Ahogy néztem ezt a már régóta esedékes filmet, nem tudtam komolyan venni, mert úgy voltam vele, hogy ugyan ez túlzás, csak arra jó, hogy a harmincon fölöttiek mondhassák a faszságaikat a mai fiatalokról... aztán eszembe jutott a 15 éves lány, aki pár hónapja felhívott, hogy gumi nélkül vette el a barátja a szüzességét, és nem ment bele, de lehet-e terhes. Aztán egy másik 15 éves jutott eszembe, aki azzal dicsekedett, hogy hazavitte egy srác a zp-ből, egész éjszaka kefélte, és most izomláza van. (Egyébként bárki lemegy a zp-be, amíg még nyitva van, gyakorlatilag azt láthatja, amit itt is). Aztán eszembe jutott gyerekkori szerelmem, akit a nyolcadikos osztálykirándulásán majdnem megerőszakoltak, pedig ő akkor már rég nem volt szűz. Aztán eszembe jutottak a saját haverjaim, akik minden egyes hétvégén folyamatosan összeittak minden szart, és hánytak folyamatosan, már gimi elsőtől kezdve. Aztán eszembe jutott az unokatesóm, aki már 12 évesen dohányzott, inni akart, és partykat szervezni. Aztán eszembe jutott, amikor 17 évesen elvettem egy éppenhogy 15 éves csajszi szüzességét, aztán két hét múlva szakítottam vele.

Szóval a Kölykök lehet, hogy '95-ben még túlzásnak tűnt, de valószínűleg Larry Clark nem az ujjából szopta ezt az egészet. A pikantéria tulajdonképpen csak annyi, hogy megjelenik az AIDS, vele együtt maga a halál és a pokol. Ez mutatja, hogy ez a generáció, amelyet a jómód termelt ki magából, és a világon semmiféle eszméjük nincs, egyenesen tartanak a pokol felé. És ez kurvára lehangoló. Clark egyébként dokumentumfilmszerűen készítette el a Kölyköket, és meg ne nézzétek a modoros magyar szinkronnal, mert úgy nem fog teljesen átmenni a lényeg. Nagyon durva film ez, és azért nagyon durva, mert nagyjából megfelel a valóságnak.

De aztán eszembe jutott az érme másik fele: a 18 éves lány, akinél szebbet nem ismertem, mégis szűz volt, mert még nem talált olyat, aki megfelelne az ő joggal magas elvárásainak. Vagy az éjszakai életben megismert 17 éves, családcentrikus csajszi, akinek én voltam az első csókja. Vagy amikor nyolcadikos osztálykiránduláson valaki szerzett sört, mégse ivott belőle senki, mert elég hangadó voltam ahhoz, hogy azt mondjam, ez szar. Szóval a Kölykök nem ilyen fiatalokat mutat be, de nem lehet általánosítani. Létezik az a világ, amit ez a film bemutat, de nem csak és kizárólagosan ez létezik. Magam részéről sosem értettem, miért akarnak ennyire gyorsan felnőni, én sosem akartam. Az én drogom a filmek voltak, és azóta sem tudtam lejönni az anyagról...

