Többségében jó kritikákat kapott a Fury, amit bizonyos szempontból meg tudok érteni. Rég láttunk már ilyen stílusú filmet a mozikban, ráadásul viszonylag érzékletesen mutatták be a háború poklát, illetve az egyébként kategóriákkal jobb Ryan közlegény megmentésének pátoszát sem tolja az arcunkba olyan erővel, mint ahogy azt korábban megszokhattuk. SPOILERVESZÉLY!

És tényleg vannak pozitívumok. A második világháborús harci jelenetek alá gregorián kórusokat keverni nagyon hatásos megoldás, csodálkozom, hogy eddig senkinek sem jutott eszébe. Erős, maradandó hatású képsorokat is láthatunk, például a sárban fekvő hullán áttaposó lánctalpak néhány snittjét nehéz lesz elfelejteni. Kapunk még egy tankcsatát, amelyhez hasonlót még nem láttam a vásznon, olyan székbeszögezően izgalmas volt. Azok a jelenetek szintén jól sikerültek, amelyekben a bakák egymást baszogatták, mi, pasik szeretjük az ilyesmit.

A pozitívumokat ezzel letudtuk, úgyhogy nézzük át, hogy akkor mégis miért rossz ez a film. Például a Brad Pitt alakította őrmester blőd beszólásaitól. Egy jelenetben megkérdezi tőle a felettese, hogy miért nem adják már fel a németek? Mire az őrmester: „És maga?” Mindezt 1945 áprilisában kérdezi vissza, amikor már csak pár hét van hátra Németország kapitulálásáig. Mégis miért kellene feladnia, amikor az amcsik megállíthatatlanul haladnak Berlin felé nyugatról, az oroszok pedig keletről. Másik hasonlóan elmés meglátása Pitt karakterének: „Nem az eszmék kegyetlenek, hanem a történelem.” Hát nem tudom, úgy nekem személy szerint a fajelmélet már úgy önmagában elég kegyetlen eszmének tűnik, de ha nagyon akar, megpróbálhat meggyőzni az ellenkezőjéről.

Az őrmester mélypontja azonban egyértelműen a finálé. A film elején elhangzik tőle, hogy „Megígértem az embereimnek, hogy életben maradnak.” Ki nem fogjátok találni, mi történik a film végén. Az őrmester teljesen értelmetlenül kinyíratja az egész szakaszt. A nagy fináléban lerobban a tankjuk, és közeledik feléjük egy német hadosztály. Lenne lehetőségük a menekülésre, és ebben az esetben a háborút már megnyerték, a németek nem tudnak érdemben ártani nekik. Erre ott maradnak. Mert ők a tökös amerikaiak, akik feláldozzák az életüket a hazáért. Se értelme, se gyakorlati haszna nem volt az ő bátor, öngyilkos merényletüknek. Arról nem is beszélve, hogy ez lélektanilag mennyire hiteltelen. Aki olvasta Stephen A. Ambrose dokumentumregényét, Az elit alakulatot, vagy látta a belőle készült tévésorozatot, az pontosan tudja – nem mintha egyébként nem lenne tök érthető, vagy logikus –, hogy a háború végnapjaiban a harcedzett katonáknak, akik adott esetben mondjuk még egy éve sem voltak a fronton, a világ minden kincséért se jutott volna eszükbe hősködni. Egyetlen céljuk volt a vége felé, hogy túléljék, és ne haljanak meg értelmetlenül. Addigra szembesültek a háború poklával, hogy az nem a dicsőségről szól, hanem egy mocskos mészárszék. A Harag játékidejének kétharmadában lefektetett, egyébként nem túl bonyolult koncepcióját (a háború rossz), meghazudtolva, ezzel a befejezéssel sikerül arcon köpnie a filmnek saját magát, majd élvezettel, és komótosan szétkennie. Jegyezzétek meg egy életre: kiégett, harcedzett katonák nem hősködnek, nem kockáztatják az életüket feleslegesen, legfeljebb azok az újoncok, akik még nem láttak csatát (mint pl. Ryan közlegény).

Ha pedig már a hiteltelen lélekábrázolásnál tartunk, vessünk egy pillantást a másik oldalra. Ebben a filmben a csinos német lány attól retteg, hogy a koszos, megszálló amerikaiak megerőszakolják. Majd elég a közlegénynek zongoráznia egy kicsit, és ennek hatására immár a fräulein erőszakolja meg az amerikanische soldatot. Ez önmagában vicces, de nem annyira, mint a film vége. Egy német katona észreveszi a tank alatt bujkáló, utolsó életben maradt szereplőt, és megkegyelmez neki. Abba most bele se menjünk, hogy a német precizitás mennyire fontos szerepet játszott akár a háború kezdetén, akár a holokauszt megvalósításának „sikerességén”. A német katona olyan precíz, hogy a túlélő civil zsidókat is gond nélkül kinyírja, de az éppen a bajtársait legyilkoló, megszálló ellenségnek megkegyelmez. Ez komoly? Tényleg, ezt bárki el tudja hinni, hogy a német néplélek legjellemzőbb vonását meghazudtolva, az alapvető emberi pszichológiát átugorva, a bajtársakkal kapcsolatos empátiát sutba dobva, egy ilyen véres csata után, valaki minden különösebb ok nélkül életben hagyja az országát ellepő, ellenséges hadsereg katonáját? Szóval a háború mégsem pokol, mert vannak benne teljesen értelmetlenül öngyilkos amerikaiak, meg ép ésszel felfoghatatlanul viselkedő németek? Mert ha ezzel akarták érzékeltetni, hogy az ellenség is ember, akkor nagyon elszúrták.

Ezeken a vérciki momentumokon túlmenően is vannak azért jócskán hibái a filmnek, elég ha az újonc indokolatlan hisztijeire gondolunk a film elején, amikor úgy igazán még semmi olyan nem történik, ami szükségessé tenné az ilyen fokú kétségbeesést. A kliséket nem számolom ide, bár azért az mindenképpen gáz, hogy a végső csata során nem csak azt tudjuk pontosan előre, hogy ki marad életben, de még azt is, hogy milyen sorrendben fognak a szereplők elhalálozni. Amellett a képsor mellett se menjünk el semmiképpen sem szótlanul, amikor Pitt őrmestere a tank tetején állva, jó Rambóként sorozza a nácikat, akik állítólag körbevették őket, az őrmestert hosszú percekig mégsem találják el, pedig elég sok szabad testfelületet biztosít számukra. Bezzeg szegény Shia LaBeouf, ahogy kidugja a fejét, abban a pillanatban szétlövik. Ilyen az, amikor a dramaturgia fontosabb, mint az ésszerűség. De a legviccesebb talán mégis csak az, hogy Hollywood még a totális győzelem árnyékának völgyében is teremtett nekünk egy olyan szituációt, ahol nekik kell harcolniuk az abszolút túlerő ellenében.

Lazók György kollégám kritikáját ide kattintva találhatjátok.