Megörültem, amikor megjelent a stáblistán Edwige Fenech neve. De az örömöm is múlt, mert alatta egyből kiírták George Hiltont. És pontosan azt kapja tőlük a ember, amit vár: Edwige még mindig a filmvászon legszebb női közé tartozik. Huncut macskaszemének, bájos ám mégis tekintélyt parancsoló arcának, és hibátlan testének nincs férfi, akii ellent tudna állni. Természetesen ebben a filmben is gyönyörű, legszívesebben egy emberként rohanna mindenki meg... megvédeni. George Hilton meg számomra egyre idegesítőbb, de ezúttal szerencsére nem adtak neki túl sok teret.

A történet a legelején kicsit még zavaros, sok a történetszál, és kicsit nehezen is indul be. Ott van például a teljesen felesleges bunyó a fekete csajjal, aminek semmi funkciója sincs. Ráadásul feltűnően emlékeztetnek bizonyos dolgok a Szerelmi vérszomjból: például Edwigét itt is üldözi a perverz expasija, csak ez az alak kevésbé brutális, mint a másik alkotásban. Viszont ha túltesszük magunkat ezeken, egy egész jó giallo-t láthatunk. Ami a legjobb benne, hogy a cselekmény végig pörög, lehet rajta izgulni, nincsenek felesleges üresjáratok, hanem végig fenntartja az érdeklődést. Ráadásul van benne, minden ami szem-szájnak ingere: véres gyilkosságok, titkok, undorító részletek, leszbikusok, szexjelenetek, magyarán a jó olasz film legfőbb ismérvei. Ami rossz benne, hogy ezúttal elmarad a már megszokott nagy csavar. Általában úgy szokott lenni, hogy ráterelik több szereplőre is a gyanút, a végén pedig valami egészen más sül ki a dologból. Ebben is több gyanúsítottunk van, aztán kiderül az egyikről, hogy ő az. Nekem ezek után ez így kissé kevés volt.

A zene egyébként tetszett, ismerős is volt valahonnan, és a rendezéssel sem volt gond, sőt még a forgatókönyv is úgy egyben volt. A Bloody Iris íg egy egész korrekt giallo apróbb hibákkal, ami simán ajánlható bárkinek

Egy animációs westernfilm? Naná, hogy érdekel!

Volt benne egy csomó minden, ami tetszett: a csörgőkígyó például az animációs filmek történetének legjobb gonosztevői közé tartozik. Kezdetben felépítik a legendáját, és később sem okoz csalódást nekünk. Érdekes, félelmetes, izgalmas figura. A többi szereplőre sem lehet panasz, annyira hihetetlenül bűnronda mindegyik, amilyet még tényleg nem láthattunk animációs filmben. Aztán itt vannak az akciójelenetek, amik szintén fergetegesek, mindegyik elképesztően látványos, sőt hangulatos, de még izgalmasak is. A legjobb természetesen a denevérek támadása, ami alá bekeverték a Valkűrök lovaglását. De még egyébként is rengeteg utalást találhatunk mindenféle filmre; bevallom a Hunter S. Thompson utalás nekem elsőre nem volt egyértelmű, de Clint Eastwoodot, mint a Vadnyugat Szellemét, már nehéz lett volna nem észrevenni. És milyen igaz: ki más is lehetne a Vadnyugat Szelleme, ha nem Clint Eastwood? Emellett egyértelmű kiszólást hallhatunk A Jó, a Rossz és a Csúfból (You, Son of a...), a történet maga pedig sok elemében a Volt egyszer egy Vadnyugatot idézi. A nyomorék üzletember a végén meg is mondja a bérgyilkosnak, hogy neki már leáldozott az ideje. No meg itt is meg akarják venni az asszony földjét. Nem feltétlenül gyerekeknek szól a film, legalábbis 7-8 év alatt biztosan nem. Láthatunk jópár halált, átlőtt szemű, vagy éppen elgázolt állatot.