Annyira tipikusan '80-as évekbeli hangulatot áraszt ez a film, amennyire azt csak el tudjátok képzelni. A képi világ egyszerre emlékeztet a rendező, Ridley Scott kultikus Szárnyas fejvadászára, illetve megelőlegezi öccse, Tony Scott filmjeit. A japán helyszínek hihetetlenül nyomasztó hangulatot árasztanak magukból, amit főhőseink is éreznek, és a tipikus visszataszítóan bunkó és fölényeskedő amerikai stílussal reagálnak. Persze, a japcsik is kellően (és jogosan) lenézik őket, úgyhogy érezzük, ennek nem lehet igazán jó vége. Az egyébként többnyire klisék mentén haladó sztori közepén bekövetkező és jó előre megjósolható fordulat után viszont igencsak felpörög a film. És nem is igazán tudunk haragudni a klisékre sem, annyira mívesen kidolgozott jeleneteket láthatunk egymás után, ami igencsak ritka volt az évtizedben, dehát Ridley Scottól elvárja az ember. A zené Hans Zimmer szerezte, és míg a Tűzszekerekben kifejezetten elidegenítő, sőt zavaró volt a szintetizátor túlzó használata, addig itt tökéletesen illik a hangulathoz és a látottakhoz. Nem mellesleg pedig könnyen szemet (illetve fület szúr), hogy Hans Zimmer milyen pofátlanul nyúlt saját magától, amikor a Sötét lovag zenéjét "szerezte". Michael Douglas őrjöngési jelenete alatt a film közepén gyakorlatilag egy az egyben az a zene szól, ami 19 évvel később a méltán sikeres film zenéjének főtémája volt, és ha ezt egy ennyire botfülű ember, mint én észrevette, akkor ezt bárki észreveszi (lásd lentebb). Douglas egyébként szerintem nem a legjobb választás erre a szerepre, túlságosan ellenszenves a hirtelen haragú és öntelt nyomozóként. Az eredetileg kiszemelt Stallone, bár nem olyan jó színész, mint Douglas, a Fekete esőbe szerintem jobban illett volna, ő mindig felruházza némi esetlen kedvességgel az efféle bunkó karaktereket. Andy Garcia, a másik főhős viszont nagyon jelentéktelen, gyakorlatilag csak a sármjával játszik, ez meg most kevés, ráadásul tudjuk, hogy ő jóval többre is képes. A japán színészek szintén kiválóak, az akciójelenetek realisztikusak, a fényképezés tökéletes, és a hangulat is adott. Szóval nem omlottam össze a film láttán, de az átlagnál jóval igényesebb darabbal van dolgunk. És ha a Texasi láncfűrészes mészárlás 2-ről szóló írásomban szidtam a geekz.blog.hu-t, akkor most meg kell követnem őket, hisz sose néztem volna meg ezt a filmet az ott olvasható remek kritika nélkül.

"Elég lett volna egy nyakkendő is!"

Egy kicsit kakukktojás ez a film, hisz alig pár éve láttam, akkor is nagyon tetszett, meg most is. Egy haveromnak tettem be tegnap bulizás előtt, hogy megalapozza egy kicsit a hangulatot. És valami elképesztően jó ez a film. 1969-ben készült, vagyis már 41 éves, de ez abszolút nem érződik rajta, végig lehet röhögni az egészet, tele van jobbnál jobb poénokkal. Woody Allen stílusa ekkor még nem forrt ki igazán, de még ez is a film javára írható, hiszen így azok is élvezhetik, akik amúgy nem különösebben kedvelik őt. Egyébként áldokumentumfilm jellegű alkotást láthatunk archív felvételekkel és nyilatkozatokkal, valamirevaló történet nélkül. De az a helyzet, hogy egyszerűen annyira jók a poénok, amik megállás nélkül záporoznak ránk, hogy végig a térdünket csapkodhatjuk a röhögéstől. És bár alapvetően egyszemélyes filmről van szó, Allennek sikerült megtalálnia életműve legszebb, legbájosabb főhősnőjét, Janet Margolint. A zenei aláfestés pedig szintén elsőrangú, úgyhogy elmondhatom, hogy minden teljesen a helyén volt, szívesen ajánlom mindenkinek ezt a filmet. A régi, magyar szinkron pedig ha lehet, még tovább emeli az amúgy is igen magas színvonalat.

"Menjünk tutira!"

A készítőknek is valami ilyesmi járhatott a fejében, amikor egy évvel a hatalmas sikert arató Sikoly után a mozikba küldték a folytatást. Nem követték el azt a hatalmas hibát sem, amit anno Wes Cravennel csináltak a Rémálom az Elm utcában 2-nél a gyors tempó miatt nemcsak a rendezőt, de az egész stábot lecserélték. Nagyon ritka egyébként egy horrorfilmben, hogy visszatér az előző szereplőgárda, hisz általában szinte kivétel nélkül elhaláloznak, a főhősnőkre pedig szintén hasonló sors vár. A Sikoly viszont elég mainstream ahhoz, hogy sokan túléljék.

