Alexandra Aja egész jó remakeket rendezett, mint például a Sziklák szeme, illetve minden idők legjobb trashhorrorja a Piranha 3D. Ezzel a filmmel futott be, sőt a Magasfeszültség adta meg a kezdőlöketet a francia horrornak.

Először kezdem azzal, ami jó a filmben. A feszültséget végig tökéletesen fokozza, remek jeleneteket láthatunk. Helyenként egy két sokkeffektus is betalál, és valami elképesztően véres és brutális a film, szóval a horror összes kötelező kellékét hozza. Ami viszont nagy gond, hogy tökéletesen öncélú és értelmetlen a történet, mindig csak az épp aktuális hatás számít, a logikának sajnos nincs semmi szerepe. A hősnők egy ici picit se szimpatikusak, sőt a főszereplőnő kifejezetten ellenszenves. Szánalmas az a jelenet, amikor maszturbál és ezt szexinek próbálják ábrázolni, pedig nagyon nem az. Utána pedig rém hülyévé és kifejezetten butává válik a karaktere. Közben valahol mélyen éreztem, hogy itt talán még lesz egy nagy csavar, ami mindent helyretesz, valahogy úgy, mint a Sleepaway Campben. Meg is érkezett a nagy csavar és valóban sokmindent megmagyarázott, viszont totálisan értelmetlenné tette a film 90%-át. Kár érte, mert a rendező elég tehetséges ahhoz, hogy ennél sokkal jobb filmeket készítsen.

Kiskoromban egy este megnéztem ezt a filmet a tévében. Tetszett, és sajnáltam, hogy nem vettem fel. Ez körülbelül olyan 13-14 évvel ezelőtt lehetett, de nincs kizárva, hogy még régebben történt. Véletlen beleakadtam újra, nem csoda, hogy kíváncsi voltam rá. Nem vártam el semmit, hisz az ember humora sokat változik ennyi idő alatt. De nem szaporítom tovább a szót. Nem jó a film, mert nem vicces, hanem sokkal inkább erőltetett, ezért nagyon nem is tudott lekötni. Két figyelemreméltó poént találtam benne, az egyik a macskazsonglőrködés, a másik pedig, amikor főhősünk rájön, hogy ő már bizony sosem lesz fekete. A többi poén nagy része meg hülyeség, de nem az a jópofa, hanem sokkal inkább a fárasztó kategóriából. És akkor még vannak olyan vérciki részek is, mint a karatés rugdosás. Szóval egyszer ezt is meg lehet nézni, de inkább mégse tegyétek.

Mario Bava végképp bebizonyította számomra, hogy ő volt korának abszolút legjobb horrorfilm rendezője, nem mellesleg tényleg ő fektette le a műfaj alapjait. Bár inkább a korábban már tárgyalt A lány aki túl sokat tudott című alkotását tartják az első giallo-nak, azonban néhol még túl könnyed nyomozgatós kriminek tűnik, ráadásul fekete-fehér is. Ezzel szemben a Blood and Black Lace már vérbeli giallo: egyrészt olyan elképesztő színkavalkádot láthatunk, ami után Dario Argento is megnyalhatná mind a tíz ujját. Mindenesetre az látszik, hogy volt honnan tanulnia. Mai szemmel persze kicsit soknak érezzük, de egy '60-as évekbeli filmnek azért ezt meg lehet bocsájtani. Pláne, hogy egy másik jelentős műfajnak az amerikai slasher előképének is tekinthető, mert hát miről is szól a történet? Egy ismeretlen, maszkos gyilkos fiatal, gyönyörű nőket gyilkol meg változatosan kegyetlen módon. Nagyon tetszett egyébként a gyilkos figurája, semmit sem tudunk róla nagyon sokáig, bőrkesztyűben, bőrkabátban vadászik, és a maszkja olyannak tűnik, mintha nem is lenne arca. Igazi archetipikus gonosz, aki mindenkiben megmozgat valamit. A legjobb pedig az Bava filmjeiben, hogy a mai napig hatásosak a horrorjelenetek, egyáltalán nem tűnnek elavultnak. Most nem féltem annyira egyszer sem, mint a Black Sabbath végén, de azért van annyira feszült és izgalmas, hogy jócskán lekörözze a legtöbb azelőtt és a legtöbb azóta készült horrort. Bava gyakorlatilag csak a képekkel játszik, a zene nála tök elhanyagolható, de ezzel nincs semmi baj, ugyanis tökéletesen értett a rendezéshez. Hogy fokozza a műfaj kavalkádot, még egy kis gótika is belekerült a szórásba, hála a titkos folyosóknak és a pincének. A másik érdekes dolog, hogy vannak annyira brutálisan durvák a jelenetek, mint a húsz évvel később készült amerikai horrorokban, tehát ez '64-ben nagyon sokkoló lehetett a közönség számára.