A film maga gyönyörűen animált, ami elsősorban a figurákon látszódik, de néhol a hátterek is elég szépek, már-már a giccsesség határát súrolják, máskor viszont meg pont, hogy túl sivárak és unalmasak. Sajnos ez néhol a sztorira is igaz. Sokszor lassabb a kelleténél, és ez a 110 perc túlontúl hosszú egy rajzfilmhez. Továbbá számomra elvárás, hogy egy ilyen film humoros legyen, a Rango pedig nem igazán vicces. Egyszer-kétszer lehet ugyan nevetni rajta, de ennél jóval többet vártam volna. Ezek pedig mind elég nagy hibák ahhoz, hogy ne váljon klasszikus, vagy éppen remekmű a Rango-ból. Szerintem sokkal jobban is ki lehetett volna használni ezt a hatalmas western-hagyatékot. Az mindenképpen érdekes, hogy már az amcsiknak is inkább a spagetti western jut eszükbe, ha reflektálni kell erre a műfajra. Úgy látszik a minőség mégiscsak fennmarad, míg a gagyi eltűnik. Azért csak nézzétek meg a Rango-t, megéri. Van benne egy gyönyörű jelenet, amelyben főhős gyíkunk átkel az úton.

A kaktusz virágát sose néztem meg, mert látatlanban egy humortalan giccses '60-as évekbeli szarnak tartottam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mindössze annyiban volt igazam, hogy '60-as évekbeli.

Azt viszont legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy idős kora ellenére az utóbbi időben látott vígjátékok közül messze ez lesz a legviccesebb. Egy vígjátékról pedig ez a legeslegnagyobb dicséret, amit el lehet róla mondani, hogy végigneveted az elejétől a végéig. Ráadásul a filmnek nem harsány, térdcsapkodós humora van, hanem inkább olyan finoman szellemes, az ember mégis kénytelen hangosan nevetni. A forgatókönyv ugyanis isteni, maga az alapszituáció már önmagában vicces, aztán ezt még képesek úgy csűrni-csavarni, hogy még viccesebb legyen. Mindehhez ráadásul elsőrangú dialógusokat írtak, olyan riposztok hangzanak el, amilyet ritkán lehet filmekben hallani. A színészek pedig csodálatosak ehhez az anyaghoz. Walter Matthau tulajdonképpen marad a szerethető, link mackó karakternél, de az idősödő Ingrid Bergman már valóban nagyszerű. A Casablanca fátyolos szemű dívájaként legalább olyan hiteles, mint e film begyöpösödött, jéghideg vénlányaként, aki a történet során fokozatosan kivirágzik. Nála csak Goldie Hawn jobb, aki az egész vígjáték szíve-lelke. Annyira imádnivaló, cuki kiscsaj még itt, amilyennek soha ezután nem láthattuk, az ember egyszerűen csak nézi azokat az óriási szemeket, az édes kis pofit, és ha akarja, ha nem, teljesen belecsavarodik.

A magyar szinkron pedig egy régi klasszikus, és valami szenzációs. Nem hallottam az eredetit, de ezek után nem is akarom, biztos vagyok benne, hogy kevésbé lenne vicces a film e nélkül a fordítás, és a magyar színészek fantasztikus teljesítménye nélkül. Ha tehetitek, ti is szinkronnal nézzétek meg a blog eddigi történetének talán legviccesebb filmjét.

Egyre inkább úgy érzem, hogy érdemes lenne elgondolkodnom, mi az igazi különbség a giallo és a krimi között. Mert ebben a filmben aztán minden megvan, ami egy giallohoz kell, de sokkal közelebb kerül a krimi vonalhoz, mint bármelyik giallo. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a főhős ezúttal nem más, mint a rendőrfelügyelő, akit Giancarli Gianni játszik. Jóval később olyan filmekben tűnt fel, mint a Hannibal, vagy a Casino Royale. Ilyen fiatalon még hiányzik belőle az a nyugodt, kellemes sárm, ami időskori alakításait jellemzi, de így is nagyon korrekt alakítást nyújt, és nem csak a George Hilton féle antitalentumokhoz képest. Karaktere még kissé árnyalt is, ezúttal nem a magabiztos, tökös rendőrt látjuk, hanem egy kétségek közt vergődő, olykor hibázó, máskor megszégyenülő férfit, amely sokkal több teret enged az azonosulásra.