Én ezt mindenesetre pozitívumként értékelem, utálom látni, ha egy karaktert, akiért egész filmen át izgultam a következő rész első perceiben kinyírják (lásd Alien 3). Na de hogyan sikerült így a Sikoly 2? A kezdőjelenet megint nagyon ütős, tulajdonképpen ez nyújtja a film esszenciáját. A moziban az első rész alapján készült filmet nézik, miközben valaki gyilkolni kezd. Szenzációs szerintem. Aztán kicsit lassan összegyűlnek újra a rég nem látott szereplők. Neve Campbell kicsit jobban néz ki, bár nem sikerült újra beleszeretnem, Courteney Cox viszont annál pocsékabbul fest. Megint szerződtettek egy rakás sorozatszínészt, kik közül egyértelműen Sarah Michelle Gellar a legjelentéktelenebb, de a többiek se túl jók. A gyilkosok megint szánalmas módon ripacskodnak, már-már azon gondolkoztam, hogy direkt csinálják ennyire nagyon rosszul. A magyarázatok megint olyan szinten sántítanak mind a motivációkat, mind a töltelékszereplők halálát illetően, hogy komolyan nem tudom, szándékos-e, hogy ennyire gyenge, vagy a vígjátékvonalat próbálták erősíteni. Mindenesetre jobban is rágyúrhattak volna, hogy a magamfajta mezei bunkók is megértsék. További probléma a Sikoly 2-vel, hogy kicsit komolyabban veszi magát, mint az első rész, és ez nagyon nem áll jól neki. Van megint néhány nagyon szellemes jelenet, például amikor a filmes folytatások logikáját követve próbálják kitalálni ki lehet a tettes, vagy amikor a filmszakos diákok olyan filmekről dumálnak, ahol jobb a második rész. A fekete operatőr pedig nagyon jó poén: tudja magáról, hogy ő egy fekete mellékszereplő, és mint ilyen nem sok esélye van a túlélésre, ezért inkább elutazik amíg a gyilkos garázdálkodik. A horrorjelenetekre szintén nem lehet túl sok panaszom, lebegtetik a feszültséget, sokkeffekteznek rendesen, vannak menekülések, becsúszik néhány poén, és a vérre sem lehet túl sok panasz. Egy jelenet viszont zseniális: Sidneynek és barátnőjének a rendőrautóból kell kimászni az eszméletlennek tűnő gyilkoson keresztül, aki bármelyik pillanatban felébredhet. Nem csak az ötlet kiváló, hanem a megvalósítás is.

Végülis egy az első részhez képest teljesen korrek Sikoly 2-vel van dolgunk, ami kicsit túl hosszú egy slasherfilmhez képest, de azért még így is jóval szórakoztatóbb sok slasherhez képest. A szinkron viszont valami borzalmas az előző részhez képest. Nemcsak elspoilerezi a gyilkos kilétét, de több szereplő is új hangot kapott, ami sokkal kevésbé illik a karakteréhez. A legnagyobb probléma, hogy Courteney Cox megszokott hangját leváltottak a magyar szinkronszakma legidegesítőbb orgánumú színésznőjére, Náray Erikára.

"Kezd úgy hangzani, mint valami hülye Wes Carpenter film."

Legeslegelső horrorélményeim közé tartozik a Sikoly. Olyan 12 éves lehettem szerintem, és akkoriban ez volt a csúcsok csúcsa, már csak a tiltott gyümölcs mivolta miatt is. Ráadásul olyan filmbuzi volt benne mindenki, mint én, úgyhogy ez nekem egy 10-es film volt a 10-es skálán. Aki olvas, tudja, hogy nem szoktam pontozni, mert hülyeségnek tartom, de itt kénytelen leszek.

