Azt mondják, hogy sokszor a valóság sokkal érdekesebb, meghatóbb, életközelibb, véresebb, egyszóval sokkal többet nyújt bármilyen kitalált, akár rá építkező történetnél is. Így van ez Hermann Melville "Moby Dick" történetével is. Míg azonban a regény és a belőle készült filmek az emberi lélek legsötétebb mélységeiből feltörő és mindent, s mindenkit elpuszító bosszúvágyról szóltak, addig az eredeti történet megfilmesítése két eltérő világlátás különbözőségét mutatja be az Essex bálnavadász hajó pusztulásán keresztül. 

Mi az emberi élet végső célja? Mi az ember, az egyes ember célja az életben? Azon túl, hogy megnősül, férjhez megy és utódokat nemz? Elismertség, tisztelet, hogy az emberek megsüvegeljenek bennünket, s Isten képmására teremtetvén, hogy uralmunk alá hajtsuk a természetet. Egyes kapitányok és tisztek így gondolhattak a XIX. század első felében önmagukra hajójuk hídján állva. Istenek voltak, élet és halál urai. A legénység már nem feltétlen, hiszen habár egy korabeli bálnavadász hajón nem volt akkora szigor mint mondjuk egy katonai fregatton, azért általánosságban elmondható volt, hogy amit a modern ember amolyan tengeri romantikának hitt, azt három szóban foglalhatjuk össze: éhség, szegénység, kegyetlenség. Bármilyen hajóról lett légyen is szó, a tisztikar - kevés kivételtől eltekintve - jómódú családok gyermekeiből került ki, akik mintegy kihalásos alapon egymásnak adták át pozícióikat. Kivétel volt ezen szabály alól a katonaság, ahol kemény munkával még egy alacsony sorból származó ember is karriert futhatott be, jó példa erre William Bligh kapitány, aki az elhíresült Bounty hajón kitört lázadás egyik szenvedő alanya volt. 

Egy bálnavadász hajón azonban erre vajmi kevés lehetőség adódott. Az Essex tulajdonosai Owen Chase-nek (Chris Hemsworth) is kapitányságot ígértek korábbi kiemelkedő munkájáért, ehelyett "csupán" első tiszt lett és fölé helyezték George Pollard-ot (Benjamin Walker), aki a hajót is birtokló társaság egyik tulajdonosának a fia volt és meglehetősen zöldfülűnek számított a tengeren. Egyetlen előnye volt Chase-el szemben: a neve és a neveltetése. Kettejük "világnézeti" különbözőségének bemutatását vállalja a film. Jobb szerettem volna harcot írni, amolyan elsöprő egymásnak feszülő indulatokat, ám sajnos ezt nem tehetem meg, mert a film nem erre lett kihegyezve. Kezdjük azzal, hogy ami ennek gátat szab a forgatókönyv, ami abszolút Chris Hemsworth-re lett kihegyezve. Szó se róla, ügyes munka, minden átjön, aminek át kell jönnie, talán kissé kisiskolás módon még a film "üzenete" is. Ami nincs, az a nagy epikus egymásnak feszülés, amikor a vad természet árnyékában még két ember is egymás torkát szorongatja. Igaz, történnek rá gyenge utalások. Chase és Pollard kezdettől fogva utálják egymást. Az egyik azért, mert úgy gondolja, hogy neki járt volna képességei és tapasztalata alapján az előléptetés és a szájában aranykanállal született úri ficsúr ezt mindössze a neve jogán elorozta előle. A másik azért, mert csak, mert utálni kell a születés és a hatalom jogán az "alsóbb" néposztályt. Ez akkor is, most is kibékíthetetlen ellentéteket szült, amelyek előbb-utóbb robbanáspontig juttatták a feleket. Jellemző jelenet - egyben eszembe jutatta az 1984-es "Bounty" azon jelenetét, amelyben a totálisan pszichopata szörnyetegként lefestett Bligh Christian Fletchert, az első tisztjét piszkálta folyamatosan egy étkezés folyamán - midőn hatalmát fitogtatandó, Pollard Chase apjának börtönviselt múltját hozza fel egy tiszti vacsora során, ám igazi konfrontációra sem itt, sem később nem kerül sor. Habár Benjamin Walker kifejezetten jó, különösen az elhíresült vámpírvadász Lincolnról szóló filmje után, mégis halovány, s ez nem az ő hibája, hanem a forgatókönyvé. Ha már kifejezetten két ember párharcáról szól a film egy epikus utazás keretében, ahol aztán a végén mindenki öntudatára ébred és szembenézhet magával, valódi énjével, karakterét legalább olyan súllyal kellett volna hangsúlyozni, mint Hemsworth-ét. 