A gyilkos sem csak egyszerűen lemészárolja az áldozatait, hanem előbb lebénítja, majd ilyen tehetetlen állapotban megkínozza őket. A hölgykoszorú szintén figyelemreméltó, elég ha annyit mondok, hogy két Bond lány is szerepet kapott: a már kissé kiélt Claudine Auger, és a még fiatal Barbara Bach. Ennio Morricone aláfestő zenéje közel sem tartozik életművének jobb darabjai közé, mégis feszültségteljes atmoszférát teremt az egész filmhez. Szerencsére láthatunk néhány igazán kiváló jelenetet: ilyen a sunyi pókos támadás, a dinamikus futós üldözés, de nagyon emlékezetes még Barbara Bach halála, illetve egy mesteri suspense jelenetet is sikerült felépíteniük, amelyben a mit sem sejtő, leendő áldozat el akarja küldeni felügyelőnket a lakásából, miközben a gyilkos a másik szobában van. A finálé pedig ismét egy újabb csavart, és nem várt izgalmakat tartogat a számunkra.

Azonban ez a film sem hibátlan: néhol nincs rendben a jelenetek dinamikája, túlzottan belassulnak az események, különösen a történet elején. És a legvégén újra megjelenik a Psycho óta jól ismert, giallokban sajnos előszeretettel alkalmazott "megmondóember" aki felfedi nekünk a gyilkos motivációt, természetesen teljesen légből kapottan. Mégis hibái ellenére remek kis filmhez volt szerencsém.

Az ilyen filmekről utálok a legjobban írni!

Nem elég rosszak ahhoz, hogy legyen mit kritizálni, és nincsenek olyan erényei, amiket ki lehetne emelni. Persze olyan filmről a lehető legjobb írni, amikben jócskán találni pozitívumot és negatívumot egyaránt. Megint más dolog, ha annyira sokrétű egy film, hogy érdemes kielemezni, vagy mélyebben elgondolkodni rajta. De mit írjak én erről a '68-as spagettiwesternről?

Sokat merít A Jó, a Rossz és a Csúfból, csak itt már nem elégedtek meg 200 ezer dollárral, itt már 3 millió kellett. Persze, nehéz lehetett Leone árnyékában pénzt keresni, de valahogy azért csak meg lehetne oldani. A főszereplő Thomas Milian olyan mint, egy született mexikói, de a La Resa Dei Contiban sokkal emlékezetesebb és érdekesebb volt ugyanez a karakter. A többiek igazán említésre se méltóak. És ez a nagy baj a Run Man Run-nal, hogy minden pont kevés benne. Nem elég érdekesek a karakterek, nem elég pergős a sztori, nem elég átélhető a dráma, nem elég viccesek a poénok, nem elég jó a zene, nem elég izgalmas a történet, nem elég fordulatos a cselekmény. És mégis egyikkel sincsen igazán komolyabb probléma, de ha csak egyvalamiben kicsit jobb lenne, már sokkal élvezhetőbb lenne az összkép. Így megmarad egy tökéletesen felejthető tucatspagettinak.

"Ezt a kocsit most vettem a minden pénzemen"

Ez a film is a nézhető magyar alkotások táborát erősíti. A színészek kivétel nélkül parádésak, főleg Eperjes Károlynak van nagyon erős kisugárzása. Ternyák Zoltán maga a tökély, Törőcsik Mari imádnivaló, még annak ellenére is, hogy kicsit saját magát adja, Bordán Irén pedig nagyon szexis. A forgatókönyv is ügyese megírt, telis tele van jobbnál jobb szövegekkel, és az epizodikus felépítés ellenére is végig egyben marad a történet, és nem lankad a figyelmünk. A rendezés alapkoncepciója a dokumentumfilmszerűség lehetett, éppen ezért erős a szatirikus vonal, amely közben persze vicces is. A háttérben pedig valószínűleg a Magyarországon akkoriban éledező kapitalizmus kritikája figyelhető meg. A halálesetet a végén kicsit túlzásnak tartottam, de aztán hamar beláttam, hogy nem véletlenül kellett ennek így történnie.

Az európai filmesek egy kicsit más útját választották az Edgar Allan Poe megfilmesítésének, mint a korban divatos AIP adaptációk. Fogtak 3 híres rendezőt, a kor legnagyobb sztárjait, és 3 novellát dolgoztak fel külön-külön egy filmben. Mint minden szkeccsfilmben, úgy itt is erősen ingadozik a színvonal az egyes részek között, így nem is lehet véleményt alkotni az egészről, csak az egyes részekről.