Azonban arról sem hallgathatok, hogy közel sem hibátlan a film, azonban ez nem Bava hibája. A legnagyobb probléma az, hogy nincs egyetlenegy szereplő sem, akivel azonosulni lehetne, pedig ez jót tett volna az izgalomfaktornak és az élvezhetőségnek egyaránt. De alighogy középpontba kerül egy szereplő, máris megölik egy nagyszerű jelenetben. A rendőrök pedig csak mellékszereplők, az égvilágon semmi hatásuk nincs a cselekményre. A végső csavart pedig, ha nem is teljes egészében, de nagyrészt ki lehet találni, úgyhogy jó filmről beszélünk, amely több műfajra volt meghatározó hatással, és a jócskán megelőzte a korát, de közel sem olyan remekmű, mint a Black Sunday, vagy a Black Sabbath. Ami nekem külön problémám volt még, hogy angol szinkronnal tudtam megnézni a filmet, és valami hihetetlen módon pocsék volt, egyrészt végig csúszott, másrészt megváltoztatták a neveket, harmadrészt borzalmasan tehetségtelen színészeket hallhattam, arról nem is beszélve, hogy le kellett mondanom az olasz nyelv dallamosságáról, amit pedig számomra mindig külön élmény hallgatni.

"Oops I Did It Again..."

Az előző rész végső, beteges csavarát halálosan komolyan vették a folytatásban, így színre léphetett Chucky ivadéka. A 6 évvel később készült film szépen folytatja a Menyasszony stílusát és hangulatát, úgyhogy ismét egy horrorfanoknak készült baromságot láthatunk.

A kezdés nagyon ütős: egyszerre idézik meg a Halloween zseniális kezdőjelenetét és a Psycho hírhedt zuhanyos késelését. Utána kapunk még egy rövid utalást a Psycho-ból (légy), de az már nem ennyire direkt. Chuckyék ezután kinyírják a Télapót, majd kiderül az egészről, hogy csak egy filmforgatás. A Made in Japan poén is vicces, de aztán ennyiben valahogy ki is merül a Chucky ivadéka. Persze azért akadnak szórakoztató momentumok, mint például Britney Spears meggyilkolása, vagy az Ed Wood és a Kubrick iránti tisztelgés, közben pedig még a Haragban a világgal című James Dean remekművet sem hagyják ki. De ezek csak pillanatok, valójában egyáltalán nem olyan szórakoztató a film, mint a Chucky menyasszonya, sokkal erőltetettebb, sokkal inkább érződik, hogy csak egy utolsó bőrt akartak még lehúzni a kis vörösről. Ezzel a film a filmben szállal például látványosan nem tudtak mit kezdeni, Jennifer Tilly önironikus poénjai pedig csak egy darabig szórakoztatóak, egy idő után már sokkal inkább fárasztóak. Meg az egész túlságosan groteszk, meg undorító, nem találták el azt a helyes arányt, amit hat évvel korábban sikerült. A legnagyobb gond pedig, hogy Glen/Glenda tök jelentéktelen és jellegtelen. Meg hát lássuk be, annyi poén sincs a Chucky ivadékában, mint kéne, félni meg soha nem is lehetett rajta.

"Anyád a lábatlan!" 

Elkerülhetetlen az összehasonlítás A szupercsapattal, nem csak azért, mert most láttam azt is, hanem gyakorlatilag ugyanaz a film. Van egy szimpatikus zsoldoscsapat, akiket elárulnak a feletteseik, bosszút esküdnek, illetve van egy gyönyörű nő, aki hol velük, hol ellenük van, a főgonosz pedig egy teljesen erkölcstelen CIA ügynök, aki a végén megússza. Most melyik filmről is beszélek?

