Ismét a régi, jó magyar filmek világába érkeztünk, ráadásul A tizedes…nél egy jóval kevésbé ismert alkotáshoz volt szerencsém. Ismét a háborúban járunk, ismét 1944-ben, ismét Sinkovits Imre főszereplésével, ismét fekete-fehérben, azonban mégis egy teljesen más jellegű filmhez van szerencsénk.

Bár 1-2 poén elvétve akad ugyan, de ez a mozi már igen komoly hangvételű, igazából leginkább A domb című nemrégiben látott Sidney Lumet filmhez tudnám hasonlítani, pedig az jópár évvel később készült, de ez talán még jobb is annál. Mindkét műremek a fasizmus természetéről szól, csak A domb-ban angolok kínoznak angolokat, míg itt magyarok magyarokat. Ugyanúgy megmutatkoznak a kegyetlenségek, majd a foglyok közötti ellentétek, a fő különbség igazából annyi, hogy a Két félidő a pokolban nincs remény az igazságra. Ellenben az őrök legalább annyira kegyetlenül és aljas módon visszaélnek hatalmukkal, mint abban a filmben. Alapvetően tehát egy tragikus történetet láthatunk kiváló színészek tolmácsolásában. Sinkovits Imre a tökéletesen azonosulható Dió szerepében egyszerűen csodálatos, nem is lehetett volna nála szimpatikusabb, vagy jobb színészt találni. A mellékszerepekben pedig olyanok játszanak, mint Garas Dezső, Márkus László, vagy Gera Zoltán, hogy csak a legismertebbeket említsem. Mindeközben tipikus magyar embereket láthatunk és valódi drámákat, a végén pedig valódi tragédiát. A tizedes…-nél látott orosz hatás pedig nem érezhető itt annyira, szerencsére sehol sem láthatunk jóságos, megmentő oroszokat. A Két félidő a pokolban végén látható focimeccs pedig szép, hosszú és mégis dinamikus, mindemellett izgalmas, még egy a focit élből utáló valakinek is, mint amilyen én vagyok.

Közismert tény, hogy a film megtörtént eseményekből építkezik, és több változat is készült belőle. Az oroszok 1962-ben, az amerikaiak pedig 1981-ben csinálták meg többé-kevésbé ugyanezt a sztorit. A szovjet Harmadik félidőhöz még nem volt szerencsém, de így látatlanul és minden hazafiságtól mentesen, bátran kijelenthetem, hogy egyértelműen ez a verzió a legjobb. A kérdés most már csak az, hogy egy ennyire kiváló film, miért nem ismertebb itthon, és miért nem örvend nagyobb hírnévnek? Fábri Zoltán talán minden idők legnagyobb magyar rendezője, legalábbis az Ötödik pecsét és a Két félidő a pokolban után egyértelműen így tűnik.

„Nichts kompót!” 

Olyan érdekes, hogy Fincher régen még tudott filmet rendezni, és nem halálunalmas, értéktelen szemetekért sztárolták körbe világszerte.

Pedig ez sem egy egetrengető alkotás, hatásában igencsak elmarad a Hetediktől és a Harcosok klubjától egyaránt. Viszont attól még ez is egy kiválóan elkészített film. Érdekes és fordulatos a forgatókönyve, nem a megszokott sablonokra építkezik, és így végig kétségek közt tartja a nézőjét, és még az utolsó pillanatokban is képes meglepetéseket okozni. A rendezés maga is végig dinamikus, a színészek pedig kiválóak; Michael Douglas telitalálat erre a figurára, nála jobbat nem igen lehetett volna találni. Sean Penn sajnos túl kevés időt tölt a vásznon, de őt mindig jó látni.

Nem igazán tudok belekötni a Játsz/mába, remek kis film, nehezen tudnám elképzelni, hogy valakinek ne tetszene, amennyiben nem hasonlítja Fincher valódi klasszikusaihoz. Elsősorban egyébként magának Finchernek ajánlanám újbóli megnézésre, hátha eszébe jutna hogyan is kell jó filmet készíteni.