Az elsőt Roger Vadim rendezte, aki az És Isten megteremté a nőt című filmjével tett szert hírnévre. Akkori feleségét, Jane Fondát kérte fel a főszerepre, a választás pedig nem is lehetett volna ennél jobb. Az ezidőtájt mindig pozitív szerepeket játszó, angyalarcú Jane ezúttal egy Caligulához hasonlatos hihetetlenül érzéki, és végtelenül kegyetlen úrnőt játszik, ami elképesztően jól állt neki. Érdekesség, hogy a film készítésének évében (1968) apja, aki mindig a becsületes amerikai mintaképét formálta meg, a Volt egyszer egy vadnyugatban szintén egy lelkiismeretlen, perverz gyilkost alakított. És ha már a családnál tartunk külön poén, hogy a történetben a Jane Fonda által játszott úrnő szerelmes lesz egy távoli rokonába, akit a testvére Peter Fonda alakít. De térjünk vissza erre a szkeccsre: a kosztümök inkább emlékeztetnek a '60-as évekre, ami szerintem egy elég jó poén, pláne, hogy Jane Fonda borzasztóan szexis benne. A fényképezés gyönyörű, a narráció hangulatos, de sajnos a történet közepére teljes unalomba fullad, gyakorlatilag semmi mást nem látunk, mint Fondát lovagolni, és a történet végében sincs semmi plusz.

A második sztori egyértelműen a legjobb a három közül. Alain Delonhoz annyira tökéletes a jéghideg, érzéketlen gyilkos karakere, mint senkihez. A hideg futkározott a hátamon annál a jelenetnél, amiben a meztelen lányt akarja élve felboncolni. Aztán Brigitte Bardot is megjelenik, akit pedig megkorbácsol, csak azért mert beszól neki. Érdekes egyébként, hogy a film főcímében, és a plakáton is Bardot neve a legelső, pedig ő egyik történetnek sem a főszereplője, de úgy látszik ő volt ezidőtájt a legnagyobb sztár az illusztris szereplőgárdából. A történet vége egy érdekes csavart is tartogat számunkra úgy, hogy közben teljesen a nézőre bízza a látottak értelmezését.

A következő részt a nagy Fellini rendezte. És hát egy ilyen kvalitású művészember nem engedhette meg magának, hogy csak úgy simán feldolgozzon egy Poe novellát, mint a többi rendezőcske, neki természetesen a saját vízióját kellett a vászonra álmodnia, a cannes-i bemutatón fényesre is nyalták a seggét, sőt felajánlották neki, hogy rendezzen még egy szkeccset Poe-tól, és ezzel együtt hozzák forgalomba. Nos nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Fellini verziója tetszett a legkevésbé. Nagyon unalmas volt, nagyon művészieskedő, nagyon közhelyes, és teljességgel semmitmondó, ráadásul totál értelmetlen. Egy bedrogozott filmsztárt követhetünk nyomon egy estéje folyamán, ahol láthatunk egy interjút, meg egy díjátadót, aztán egy nagyon hosszú száguldást. Persze, értem én, hogy a filmszakma elé akart görbe tükröt nyújtani, de egy Poe megfilmesítésnek talán nem ez kéne hogy legyen az elsődleges szempontja. Egyébként ennek a résznek is vannak pozitívumai: Terence Stamp nagyon erős játékára gondolok itt elsősorban, aki sokkal jobb, mint a film nagy sztárjai. Illetve tény, hogy az utolsó pár perc a horrortörténelem legjobb pillanatait idézi, annyira hangulatos, baljós, váratlan és brutális. De ez a két perc nem ment fel 40 perc unalmáért senkit.

A Csipkejózsika se tartozott gyerekkori élményeim közé, úgyhogy ehhez is csak most volt "szerencsém". De amíg a szintén nemrégiben látott Susi és Tekergő valóban egy vicces, édes mese volt apróbb hibákkal, addig ezzel kapcsolatban már elég felemás az összkép.

