Az Aladdin és A kis hableány rendezői, John Musker és Ron Clements két ilyen hatalmas siker után vissza akartak térni eredeti tervükhöz: Robert Louis Stevenson A kincses szigetét adaptálták volna vászonra A kincses bolygó címmel. A Disney akkori fejesének, Jeffrey Katzenbergnek azonban továbbra sem jött be annyira ez az ötlet, így megállapodást kötöttek; akkor kaphat zöld utat A kincses bolygó projekt, ha előbb letesznek egy Aladdinhoz hasonló sikerfilmet az asztalra. Musker és Clements benyújtották a Don Quijote, a 80 nap alatt a Föld körül, és az Odüsszeia tervezetét, de végül a Herkulest készíthették el.

Mondanom sem kell, hogy komoly módosításokat végeztek a görög mitológia történetein. Rögtön szembe találták magukat azzal a problémával, ami már a Hófehérke óta kísérti a stúdiót. A brutalitás máshogy hat elmesélve, és elképzelve, és máshogy egy mozi hatalmas vásznain. Nem mintha Hollywood valaha is tiszteletben tartotta volna a görög mitológiát, akára a Herkules előtt, vagy utána. Így hát Herkules (leánykori neve Héraklész) annyira megváltozott, hogy nem is nagyon lehet ráismerni. Az eredettörténet például teljesen más, Herkules anyukája a mitológiában nem Zeusz felesége, Héra, hanem egy földi nő, Alkméné királyné. Éppen ezért a nagy ellenség nem Hádész, az alvilág ura, hanem a féltékeny Héra. A családközpontú Disney nyilván nem akarta pozitív színben feltüntetni a csaló férjet, és negatívan ábrázolni a megcsalt feleséget, így kitalálták, hogy Hádész mesterkedésének köszönhetően váljon Herki (tudom, hogy gáz, de tényleg így nevezik a filmben) félistenné, Alkméné pedig nevelőszülővé. És akkor arról még egy szót se szóltam, hogy Alkméné Zeusz déd- és ükunokája is egyben. Persze, nem ez az egyetlen változtatás; az übercuki Pegazust a filmben felhőből gyúrja Zeusz a baba Herkules számára, „igazából” a Pegazus a Medúza véréből született. Add el ezt Disney rajzfilmként! Vagy azt, hogy Herkulesre Héra tébolyt bocsájtott, ezért megölte Megarával közös mindhárom gyermekét, sőt féltestvére két kölykét is. A kicsik meg csukott szemmel, hisztérikusan zokogva rohannak ki a moziteremből az elborult agyú anyukákkal együtt, akik üvöltve követelik vissza a mozijegy árát az ártatlan diákmunkás pénztároslánytól, de ami még ennél is rosszabb, hogy utána nem fogja kérni a kisgyerek a Happy Meal menüt, és megfogadják, hogy soha többet nem ülnek be egy Disney rajfilmre. A McDonald's felbontja a szerződést, a példáját a többi partner is követi, többet már Disney mesét se néz senki, így hamar csődbe mennek, lehúzzák a rolót, és nem készül el se a Bosszúállók, se A galaxis őrzői. Ugye ti sem akartok egy ilyen apokaliptikus világban élni?

Egy szó, mint száz, Herkules története minden csak nem Disney alapanyag. A készítőknek viszont eszük ágában sem volt igazodni a mitológiához, ami kb lehetetlen is lett volna. Ráadásul a nagyon komolykodó Pocahontas, és a kifejezetten sötét a Notre Dame-i toronyőr után valami könnyedebb, vidámabb darabra volt szükségük, annál is inkább, mert a bevételek csökkenő tendenciát mutattak. Ezért egyértelműen a korábbi legviccesebb filmjükhöz, az Aladdinhoz nyúltak vissza, és valójában a Herkules sokkal jobban hasonlít a ’92-es Disney klasszikushoz, mint a görög mitológiához. A módszer ugyanaz, itt is poénként használták ki az anakronisztikus beszólásokat, eseményeket.

Nem is feltétlen ez a baj a Herkulessel, ugyanis tele van jó ötletekkel, szellemes beszólásokkal akár a mitológiára vonatkozóan („Valami istállót kell kitakarítani”), akár korábbi Disney filmekre utalva (Zordon oroszlánprémként jelenik meg, a Bambi cuki kisállatai valójában a főgonosz átváltozott csatlósai). A történet egy része az amerikai sztárkultuszt parodizálja ókori görög környezetbe helyezve, sőt a Disney saját merchandise politikája elé is görbe tükröt tart, ezzel már egyfajta metanarratívát létrehozva, pláne ha belegondolunk, hogy a Disney ténylegesen hatalmas merchandise forgalmat generált a film számára.