Howard filmje egyszerűen túl "udvarias" és visszafogott ahhoz, hogy mély hatást érjen el, pedig elérhetett volna. Ugyanez a helyzet a többi szereplővel. Cillian Murphy-nek, mint az Essex másodtisztjének is megvannak a maga pár perces jelenetei, ám amikor a film igazi elementáris hatást érhetne el ezen jelenetek révén, a rendező, a forgatókönyvíró visszatáncol, s megmarad azon az iskolás és távolságtartó szinten, ami a film egészét jellemzi. A magam részéről nem szeretem a tanmeséket, amelyek úgy próbálják előadni magukat és a világ szörnyűségeit, mintha azok lefekvés előtti leckék lennének gyermekek számára. "Látjátok ez rossz, ezt el kell kerülni, mert különben irgumm-burgumm lesz...." Talán még az idős Thomas Nickerson visszaemlékezései azok (az ő szemszögéből és elbeszéléséből ismerjük meg az Essex-en történteket), amelyekben Brendan Gleeson-nak adatott némi játéktér érzelmei kifejezésére. Ben Whishaw, a jelenlegi Bond filmek Q-ja, pedig akkor igazán hiteles Melville szerepében, amikor szembenéz Nickerson-al és kimondja azt, amiért tulajdonképpen ellátogatott az idős emberhez, s amiért ténylegesen érdekli a történet: -Mr. Nickerson, én nem vagyok nagy író...- célozva itt arra, hogy Nickerson többször összevetette őt a kor egyik legnagyobbjával Nathaniel Hawthorne-val. A sors iróniája, hogy Melville a Moby Dick-el véglegesen megbukott. Hawthorne ugyan rajongott érte, de a közönség nem volt vevő a sztorira, mint ahogyan nem volt vevő arra a  történetre sem, ami az Essex-el és legénységével valójában megesett. 

"A bálna fehér púpjára halmozta mindama gyűlöletét, amelyet egész fajtája érzett Ádámtól fogva. Ha melle ágyú lett volna, még a szívét is rálövi..."  - parafrazálta Sir Patrick Stewart, aki maga is eljátszotta Ahab-et, a Moby Dick egyik híres sorát, s ennek hallatán szinte végigfut az ember hátán a hideg, mert érzi a bosszú jeges lehelletét, a legősibb emberi ösztönt a földön a szaporodás óta. Sajnos itt hiába keresek ilyesmit, mert nincs. Úgy éreztem, hogy Ron Howard most nem akart olyan "érzelmes" és elsöprő erejű szintig leásni a történetben, mint például a "Rush"-ban tette. Tanmesét láttam Nathaniel Philbrick művéből, amelyben minden a helyén van: a CGI, a trükkök (nyoma sincs rajzfilmszerűségnek, amellyel egyesek a trailer és a képek alapján megvádolták), az Oscar díjas Anthony Dod Mantle pazar képei, mégis hiányérzetem van. Mert lehetett volna olyan film, amelyet évekig nem felejtek el és mindig újra és újra előveszem. 

A film végén, ahogyan szokásos, megtudjuk, mi lett a legénység életben maradt tagjaival és talán nem árulok el nagy titkot, hogy (Spoiler!!!) a világnézetét teljesen feladni még az események hatására is képtelen, de pálfordulást végrehajtó George Pollard kapitány lett Ahab ősmintája (Spoiler vége!!!), aki megmenekülése után is eszelősen kutatta azt a cetet, amely ugyan nem vitte el a fél lábát, de lelke egy részét igen.