Kezdjük azzal, hogy maga a címszereplő gyakorlatilag egy mellékalak a filmben. Ezzel nem is lenne feltétlenül baj, de a főhős tündérek kicsit idegesítőbbek voltak a kelleténél. A legnagyobb gondom inkább az, hogy ez a mese már tényleg a legrosszabb értelemben vett giccs, amiért sokan jogosan utálják a Disneyt. Annyira édeskék, éneklős-émelygős világban játszódik, ami már sokkal inkább taszító. Sajnos poénok sincsenek, a történet meg ugye közismert, így leginkább csak unatkozni tudtam.

Persze a zenei aláfestés nagyon szép (bár ez kétségtelenül inkább Csajkovszkij érdeme), és a Disney profizmusára jellemzően gyönyörűen rajzolták meg az egészet (7 évig készítették a filmet, és '59-ben csak a Ben Hur volt ennél sikeresebb film). És az is kétségtelen, hogy a végére beindul a történet. Az a jelenet, amelyben Csipkerózsika megszúrja az ujját, nagyon feszült, izgalmas, rémálomszerű pillanat, ami jelentősen elüt a film korábbi részétől. A herceg menekülése szintén sötét, és valóban látványos, úgyhogy a befejezés miatt mindenképp megéri megnézni a Csipkerózsikát, csak hát odáig el is kell ám jutni.

Folytatjuk a giallozást! Nos, ez egy viszonylag korrekt film, de sokkal inkább krimi, semmint giallo.

Persze van benne egy kis cicimutogatás, de nem sok. Az erőszak is nagyon visszafogott, egyetlen jelenetet leszámítva, ami viszon hihetetlen brutális, és nagyot üt, mivel kilóg a film egészéből. A színészek nem voltak túl jók: a főszereplő, George Hilton engem leginkább George Lazenbyre emlékeztet, ő is ugyanolyan tehetségtelen, modoros, geil macho. Anita Strindberge nem mondanám, hogy csúnya, ellenben azért elmarad az olasz filmekben már nagyon megszokott gyönyörű nőktől. A forgatókönyv rendben van, halad a nyomozás, a végén pedig természetesen jön a csattanó, amire senki sem számított. A rendezéssel sincs nagy baj, annak ellenére, hogy nem túl érdekes vagy izgalmas a film, valahogy mégsem válik unalmassá. Amúgy láthatunk néhány ügyes, vágási trükköt, meg pár remek kamerabeállítást.

Összességében egy esti szórakozásra megfelel, jobb mint egy átlagos péntek esti tévékrimi, de nem sokat vesztünk, ha esetleg kimarad az életünkből.

Kedvenc Belmondonk e filmjében nem olyan önfeledt és vidám, mint általában lenni szokott. Ő még az egyébként több szempontból is drámai, sőt tragikus A profi-ban is rengeteget bolondozott, a készítők szemmel láthatóan építettek a sármjára, illetve a mosolyára, ami persze az Ellenségem holttestére szintúgy igaz, csak jóval visszafogottabb formában.

Sokat hozzáad Belmondo a filmhez, nélküle valószínűleg nyomasztóbb lenne az összkép. A film legnagyobb erőssége mégis inkább az a melankolikus hangulat, amit sok jelenetben közvetít. A 7 évre bebörtönzött főhősünk esőkabátban baktat egykori városában, közben pedig a narrációját halljuk, mik jutnak eszébe a különböző helyekről. A boltról a régi szerelmek (zseniális, ahogy Belmondo a nőkkel bánik ebben a filmben), egykori mulatójának helyén pedig szupermarket épült valaha, de már annak is csak a romjait találja. Ennek köszönhetően nagyon érdekes, asszociatív háló alakul ki, visszaemlékezések a visszaemlékezésekben, ráadásul Belmondo mindenhova a mostani önmagát képzeli el (meg is magyarázzák, hogy az emlékeinkben mi állandóak vagyunk), úgyhogy figyelni kel rendesen ha nem akarjuk elveszteni a fonalat. Közben egy viszonylag jó, bár nem túl meghatározó zene szól, hasonlóan szomorkás hangulatban. A forgatókönyvet remekül írták meg, kezdetben semmit sem tudunk a hősről, vagy az általa elkövetett bűnről, minden csak nagyon fokozatosan a flashbackek során derül ki. Ez úgy alapból tök érdekes lenne, valóban bravúros ez a felépítés, de amíg az eredeti kisregényben ez működött, úgy a filmben kevésbé, ugyanis jóval többször kalandoznak el a fő cselekményszáltól. Így kevésbé érdekes a sztori, az asszociatív hálót húzhatták volna kicsit szűkebbre, a politikai jeleneteket például kissé unalmasnak találtam. A helyzet az, hogy nem kellett volna ennek a filmnek 2 órásnak lennie, be kellett volna érniük kicsit kevesebbel.