Nem láttam már évek óta a Sikolyt. Amióta utoljára láttam, megnéztem azokat a filmeket, amelyeket megidéznek benne rendszeresen, sőt annál sokkal többet is. A Sikolynak pedig ez a legfőbb erőssége, az író Kevin Williamson remekül ráérzett arra, hogy 1996-ban már nem lehet eladni egy önmagát komolyan vevő slasher filmet. A Sikoly így folyamatosan reflektál saját magára, a műfajára, kikacsint a nézőre, idézget megállás nélkül, és ez igazából a legfőbb dolog, ami miatt még ma is szórakoztató. A rajongóknak meg külön kedveztek olyan apró kis ínyencségekkel, mint hogy a Don't Fear the Reaper című szám átdolgozott verziója hallható az egyik szerelmi jelenetben. A másik fontos dolog, hogy a Sikoly nagyon jelentős alkotás, ugyanis neki köszönhetően térhettek vissza a horrorok a videotékák polcairól a nagyvásznakra, ezt pedig mindenképpen értékelni kell.

Érdekes, hogy akkoriban még nem érettem az idézeteket, mégis sokkal jobban szórakoztam rajta, mint tegnap éjszaka. A Sikoly ugyanis kiderült, hogy nem egy tökéletes film. Először is egy átlagos slasher, ugyan folyton parodizálja saját magát, de gyakorlatilag ez volt a készítők egyetlen új ötlete. Meg persze az is tetszett, hogy a gyilkost sokszor leütik, mg pofára esik, és Michael Myers-el, meg Jason Voorhees-el ellentétben ő tud futni is. Na de térjünk rá a film árnyoldalaira: a forgatókönyv egy tévés tinifilm szintjét üti meg, és sajnos a szereplők se jobbak. Skeet Ulrich és Matthew Lillard olyan szinten visszataszítóan ripacskodnak, hogy én éreztem kellemetlenül magam. Courtney Cox-ot jó volt végre nem Monicaként látni, Rose McGowan pedig már akkoriban is hihetetlen szexi volt. A legnagyobb csalódásom azonban Neve Campbell, akibe gyakorlatilag szerelmes voltam, annak idején, most meg még csak igazán szépnek, vagy jó csajnak se mondanám. Persze, aranyos, de még csak az sem annyira.

A horrorjelenetek korrektek, bár igazán már 10 éve sem tudtam félni ettől a filmtől. Véresnek végülis véres, de nem olyan visszataszító, gyomorforgató módon, mint korunk horrorjai. A végén, amikor kiderül a gyilkos, és az ő motivációja... hát hatalmasat zuhant a szememben a film. Egyszerűen annyira hiteltelen baromság, hogy az valami elképesztő. Meg amikor felteszi a költői kérdést, hogy Hannibal Lecternek, meg Noman Bates-nek volt-e motivációja? Nos, válaszolnék neki: Igen, volt baszdmeg mindkettőnek, hisz jól kidolgozott figurák voltak, nem olyan hatásvadász senkik, mint te!!!!

Csalódásom szerintem abszolút érthető e régi nagy kedvencben, de azért az is elmondható róla, hogy végig pergős, izgalmas, vicces és abszolút szórakoztató film, mind a mai napig, nem mellesleg pedig tetszik vagy nem: filmtörténeti mérföldkő. A nosztalgiafaktorral kiegészítve így zuhant nálam a Sikoly című film 10-ről 7-esre.

Mickey Rourke, Morgan Freeman, Forest Whitaker, Lance Henriksen és Ellen Barkin egy filmben. Egy teljességgel közepes filmben, amit a színészek és a tipikus '80-as évek életérzés tesz nézhetővé. A történet maga lapos, nincsen benne semmilyen drámai mélység, vagy valamirevaló humor. Mivel erős túlzással lehetne akciófilmnek nevezni (csak az elején meg a végén lövöldöznek egy kicsit), így igazán erre sem számíthatunk. Jó látni a színészeket, erős a felütés és a befejezés is, a tempó is teljesen rendben van, de ennyi.

Olyan kellemetlen ha egy igazi filmklasszikust nézel, amit mindenki egyformán szeret, neked meg egyáltalán nem jön be. Általában jól megalapozott és határozott a véleményem a filmekkel kapcsolatban, de ilyen ritka helyzetekben elbizonytalanodom, hogy tán velem van a baj.