A rajzok szintén nagyon jók, sikerült ötvözni bennük az összetéveszthetetlen Disney stílust némi görögös hatással. A készítők az antik hellén szobrokat vették figyelembe, és így alkották meg Herkules karakterét. Aki igazából csak külsejében bizonyul különlegesnek, a jellemét tekintve gyakorlatilag mindenki érdekesebb nála. További probléma, hogy ez a film a humorra alapozna, de ahhoz egyszerűen túl kevés a poén. Viszont ami van, az tényleg nagyon vicces, ami elsősorban a főgonosznak kijelölt Hádésznak köszönhető. Érdekesség, hogy eredetileg Jack Nicholsonnak ajánlották fel a szerepet 500 000 dollárért. Nicholson nem volt szívbajos, 15 misit kért a szerepért, és a Hádész termékek után befolyt pénz 50%-át. Nem meglepő módon a Disney ezt visszautasította. Ezt követően felmerült Ron Silver, James Coburn, sőt még Kevin Spacey neve is, végül John Lithgow-t bízták meg a szereppel, de valamiért nem lehettek vele megelégedve, mert már felvették vele az összes dialógust, aztán lecserélték James Woodsra. Ő pedig egy autókereskedő-hollywoodi ügynök szerű végletbe tolta el a figurát, ami be is jött, Hádész egyértelműen a humora miatt válik remek főgonosszá, de sajnos nem kap elég nagy teret, hogy igazán kibontakozhasson. Nálunk, kissé talán meglepő módon Kulka Jánosra osztották az alvilág urának karakterét, ám ő nemhogy nem okoz csalódást, hanem egyenesen brillírozik a szerepben.

Emlékezetes karakter még a filmben Herkules mentora, Filoktétész, a szatír, aki a hősök nevelője, menedzsere, mellékesen nagy szoknyabolond, és az eredeti hangja Danny DeVito. De benne is inkább csak a lehetőség van meg, kihasználni már nem tudták. Ugyanez igaz Megarára, aki egy a korábbiaknál tapasztaltabb, cinikusabb, vagányabb nőtípust jelenítene meg a Disney palettáján, de mégsem lett emlékezetes. A múzsákkal se igazán tudtak mit kezdeni, pedig baromi jó ötlet, hogy görög kórusként kísérik végig a filmet, tovább görgetve ezzel a cselekményt, de a kivitelezés már hagy maga után némi kívánnivalót, ugyanis nem elég jók, vagy poénosak ezek a dalok, pedig annak szánták őket. A zenét ugyan ezúttal is Alan Menken szerezte, de a Herkules dalai nem tartoznak a jobb munkái közé, ez a gospeles stílus nekem nagyon nem jött be. Egyedül talán Megara dala tetszett, az I Won’t Say I’m in Love.

Hasonlóan problémás a CGI jelenléte; míg a korábbi filmekben ügyesen sikerült ötvözni a hagyományos rajztechnikával, addig itt nagyon kilóg a lóláb, főleg a Hidra esetében, ami ma már borzasztóan idejétmúltnak tűnik emiatt, pedig az animátorok elképesztően sokan és hihetetlen sokat dolgoztak rajta, de ezúttal tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk ért.

A Disney Athénban akarta megtartani a film premierjét, egy szabad ég alatti vetítés keretein belül, de a görög kormány meghiúsította ezt az elképzelést, mivel a görögök szerint a Herkules annak újabb példája, hogy az amcsik a bevétel miatt kizsákmányolják, és eltorzítják a kultúrájukat. A kritikusoknak tetszett a film (legalábbis az USA-ban), a bevételek viszont nem alakultak túl jól, a Herkules a Disney reneszánsz egyetlen filmje, amely nem érte el az USAban a száz milliós akkori bevételi álomhatárt (igaz nem sokkal maradt alatta), és külföldön sem szerepelt a várakozásoknak megfelelően. Ettől függetlenül persze még bőven sikeresnek volt mondható, a Disney nem is keseredett el, úgy gondolták, hogy túl erős volt a felhozatal abban az évben. Valójában egy nagy kihagyott lehetőségről van szó, mert azon még túl tudnék lépni, hogy milyen könnyűszerrel söpörték el a mitológiát, és eleve nem a megfelelő alapanyagból dolgoztak, de hogy még a saját maguk által belőtt poénos szintet sem tudták elérni, vagy egyáltalán kihasználni a saját maguk által kreált történetben és a karakterekben rejlő potenciált, az már sokkal nagyobb baj.