Viszont mindenképpen megéri megnézni az Ellenségem holttestét. Nem csak mert megelőzte a korát, és mert egy hihetetlenül hangulatos, tipikusan európai kis csemege, hanem ott van az az utolsó jelenet. Ahogy hősünk vár egy lányra az állomáson, akiről nem tudjuk eljön-e, közben a bérgyilkosok az ő machinációinak következtében távcsöves puskával figyelik az "ellenségét". Kiváló jelenetsor, amelyben a feszültséget ötvözik a remek vágástechnikával, az érzelmekkel, és a hangulattal. A pontot az i-re pedig a William Blake idézet teszi fel.

Egy kicsit megint címzavarban vagyok: az eredeti olasz Lo strano vizio della signora Wardh, de ismert még Blade of the Ripper, Next!, illetve Next Victim címen is! Sőt, állítólag Magyarországon is volt valamikor videón, úgy mint Szerelmi vérszomj. Na most ezek után milyen címet adhat az ember a blogbejegyzésének?

A film maga egyébként egész jó, sokkal jobb, mint a nemrég tárgyalt Death Walks on High Heels, bár a forgatókönyve nincs annyira kidolgozva, és talán egynéhány logikai bukfencet is találnánk benne, ha komolyan utánagondolnánk. De nem is ez viszi el a Szerelmi vérszomjat a hátán. A főhősként a valaha volt egyik legszebb olasz nőt, Edwige Fenech-t láthatjuk. Nem a színészi képességeivel győz meg minket, hogy ő a tökéletes erre a szerepre, vannak egyéb adottságai helyette. Mondjuk ki, igazi giallo-hoz híven elég sokszor csodálhatjuk meg a hölgy gyönyörű testét, ráadásul nemcsak az övét, de néhány kolleginájáét is. Ehhez még hozzájön az is, hogy a Lo strano vizio della signora Wardh mennyire egy perverz alkotás, ami önmagában nem lenne nagy dolog, de olyan gyönyörűnek ábrázolja a perverziót, amilyet filmben még sosem láttam. Mintha egy csodálatos és nagyszerű dolog lenne, kicsit olyasmi, mint a szüzesség elvesztése. Nyilván, hogy ez létrejöjjön, kellett a remek fényképezés, és a csodálatos zene, ami Nora Orlandi keze munkáját dicséri. Nagyon emlékezetes muzsika, bizonyos képekkel együtt biztos, hogy az agyunkba ég a film megtekintése után. Nem mellesleg pedig Tarantino lenyúlta a Kill Bill 2-ben, ott is nagyon jó volt, de itt ezerszer hatásosabb.

A Szerelmi vérszomj szerencsére nem olyan hosszú, és nincs úgy belassulva, mint sok más giallo, pörögnek rendesen az események, a végén természetesen most is elég nagy meglepetés fog érni mindannyiunkat a gyilkos kilétére vonatkozóan. Kissé erőltetett ugyan, ahogy a dialógusokban próbálják megmagyarázni a történteket, és a sivatagi leszámolás eléggé elüt a film alaphangulatától (ennek ellenére fantasztikus jelenet). A Blade of the Ripper egyébként szolidan izgalmas, egyszer sem retteghetünk rajta igazán, annyira nem is viszi túlzásba a vért, mint sok olasz film, bőven megelégszik a perverzió lírájával.

Ez egy nagyon ügyesen megcsinált thriller volt, nem számítottam ennyire színvonalasra. A film feszültségét az adja meg, hogy valós időben játszódik, tehát a 85 perces játékidő a film története szerint is 85 perc. Ilyet azért nem sűrűn láthatunk filmben, úgy meg különösen nem, hogy hiteles is maradjon. A sztori szerint a főhősnek elrabolják a lányát, és arra kényszerítik, hogy öljön meg egy politikust, különben meghal a lánya. Nem ismerős ez egy kicsit? De bizony a 24 első évadának csontra ugyanez volt a története, ami nagyon megmosolyogtató. Azt hitték csak ez az egy történetsablon működhet valós időben? Mindenesetre elég pofátlan lopás a 24 részéről.