A Tűzszekerek nagyon sok mindenről szól, de igazán nem szól semmiről. Benne van a korrajz, de nem kerül előtérbe. Bemutatja a két főhős motivációját, de igazából nem merülünk mélyre a lelkivilágukba. Futnak benne elég sokat, de mégsem mondanám igazi sportfilmnek, elvártam volna, hogy bemutassa a szenvedést, a kitartást, a győzelem mámorát. A cselekmény nagyon lassan telik előre és nincsenek benne igazán nagy drámák, vagy konfliktusok, jó angolos módon minden inkább a felszín alatt van. A végén pedig abszolút nem éreztem katarzist, ami szerintem egy ilyen film esetében kötelező lenne. Na jó, de a zene... hát igazából a film híressé, sőt legendássá váló Vangelis zenéje mindössze az eleje és a vége főcím alatt hangzik el. Ez persze valamilyen szempontból nagyon jó húzás, mert a elején megadja az alaphangulatot, a végén pedig emelkedetten állunk fel a székből. De szerintem a film egyszerűen nem annyira erős, hogy ne lett volna szüksége erre a valóban csodálatos zenére a film közben is. A zene többi része viszont ilyen tipikus '80-as évekbeli, mára már hallgathatatlan és avítt szintetizátorprünytögés.

Milos Forman 30 milliós költségvetésből kezdte el forgatni Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregényét. Mindeközben egy Formannál jóval kisebb kaliberű rendező, feleannyi pénzből elkészítette a Veszedelmes viszonyok drámai adaptációjának filmváltozatát, és hatalmasat tarolt, nemcsak a pénztáraknál, hanem 3 Oscar díjat is nyert. Forman filmjét egy évvel később mutatták be, és valami elképesztően nagy bukás volt. Ezt sokan csak a rossz időzítésnek tudták be, valószínűleg tényleg nem bukott volna ilyen gigantikusan nagyot a film, de az is tény, hogy a Veszedelmes viszonyokhoz képest igencsak gyenge a Valmont.

Formannál sokkal inkább a díszleteken és a kosztümökön van a hangsúly, a történetet meg a színészeket egyaránt nem vette komolyan. A csábító Valmontból és az erkölcstelen márkinéból itt két hülyegyerek lesz, akik eljátszadoznak, de igazából semmi tétje nincs az egésznek. A történet pedig eléggé unalmas, és kissé túl lightos is ez a verzió. Érdemes egyébként a hasonló jeleneteket megnézni egymás után, a Veszedelmes viszonyok sokkal hatásosabb minden szempontból, akár a rendezést, akár a színészi játékot, akár a kameramozgást, akár a párbeszédeket tekintve. De ha nem próbáljuk meg a másik filmhez hasonlítani, akkor is csak egy szép, és kissé komolytalan portrét láthatunk a korszakról, köze nincs az igazi mondanivalóhoz. Azonban az is tagadhatatlan, hogy ez a történet annyira jó, hogy végig szórakoztató marad a film, de klasszikussá akkor sem volna, ha sosem készül el a Veszedelmes viszonyok. Szerencsére elkészült.

Igen, ez az eredeti verziója a 2007-ben készült Börtönvonat Yumába című kiváló westernfilmnek, én pedig ettől természetesen nem tudtam elvonatkoztatni, úgyhogy jöjjön egy kis összehasonlítás.

Az '57-es változat tulajdonképpen a Délidőnek egyfajta kifordítása, itt is cserbenhagyja mindenki konok főhősünket, csakhogy itt a bandita nem leszáll a vonatról, hanem fel kell tenni őt a vonatra. Persze nem tudott akkora klasszikussá válni, mint a Délidő, annyira nem erős se a történet, se a karakterek. A Ben Wade és a farmer így is kiemelkedik az akkori westernátlagból, és a mai napig egy abszolút nézhető, kellemes filmnek számít, remek aláfestő zenéjének, illetve feszült jeleneteinek köszönhetően. Emellett belengi némi nosztalgikus báj is, úgyhogy mindenképpen érdemes megnézni, nem lehet mindig csak spagettiwesternekkel tölteni az időt, bármekkora is a kísértés.

