Amikor a Kertvárosi kommandó című pasivígjátékot láttam, nem sokat néztem ki az idióta mellékszereplő Jamarcust alakító Richard Ayoadeből, azt meg különösen nem, hogy forgatókönyvíró-rendezőként egy ilyen filmet tud letenni az asztalra, mint a Submarine. A norvég anyától és nigérai apától született angol Ayoadetől nem az a furcsa, hogy első filmjeként egy coming-of-age sztorit készített, hisz elsőfilmes rendezőknek általában kedvelt témájuk az „Így jöttem” típusú történetek. Az viszont nagyon ritka, hogy rögtön elsőre egy ennyire stílusos, ilyen egységes, sallangmentes és egyedi filmmel álljanak elő.

Ayoade nem követi el az elsőfilmesek leggyakoribb hibáját, hogy túl sok mindent akar egyszerre elmesélni, és a kiforratlanság a film kárára válik. Ayoade szerencsére pontosan tudta, mit akar mondani, és azt is, hogyan akarja mindezt elmesélni. Közben semmit sem veszített fiatalos lendületéből, olyannyira nem, hogy szinte úgy érezzük, mintha valóban a főhős tinédszer komponálta volna vászonra az életét. És Ayoade ezt rendkívül könnyeden, magától értetődően, mindenféle erőlködés nélkül varázsolja elénk. Kicsit a francia újhullámra emlékeztet ez a fajta felszabadult könnyedség, azzal a korántsem elhanyagolható különbséggel, hogy ez a film szórakoztató.

Nem aposztrofálnám egyértelműen vígjátékként, de nagyon jó poénok vannak benne, amelyek elsősorban fiatal főhősünk, a 15 éves Oliver Tate figurájából fakadnak. Egy igazán szerethető, kissé különcködő, önmagát kereső, okoskodó srácot ismerhetünk meg, aki megpróbál igazi egyéniség lenni, ami ennyi idősen nem feltétlenül egyszerű. Az ő fantáziálgatásaiba sokszor nyerünk betekintést, melyek közül nekem az tetszett a legjobban, amikor elképzeli, hogy mi történne, ha meghalna. Nyilván ez szomorú dolog lenne, mégis csak az ő egóját növelő humoros bejátszásokat láthatunk, ahogyan mindenki siratja őt, és senki sem mulasztja el megjegyezni, hogy a lányok imádták, és a fiúk tisztelték. Ami, mint később kiderül, igencsak távol esik a valóságtól.

És ez szerintem egy nagyon életszerű és ritkán ábrázolt szempont egy kamasz esetén. Annak idején, 14 évesen én is vezettem egy naplót, és utólag visszaolvasva, nem voltam se annyira laza, se olyan vagány, és nem vettem annyira félvállról az életet, mint ahogyan azt a naplóban leírtam. Pedig a világ kincséért se mutattam volna meg senkinek, éppen ezért hazudni se lett volna értelme, de úgy látszik akkor és ott így tudtam feldolgozni vagy ábrázolni a valóságot, de az is lehet, hogy csak saját magamnak akartam ezzel imponálni. Mindenesetre saját tapasztalatból mondhatom, létező jelenségről van szó, amelyet egyedülállóan, kiválóan, és ami fontos, humorosan sikerült megoldani a rendezőnek.

És ha már napló, nem lehet elmenni szó nélkül a méltán népszerű Adrian Mole mellett. A téma valóban hasonlít, mert Adrian kalandjai is humorosak voltak, mindkettőjüket a szokásos tinédzserproblémák sújtják, és persze mindketten angolok. Illetve Oliver Tate egészen pontosan walesi, de innen nézve, nem tök mindegy? A különbség igazából annyi, hogy Adrian Mole sosem kapott ilyen filmes feldolgozást, illetve Oliver Tate hangvétele nyersebb, frissebb és kevésbé parodisztikus. Az eredeti regényt John Dunthorne írta, aki ezzel robbant be a köztudatba, azt pedig gondolom ,mondanom sem kell, hogy saját életéből merítette az inspirációt, ettől annyira életszerű és emberközeli, amit a filmverziónak is sikerült megőriznie.

Emlékezetes pillanat, amikor kis hősünk nem megy el a kórházba. A barátnőjének anyja egy élet-halál műtét közepén van, hősünk pedig egyszerűen otthon marad, és csodálatosan megmagyarázza magának, hogy miért nem ment el. Ha meghal az anya, akkor úgyis csak egyedül lehet gyászolni, ha meg túléli, úgyis megbocsát a kiscsaj, neki meg különben is a szülei házasságát kell rendbe tennie. Valójában pedig egyszerűen gyáva, fél a kínos helyzetektől, a túl nagy érzelmektől, de mindenekelőtt attól, hogy nem tudja kezelni a felmerülő szituációkat. Ez szintén nagyon kamaszos, és bár sosem kerültem ilyen helyzetbe, mégis teljesen át tudtam érezni. A hitelességhez az is sokat hozzátesz, hogy nem az amcsi filmekben-sorozatokban megszokott szupermodell külsejű, ráadásul idősebb fiúk-lányok színészkednek, hanem teljesen átlagos külsejű fiatalok a főszereplők. És ugyanez igaz a felnőttekre, akár a szomszéd házaspár is lehetnének, annyira mindennapiak. Persze, azért különösen csúnyának senkit sem neveznék, de a széptől is nagyon messze vannak, valahogy mégis jellegzetes és karakteres arcok. Meg annak is ideje volt, hogy a tizenévesek a vásznon is úgy káromkodjanak, mint az életben, mert ezt már nagyon hiányoltam más filmek esetén.

Maga a történet egyébként nem különösebben érdekes, Oliver be akar csajozni, ezzel párhuzamosan pedig helyrehozni a szülei kapcsolatát. Minden erőfeszítése ellenére, utóbbira nincsen különösebb hatása, sőt a konklúzió a kompromisszumokról valójában igencsak keserédes. A lány pedig először egy kis gonosz ördögfióka, majd szépen-lassan, ahogy a hősünk, úgy mi is megismerjük egy kicsit jobban, és a szemünk láttára válik érző-lélegző emberré. De mint mondtam, itt nem maga a történet az érdekes, hanem az elbeszélés módja, a rendező stilisztikai eszközei, a remek vágások és a néhol meglepő színhasználat, meg az a 15 éves szemszög, ahonnan előadják nekünk az egész sztorit. A filmes idézetek, a szamurájplakát, a Woody Allen-rajz és az ezoterikus nindzsa pedig csak hab a tortán.