A Holtidőben egyébként nem egy szuperügynököt szemelnek ki a feladatra, hanem egy átlagembert az utcáról, aki mindenáron próbál kitörni ebből a szituációból, de totál reménytelennek tűnik. Johnny Depp nagyszerűen alakítja, minden rezdülésével együtt tudunk érezni, és szurkolni neki. A show-t azonban mégis Christopher Walken nyúlja le, aki a sztorin uralkodó sablonrosszfiú figurából egy végtelenül karizmatikus és félelmetes gonosztevőt farag. Persze, az ilyesmi szerep mindig hálásabb, de attól még tény, hogy Walken lemosta a vászonról az egyébként nagyszerű Depp-et. A forgatókönyv pedig attól remek, hogy váratlan fordulatok sorjáznak egymás után, érezzük a totális reménytelenséget, és az ebből fakadó feszültséget. A rendezés szintén rendben van, rengeteg közelit, és ferde kamerabeállítást láthatunk. Egyedül a film befejezése nem tetszett, meg a cipőpucoló karaktere helyett kitalálhattak volna valami izgalmasabbat. Ezt leszámítva azonban elsőrangú szórakozásban volt részem, igazán remek thriller a Holtidő.

A Jákob lajtorjája egy nagyon különleges film, már csak ezért is bátran ajánlom bárkinek. Tim Robbins kiváló, a tök átlagos bekattanni látszó vietnami veterán szerepében. A történet pedig teljesen kiszámíthatatlan, a végén egy akkora csavarral, hogy mindenkinek tátva fog maradni a szája. De a film nézése közben is végig érezzük, hogy a háttérben itt valami többről van szó, valami spirituálisabbról.

Vannak olyan drámaian erős jelenetek is, mint például Tim Robbins hideg fürdője, ami mindenki számára egyaránt átélhető és fájdalmas. Egyébként nagyon hatásos horrorjeleneteket is láthatunk, amik igencsak emelik az alkotás színvonalát, miközben hősünk állapota egyre romlik. Az pedig külön tetszett, hogy a gonosz nem is igazán öltött testet, hanem mindenféle elképzelhetetlen torz alakok üldözték főhősünket. Ahhoz képest, hogy több, mint 20 éves alkotásról van szó, a trükkök teljesen rendben vannak, az alkotók érezték, hogy meddig mehetnek el. Nekem mondjuk az a bizonyos fast-head nevű effektus sokkal inkább tűnt röhejesnek, mint félelmetesnek, hisz annyira elrugaszkodott a valóságtól.

Közben a sztori végtelenül zavarosnak tűnhet, de annak ellenére követhető, hogy nem igazán értjük. Álomjelenetek vannak az álomjelenetekben, vagy a valóságban? Sose tudjuk, mikor ébredhet fel hősünk, és melyik valóság az igazi. Ráadásul folyamatosan vietnámi flashbackek szakítják meg a cselekményt, melyek kivétel nélkül elég szörnyűek, és tudjuk, hogy még komoly jelentőségük lesz. Aztán amikor már azt hisszük, megtudtuk a miérteket, akkor a végén egy meglepő, 180 fokos fordulattal búcsúzik tőlünk a Jákob lajtorjája. Igazából újra meg kéne néznem, mert rengeteg utalás található benne, ami előrevetíti számunkra ezt a végkifejletet. Amellett pedig, hogy egy nagyon hangulatos, szürreális darabbal van dolgunk (amely attól több, min Lynch filmjei, hogy ennek van értelme) a készítők megfogalmaznak egy nagyon komoly kritikát az amerikai hadsereggel, illetve a vietnámi tevékenységükkel kapcsolatban. Kérdés persze, hogy a befejezés ezt mennyire teszi zárójelbe. Összességében mindenképp egy nagyon eredeti és nagyon ötletes filmmel van olgunk a Jákob lajtorjája esetében.