Az érem másik oldala, hogy ez egy olyan film, amit abszolút érdemes volt újra feldolgozni. A szereplők például sokkal kidolgozottabbak, összetettebb jellemek az új verzióban, nem mellesleg pedig sokkal jobb, karizmatikusabb színészek játsszák őket. Glenn Ford, mint Ben Wade, nem lehet több, mint egy mosolygós csibész, Van Heflint pedig úgy alapból nem engedtem volna kamera közelébe, annyira rosszul játszik, és annyira ronda. A történetet sok helyen kiegészítették, kissé drámaibbá tették. A film végi feszült jeleneteket akciódúsabb részekre cserélték. Az új filmben a gyerek van feleslegesen láb alatt, itt meg a Délidő mintájára megjelenik az asszony. Még szerencse, hogy most nem ejtették túszul. A történet legvége viszont ebben a verzióban sokkal jobban tetszett, az újban nagyon hiteltelennek tűnt.

Megéri megnézni a Ben Wade és a farmert, jó kis film, de azon kevés kivételek közé tartozik, aminek jót tett a remake, mert sokkal jobban kihasználta a történetben rejlő potenciált.

Egy jó kis neo noirról beszélünk, amely egy korrupt zsaruról szól, akinek meg kell ölnie a végzet asszonya. Bár a zsaru sem egy unalmas figura, és Oldman jó szokása szerint hibátlanul hozza a karaktert, mégis inkább a femme fatale az, aki életben tartja a filmet. Ugyanis ilyen stílusú végzet asszonyát, még soha nem láthattatok, ő igazán rászolgált a nevére. Annyira kegyetlen, brutális és a végletekig perverz karakter, hogy az valami elképesztő. Főleg neki köszönhetően válik a film egyre keményebbé és keményebbé, ahogy telik az idő. És amikor azt hinnéd, hogy ez már lassan a vég, ennél sokkal rosszabb nem jöhet, akkor még 45 perc hátravan a játékidőből, és megkapod a magadét elég rendesen. Lena Olin játssza egyébként ezt a végletekig romlott nőszemélyt. Nem mondom, hogy ne játszana jól, de tény, hogy nem miatta emlékezetes Mona, hanem sokkal inkább a forgatókönyv miatt, ugyanis Olin szerintem se nem elég szexis, se nem eléggé félelmetes erre a szerepre. Nem mondom, hogy rossz lenne, csak azt hogy választhattak volna nála sokkal jobbat is. Ha már a színészeknél tartunk, remek arcok bukkannak fel a kis mellékszerepekben, igazán autentikussá teszik ezt a kőkemény new yorki sztorit. Elég sok ismerőst felfedezhetünk például a Maffiózókból,  meg még jópár filmből. A forgatókönyv nagyon fordulatos, pergős, végig tartja a feszültséget, nincs időnk unatkozni egy pillanatra sem. A befejezés nekem nem túlzottan tetszett, szerintem egy ilyen filmhez jóval szomorúbb, szikárabb végkifejletre lett volna szükség, annál is inkább, mert végig rohantunk a pokolba, aztán hirtelen egy ilyen mesés végnél találjuk magunkat. A rendezésre szintén nem lehet panaszom, sikerült megadni ennek a nagyvárosi közegnek a nyomasztó atmoszféráját. Mindent összevetve szükség van ilyen színvonalas alkotóktól készült kőkemény neo noirokra.

Clint Eastwoodnak illik minden filmjét megnéznem, mivel az egyik példaképemről van szó, így természetesen Az elefántvadász sem maradhatott ki, még úgy sem, hogy nem tudtam róla nagyon semmit sem.