Igazából értetlenül néztem ezt a filmet. Friedkin mégis kinek készítette? A melegek utálták, mint a szart, hogy perverz csőcseléknek ábrázolták őket (és most itt tekintsünk el a nyúlfarknyi jelenettől, ahol Pacino bevédi kollégái előtt az egyik srácot), gyakorlatilag a film 90%-ában visszataszító és undorító fertőnek ábrázolják a buzibárok világát. Éppen ezért a homofóbok is gyűlölni fogják ezt a filmet, szóval gyakorlatilag mindenki utálni fogja. Pacino maga is azt nyilatkozta, hogy ő nem ilyen filmre szerződött, és most ezt kivételesen nem érzem a szokásos bukás utáni mosakodásnak: hisz Pacino az eltelt évek során sokat bizonyította, hogy milyen kiváló ízléssel választ magának filmeket, és maga az alapanyag amúgy nagyon is ígéretesnek tűnik, hiszen egy valós sorozatgyilkosságot dolgoz fel, ahol a főhős meghasonlik önmagával. Ehhez képest szőrös buzik nyalakodását kell látnom az egész filmen keresztül, sőt másodpercekre még premier plános seggbekúrást is láthattam, pedig sosem akartam. Arról már nem is beszélek, hogy nincsen valamirevaló cselekménye a sztorinak, nincs benne fejlődés, nincs benne motiváció, úgy önmagában nem sokat ér az egész. Al Pacino természetesen remekül alakított ebben a filmben is, de azért egymaga nem tud elcipelni a vállán egy ekkora szart. Nem véletlenül jelölték annak idején olyan több Arany Málna díjra is. Dehát Pacino minden idők legnagyobb színésze, így már csak miatta is kénytelen voltam megnézni ezt a filmet.

Egyszerű, könnyed kikapcsolódást ígér nekünk az Amerika kedvencei, és igazából ezt be is tartja. Persze, van benne egy kis szatirikus vonal, meg görbe tükröt tart Hollywood saját maga elé, de igazából csak az elkényeztetett sztárokon nevethetünk egy kicsit.

Kibaszott ironikus, hogy Julia Roberts, pont Julia Roberts alakítja a mellőzött nővért, aki aláveti magát sztárhúga minden egyes óhajának. Még ironikusabb, hogy Zeta Jones még ebben a negatív szerepben is sokkal sugárzóbb, sokkal gyönyörűbb és sokkal de sokkal szerethetőbb, mint Julia, aki igazából még így is csak saját magát tudja eljátszani. John Cusack jó szokása szerint kiválóan és humorosan játszik, Bill Crystallal egyetemben. A forgatókönyv is vicces, egyszer jókat el lehet röhögcsélni az Amerikai kedvencein, úgyhogy ajánlom figyelmetekbe!

Az aréna istenei már kicsit izzadtságszagúbb, mint az első évad, dehát mit is várhatunk egy előzmény minisorozattól?

Ennek ellenére maga a végeredmény még simán élvezhető, igazából jó, hogy megcsinálták ezt a szezont, mivel sanszos, hogy az igazi második szezon már egészen más jellegű lesz. Batiatus és Lucrecia pedig mindketten elég jó és elég erős karakterek ahhoz, hogy megérdemeljenek még egy kis szereplést. Az új szereplőknek is megvan a maga létjogosultsága, úgy mint az inkább mai celebekre, semmint gladiátorokra hajazó Gannicusnak, vagy a gyönyörű perverz római hölgynek Gaia-nak, de említhetném még Batiatus apját is, aki mellett főhősünk idétlen kamasszá válik.

