Atyaúristen! Ha ezt a filmet nem idén, hanem tavaly látom, egyértelműen ez lesz az év csalódása. Ennyire nem is tudom mikor vártam már valamit, de hogy semmilyen szinten ne azt kapjam, amit szeretnék az azért viszonylag ritkán fordul elő velem. Ha hozzáteszem, hogy a tavalyi év során nagyjából hatszor láthattam volna, annyi vetítést szerveztek neki, akkor még csak nem is túlzok, mert leadták a Mozinet napokon, az Anilouge-on és volt néhány külön sajtóvetítése is. De mindig úgy hozta a sors, hogy valamiért vagy elkéstem, vagy más programom lett, tehát sejthettem volna, hogy az Isten se akarja, hogy én ezt megnézzem. De hát én már csak ilyen vagyok, a saját sorsa ellen küzdő ember...

A film engem leginkább azért érdekelt - amit érthetetlen módon alig látok olvasni -, mert jelentős részét, kb. 50 percet a 80-ból, nem Japánban, nem Franciaországban, de még csak nem is Hollandiában készítették, hanem nálunk Magyarországon, a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban. A legtöbb animáció, szinte az összes színezés nálunk készült, amivel Mikulás Ferenc és csapata elérte, hogy a stáblista leghátsó zugaiba szórványosan elrejtsék őket. Amikor a 2015-ös Kaffon látogatást tettem a stúdióban, belepillanthattam ebbe - az akkor még mesterműnek ígérkező - filmecskébe, és egyből felvillanyozódtam. Basszus az új Ghibli film itt készül a szülővárosomban. Most csoda, hogy ezek után alig vártam, hogy láthassam?

Ne legyenek illúzióink, ez a film kb. annyira Ghibli, mint én ministránsfiú. Nagyjából ki is merül a közreműködésük abban, hogy megjelenik a stúdió emblémája Totoro, aztán ki is fújt. Nyilván pénzelték egy kicsit, és Isao Takahata úgy volt vele mostanában úgy is kell a reklám a Ghiblinek, miért ne. Produceri teendőket ellátni móka, úgyhogy rajta kívül mindössze öt ember "dolgozott" a filmen. Azt még nem tudom, hogy a logó ezúttal kék helyett piros színű verziója mit is jelképez. Csak tisztelgés a film címe előtt, vagy pedig azt is szimbolizálja, hogy ez egy olyan Ghibli film, ami NEM Ghibli film. Mert az első perctől kezdve világossá válik - csak rá kell nézni -, hogy ez bizony francia termék. A vonalvezetés, az ecsetkezelés, a karcos ábrázolás, a durva és ugyanakkor monoton színhasználat, szóval üvölt róla, hogy ez nem japán cucc.

Ha ez a csalódás meg volt, akkor jöhet a következő. Ezek a rajzok, se nem túl szépek, se nem túl eredetiek, majdhogynem az egyetlen mellette szóló érv az, hogy manapság hagyományos rajztechnikával készült rajzfilm olyan ritka mint a fehér holló... akarom mondani, mint a vörös teknős. Ettől azért jobbat várok hazánk fiaitól, és ha most megint a Kells titkával jövök, akkor lehet nem vagyok fair, de ez a helyzet. Itt vagy egyértelműen a kulimunkát kapták a magyarok, és a francia stílus dominál, vagy valami nagyon bűzlik Kecskeméten. Ezek a vékony vonalak, vagy a korai hetvenes évek európai képregényeit idéző megközelítés, ma már inkább furcsa mint eladható. És a legdurvább, hogy alig vannak figurák, a legtöbbször háttereket kellett elkészíteni, amikkel nincs is gond, maximum annyi, hogy egyáltalán nem kirívó, és formabontó, vagy akár csak... szép.

Ha a technológiai megvalósítást elfogadjuk, hogy olyan amilyen, akkor még mindig ott a történet, amit Michael Dudok de Wit írt és dirigált. Egyedi lenne? Nekem leginkább olyasminek tűnt, mint ami nagyot akar mondani, és teletömik mindenféle szimbólummal, meg filozófiával, de lehet a végére csak kiderül, hogy a holland szívott valamit. Különben is aki olvasta Philip José Farmertől a Szeretőket, annak marhára ismerős lehet az egész történet, a fordulatok, és a végkifejlet is, szóval én azért többet vártam ettől az egésztől. Még ha nem is a szokott Ghiblis bohóságot, amit gyerek és felnőtt egyaránt élvezhet - mert ezt felnőtt nem fogja élvezni, a gyerek meg nem fogja érteni.

És van ám még valami, a hab a tortugán. Az egész film során egyetlen egyszer sem szólalnak meg. Odafele igyekezve azon gondolkodám, felirat vagy szinkron lesz a vörös tortugán. Merthogy felnőtteknek készült rajzfilm, lehet feliratos lesz... Hát nem az, van ám ezeknek eszük, így lehet spórolni a szinkronon, az egész film beszédmentes, csak üvöltéseket hallunk, amiből a 30. perc környékén már totál elegem lett. És eltartott vagy negyedóráig amíg még reménykedtem, hogy ugye nem. Emiatt nagy hangsúlyt kap a zene, de azt meg nem tudták kihasználni, mert rengeteg olyan jelenet volt, ahol a zenei aláfestés azt sejtetné itt valami csudát látunk, gyerünk érezzünk felemelkedőt, de az összkép mégse működik. Úgyhogy A vörös teknős oltári nagy csalódás, majdhogynem szenvedés minden egyes perce, és még kicsit csúnyácska is, hiába takarják el jótékonyan Cannes pálmafa levelei.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!