólag majmok szerepelnek, akik érzelmi világát a zene által sokkal könnyebb bemutatni. Szóval ez lenne 2011 nagy meglepetés filmje. Ami izgalmas, ütős, és pezsgő, de forradalmat ne várjon tőle senki.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!