Az olaszok által feltalált giallo, a legígéretesebb minden filmműfajok közül; olyan fordulatos, mint egy krimi, olyan izgalmas, mint egy thriller, olyan véres is mint egy horror, de természetesen kevésbé primitívebb, és annyi meztelenség van benne, mint egy erotikus filmben, de nyilván intelligensebb alkotással van dolgunk, közben pedig Ennio Morricone, vagy egy másik olasz zeneszerző kiváló munkája szól a háttérben. Jól hangzik, ugye? Ezek után már csak az a szomorú, hogy igazi átütő erejű giallo-t még nem láttam, pedig a műfaj legnagyobbjait már mind megnéztem. Nem mondom, hogy például a Kristálytollú madár, a Kilencfarkú macska, vagy a Mélyvörös rossz filmek lennének, mert nem azok, sőt kifejezetten jó mozik, de úgy érzem a giallo-ban alapvetően több potenciál van.

Jelen tárgyalt filmünk, mint sejthetitek egy giallo, annak minden előnyével és hátrányával. A történet egyből egy véres gyilkossággal indul, majd kicsit öncélúan kétszer is megnézhetjük a sztriptíztáncos főhősnő (Susan Scott) "előadásait". Egy valóban feszült és szexi jelenetben a gyilkos borotvapengével simogatja a lány gyönyörű testét. Eddig egyszerűnek is tűnik a sztori, sejtjük is, hogy ki lehet a gyilkos. Aztán olyan váratlan fordulatok történnek a film közepén, a készítők úgy megkavarnak minket a kihagyásos dramaturgia ügyes használatával, hogy a történet végéig ki se kerülünk onnan. Utána pedig a biztonság kedvéért csavarnak még egyet a sztorin, mindezt úgy, hogy végig értelme is marad az egésznek.

Ez így ismét tök jól hangzik, lássuk a megvalósítást. A színészek nekem tetszettek, a főhősnő tényleg nagyon szexi nőstény volt. A zene nem volt rossz, de nem is különösebben emlékezetes. A történetvezetés pedig (ahogy a giallokban szinte mindig) jó lassú, ráadásul a film közepén teljesen kettétört. Nekem a sztori hangulatos első fele sokkal jobban tetszett, mint a rendőrök nyomozása, bár tény, hogy a csavar valóban elég ütősre sikeredett.

Újabb Sophie Marceau film a közelmúltból, de elég gyorsan kiderült, hogy szó sincs főszerepről, csak valószínűleg könnyebb eladni a nevével a filmet. Nagyon adja magát az összehasonlítás, hogy egy új Házibulival van dolgunk, olyan meglepően sok a hasonlóság.

Történet itt se nagyon van, ami van abban sincs semmi eredeti, a szokásos szerelmi ügyek a gimisek között. A zene is elég gyenge, Sophie meg egyszerűen túl szép egy 40-es egyedülálló anyának. Mégsem beszélhetünk egyáltalán rossz filmről, mert ellentétben sok amerikai filmmel, ez azon kevés mozik egyike, amely hitelesen ábrázolja a mai fiatalokat. Először is nem huszonévesek alakítják őket, ami már önmagában nagy előny. Másodsorban nem szentek álproblémákkal, de nem is romlott véglények, akiken már semmi sem segíthet. Megtalálta azt a középutat ilyen szempontból, ami még nem nagyon sikerült. Ezek a tinik káromkodnak, verekednek, isznak, füveznek és szexelnek, de nem visznek semmit túlzásba, és telis tele vannak zavarodottsággal és érzelmekkel. És ezt érzem a LOL legnagyobb előnyének, hogy nem hazudik. A tinik egész jól játszanak, helyesek és természetesek, de nem túl szépek, nem túl felnőttek, és nincsenek leragadva; msneznek, webcamoznak, mobillal videóznak és smseznek, ahogyan a valóságban is. A szülőkkel kapcsolatban is megvannak a szokásos drámák, viták és csaták, mindegyiknek megvan a maga keresztje. A srácok mondjuk nekem kicsit túl egyformák voltak, nehezen tudtam őket megkülönböztetni egymástól, ami néhol igen zavaró volt.

Ezt a hitelességet látva a tini nézőket könnyedén magával ragadja ez a történet nélküli film, míg a kicsi idősebbek jóleső nosztalgiával érzik magukat újra gimis fiatalnak.