Eastwood egy akaratos filmrendezőt játszik benne, így egy kicsit olyan, mintha saját magát alakítaná, de annyira mégse illik hozzá a szerep, egy kicsit túl laza, ahhoz, mint amit már megszokhattunk tőle. Az afrikai táj, meg az operatőri munka persze nagyon szép, mint minden '90-es években készült Afrikában játszódó filmben. A jó öreg Clint mellett a többi szereplő nem igazán kap teret, de ő meg annyira nem nagy színész, hogy valamirevaló dráma, vagy akció nélkül, egyedül elvigyen a hátán egy filmet. Ugyanis ez a legnagyobb baj Az elefántvadásszal, még csak nem is az, hogy a szokásos eastwoodosan lassú, megfontolt tempóban halad előre, hanem hogy nincs benne semmi plusz, amiért érdemes megnézni. Nincs benne semmi rossz, vagy kirívó hiba sem, de teljesen közepes film, egyedül Afrika és Clint rajongóknak tudom ajánlani.

Úgy tűnik nagyon rákattantam Mario Bava horrorfilmjeire. A Kill Baby Kill is szokás szerint több címen fut, az eredeti olasz Operazione Paura volt, a másik angol nyelvű verzió pedig Curse of the Dead. Szerencsére ezt már én is eredeti olasz nyelven nézhettem meg, így teljesnek mondható az élvezet.

Az Operazione Paura ismét egy gótikus horror, ami nem is kezdődhetne másként, minthogy a racionális főhős elmegy az isten háta mögötti a faluba, a kocsis pedig nem meri tovább vinni. Dehát a horrorok nem a történetükkel hódítottak sohasem és ez most sincs másként. Bár az a film javára írható, hogy a sztori végére minden szálat lezár, nem maradnak logikai buktatók, vagy hiányzó magyarázatok. A film most is színes, de ezúttal Bava nagyon visszafogta magát pl a Blood and Black Lace-hez képest. Persze ez így jobb a szemnek, de nem is olyan egyedi a film. A beállítások és a kamerakezelés sem annyira kerül előtérbe, mint eddig, de az azért tagadhatatlan, hogy más horrorokhoz képest e szempontból is kiemelkedő élmény a film, csak nem Bava eddigi mozijaihoz képest. Ahogy a brutalitás, a véres jelenetek is háttérbe szorulnak, sokkal inkább megfelelnek a kor szellemiségéhez. Érdekes módon sokkal nagyobb teret kap a zene, de annyira nem emlékezetes, hogy ennek igazán örülhessünk. Viszont most van egy főhősünk, akivel tudnánk azonosulni, ha nem egy tipikus tehetségtelen '60-as évekbeli szépfiú játszaná Giacomo Rossi-Stuart.

Bár eddig úgy tűnhet, hogy az Operazione Paura egy rossz film, valójában koránt sem erről van szó. Lehet, hogy Bava visszafogta magát egy kicsit, de ennek köszönhetően még hatásosabbá válik néhány jelenete, amik valóban hátborzongatóra sikerültek a szó szoros értelmében. Én meg még mindig értetlenül állok azelőtt, hogy egy ilyen régi horror ilyen hatásos tud lenni mind a mai napig. És azt is megszokhattuk már, hogy Bava mindig létrehozott valami újat, ami meghatározóvá vált a később évek horrortermésében, ez ezúttal sincs másként. Bava ugyanis megteremtette a későbbi horror egyik nagy toposzát, a gonosz kisgyereket. A cím is erre utal, nem pedig egy nőre. A bosszúálló kísértet kislány igazán félelmetes. Kedvenc horrorrendezőnk elemében érezhette magát, nagyszerű, feledhetetlen beállításokat használt, amik a frászt hozzák a mai napig a nézőre. Azt az ártatlan gyermeki kacajt a gyilkosságok után rémálmaimban se jöjjön elő. Így belegondolva Mario Bava szinte mindig nagyon hatásos gonosztevőket teremtett meg, akik legalább annyira szórakoztatóak, mint a '80-as évekbeli hollywoodi slasher antihősei, csak az olaszok nem csináltak minden egyes filmjüknek 8-9 folytatást.