Sokkal több szexet láthatunk, mint az első évadban, az öncélúság, ha lehet, még azon is túltesz. Ennek ellensúlyozására mind a hat részen keresztül megmarad a sok intrika, fordulat és drámaiság, ami a Vér és homoknál csak a második felére volt jellemző. Szintén jó pont még az alkotóktól, hogy már nem übergagyi CGI-on kell röhögnöm harc címén, hanem valóban modern és látványos összecsapásokat láthatunk. A végső csata a lángoló körben például valami elképesztő, sok-sok mozifilmet megszégyenítő gigantikus viadal. Maga a befejezés nem olyan katartikus, mint az előző szezonban, sokkal inkább kegyetlenül ironikus, de ami a lényeg, hogy igazán ütős.

Ez a sorozat nem a hitelességéről híres, nem is azzal hódít, ezer dologba köthet bele még egy átlagember is, nemhogy egy történész, viszont egyvalamiben olyan hű a korhoz, mint egyik Rómával foglalkozó film se. Ez pedig a rómaiak életének bemutatása. Kiváló példa erre a szűz rabszolga sokszoros megerőszakolása, majd kivégzése, ami igazán szívszorító, de annak idején ez teljesen megfelelt az akkori erkölcsöknek, így mindennaposnak számított egy hasonló tragédia.

Már jó régóta meg akartam nézni ezt a filmet, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez Clint Eastwood első rendezése.

Viszont úgy látszik Clint bácsinak is volt mit fejlődnie, ugyanis a Játszd le nekem a Misty-t nem igazán jó film. Valamennyire látszik rajta a kezdő rendezők útkeresése, azt pedig azóta is tudjuk, hogy Eastwood egészen más utat talált meg végül, mint ebben a moziban. A jeleneteknek nincs igazán dinamikája, amit már a főcímnél észre lehet venni, hogy túl hosszúnak és vontatottnak tűnik, de a film közepén található hosszú, szépelgős, nyálas, naplementés rész is túl sok, ráadásul abszolút nem illik a film többi részéhez. Clint Eastwood pedig természetesen magára osztotta a főszerepet, de nagyon nem illik hozzá ez a nőcsábász DJ szerepkör. Teljesen hiteltelen benne, igazából azt vártam végig, hogy hirtelen előkapja a Magnumját, és gyorsan véget vet ennek a hülye sztorinak, de sajnos erre hiába vártam.

Sidney Lumet egy remek rendező volt: nagyszerű alapanyagokat választott filmjei témájául, majd kiválóbbnál kiválóbb színészeket alkalmazott a szerepekre. Ez így már önmagában erős párosítás, úgyhogy ha ehhez még hozzávesszük, hogy mennyire jó rendező is volt, akkor nem csoda, hogy a filmjei egyaránt kötelező tananyagok bármely filmrajongó számára.

Az domb elején még azt hittem, hogy ez lesz a kivétel, mert nem tudott igazán lekötni. Az őrök kemények voltak, a fegyencek pedig mind önálló egyéniségek, és kíváncsi voltam, mire fut ki ez az egész. Aztán voltak nagyon érdekes rendezői fogások, például a vágástechnika szokatlanul feszesnek bizonyult egy '60-as évekbeli alkotáshoz képest. De remek az a jelenet is, amikor gázmaszkban futkározik az egyik elítélt a dombon, és a rendező a szubjektív, és a külső kameranézet között váltogat. Ennek ráadásul kettős funkciója van: növeli a néző átélését ebben a klausztrofóbiás állapotban, másrészt kiválóan szimbolizálja az elnyomást is. A végére pedig egy nagyon átérezhető, magával ragadó, igazán szenvedélyes remekmű lesz A dombból, amely komoly mélységekig ábrázolja a hatalom és a kiszolgáltatottság természetét. És amellett, hogy ilyen komoly témákról szól, mégis jut benne hely egyfajta szomorú, groteszk humornak is. A befejezés pedig zseniális.

A régi magyar szinkron nagyon oldschool, nagyon szarul is szól, de mégis mindenképpen ezzel ajánlom a filmet,ugyanis így ez egy plusz külön élmény.