Ez sem volt épp egy egyszerű alkotás. Folyamatosan változó idősíkok, hallucinációk, álmok, animációs betétek bármiféle magyarázat nélkül, közben pedig szól a méltán híres rockegyüttes muzsikája. Ennek ellenére viszonylag könnyű rájönni arra, miről is szól a film. A fal, mint szimbólum tulajdonképpen kétféle dolgot jelent itt: egyrészt a társadalom falát, ami a gyerekkortól kezdve szisztematikusan próbálja kiirtani az egyéniséget, hogy egy arctalan masszává változtasson mindenkit, hogy mindenki ugyanolyan építőköve legyen a társadalom falában. Emellett jelenti mai kiüresedett világunkban a kommunikációra való képtelenséget is, ahogy egy falat húzunk magunk és a külvilág köré. És bár a végén leomlik a fal, nem nyújthat ez igazi katarzist, mert semmi sem oldódott meg. Szóval ez egy borzasztóan depresszív film a '80-as évekre tipikusan jellemző fényképezéssel és rendezéssel. Mindenképp jobban járunk, ha megnézzük, mint egy tucatfilmmel, de azért ezt biztos, hogy nem nézném meg újra.

"Ezt most tényleg kimondtam? Vagy csak gondoltam?"

Ma jó másnaposan sikerült felkelnem, és mire sikerült eljutnom a gépig, kitaláltam, hogy a Félelem és reszketés Las Vegasban nekem most jó film lesz. Így talán még bizarrabb élmény volt a film, mint egyébként.

Nagyon jól indult a dolog, zseniálisnak tartottam az egészet úgy, ahogy van. Depp hihetetlen amit itt alakít, teljesen eltűnik a figurában, Del Toro-t szintén alig lehet megismerni ilyen dagadtan, ilyen szerepben, de azért nem olyan átütő, mint Depp. A film nagyon humoros, nagyon eredeti mind a vágást, mind a trükköket tekintve. És rengeteg minden van benne, ami az elején teljesen és teljes joggal szegezett a székbe. Nem mintha egyébként fel tudtam volna állni. Aztán ugyanez folytatódott bármilyen dramaturgia nélkül, megállás nélkül. És az újdonság elvesztette a hatását, a különleges dolgok megszokottá váltak, a film pedig egyre kevésbé volt számomra érdekes. Nem tudtak érdekelni a szituációk, mert tudtam, hogy úgyse lesz belőle semmi, ráadásul egyre inkább felváltotta a rácsodálkozást az undor aziránt, amit szereplőink csinálnak. Nylván ez lehetett a cél, de ettől nem lett szórakoztatóbb a Félelem és reszketés Las Vegasban, egy idő után már inkább azt vártam, hogy legyen már vége.

Többen is ajánlották már nekem, hogy nézzem meg ezt a filmet, úgyhogy csak hónapok kérdése volt, mire eljutottam idáig. A Dark City egy nagyon elborult sci-fi, amelyben a földönkívüliek kísérleteznek az embereken egy noir világban, ahol sosem, de tényleg sosem süt ki a nap. A történet megvalósítása elég egyedi és csavaros, az idegeneket szintén nem mindennapi módon sikerült megvalósítaniuk. Bár végig azt éreztem, hogy a készítők azt akarták, hogy féljek tőlük, de ez annyira nem sikerült. A fényképezés egyébként a nagyon szép, a számítógépes trükkök pedig teljesen a helyükön vannak. Leesett az állam, amikor megláttam, hogy '98-as a film, mégis ennyire jó a látványvilága. A színészekkel már ennyire nem vagyok kibékülve, Jennifer Connely bájos, mint mindig, de nem kap túl nagy teret, Kiefer Sutherland viszont fontos karakter, de hiába kedvelem őt is, itt nagyon túljátszotta helyenként a szerepét, elég idegesítő volt egy idő után, ahogy szavanként beszélt. A többi karakter meg nem volt túl emlékezetes, beleértve a főhőst is. Mivel nem igazán lehetett megkedvelni senkit, ezért nem is lett túl izgalmas a film, az érdekes koncepció ellenére. A végét meg foghatták volna egy kicsit rövidebbre és kevésbé nyálasra.

A Dark City nem egy rossz film egyáltalán, van stílusa és hangulata, de nem véletlen nem vált klasszikussá szélesebb körökben.