Na de hagyjuk is az eredetiséget, ez pusztán a véletlen műve: a Vesztesek bosszúja korábban is készült, meg más a forrás. A szupercsapat egy tv sorozat, ez pedig egy képregény feldolgozása. A legnagyobb különbség a két film között, hogy a Vesztesek bosszúja nem olyan vicces, mint A szupercsapat, ami nem lenne feltétlenül baj, de érezhető, hogy a készítők humorosak akartak lenni. A másik eltérés, hogy A szupercsapat jóval látványosabb. A Vesztesek bosszújában is láthatunk kiváló akciójeleneteket, látványos beállításokat lásd a film végi motoros-repülős rész, és alapvetően teljesen korrektek is ezek a jelenetek, de nem esett le az állam, és nem is röhögtem hülyére magam, mint A szupercsapaton. További fontos szempont a karakterábrázolás. A szupercsapatba a rohanó cselekmény ellenére is mindenki jól megkülönböztethető, sőt szerethető figura volt. Itt például a két négert rendszeresen összekevertem, úgy tudtam csak különbséget tenni, hogy Kálid Artúr volt az egyikőjük hangja. Továbbá fájóan hiányzik a kisugárzás, vagy a karizma a színészekből, ami ilyen coolnak szánt hősöknél elengedhetetlen kellene, hogy legyen.

A Vesztesek bosszúja tehát egy közepes akciófilm, egyáltalán nem szörnyű, simán el lehet vele tölteni másfél órát, egész jó a vágás, meg a beállítás, ahogy a soundtrack is megéri a pénzét. A Journey fentebb hallható számát egyébként a világ legjobb sorozatában a Maffiózók utolsó epizódjában is felhasználták, de ide is tök jól passzol.

Ha az '50-es évek erőszakos fiataljaira vagytok kíváncsiak, ajánlom figyelmetekbe James Dean Haragban a világgal című filmjét. Ezt pedig a nagy nevek ellenére nyugodtan kihagyhatjátok. Telis tele van A kívülállók remek ifjú színészekkel, sőt talán még a forgatókönyvvel sem lenne baj, azon kívül, hogy helyenként közhelyes (gyerekek a tűzben), máshol pedig csak simán nyúl a Dean féle alkotásból. Bár az is tény, hogy nincs semmi elgondolkodtató a filmben, ugyanis tökéletesen értelmetlen, ami történik. A legnagyobb bajom A kívülállókkal inkább az volt, hogy nagyon giccses. Hőseink Elfújta a szél mintára állnak be a naplementébe elmélkedni, majd a végén a halott srác levelet ír, amelyben megmagyarázza egy nagyon meghatónak szánt monológban a nagy igazságot. Színtiszta giccs a film, de abból az igazi gyomorforgató fajtából. És a dráma így nem tud érvényesülni, pedig az ígéretes színészek tolmácsolásában (mondjuk Matt Dillon nagyon ripacskodik) szerintem lehetett volna ez egy jobb film is, mint egy szimpla Haragban a világgal utánérzés. Két nagy különbség azonban van A kívülállók és Dean klasszikusa között: itt megjelennek a társadalmi különbségek, viszont egy pillanatra sem láthatjuk a szülőket, ezzel érzékelteti Coppola, hogy ők már mennyire nem számítanak ebben a világban.

A szamurájfilmek végét jelképezi ez a film, legalábbis a klasszikus szamurájfilmekét. Ebben is a jól ismert sablontörténetet követik nyomon a szereplők, apróbb változtatásokkal. A nagyúr itt is becstelen (Tatsuya Nakadai kiváló, mint mindig), de most a főhős is az. Egy bérgyilkosról van szó, aki gondolkodás nélkül és hidegvérrel mészárol ura parancsára, illetve önös érdekből, hisz abban reménykedik, hogy felemelkedhet. Természetesen előbb-utóbb összetűznek, de ezúttal kevésbé erkölcsi kérdéseken, inkább Okada butasága az elsődleges indok, illetve kicsit túlzásba viszi az ármánykodást Nakadai, meg belegázol a vége felé hősünk lelkivilágába, így az szimplán elárulja. Szóval egy borzasztóan kiégett, elképesztően cinikus filmmel van dolgunk, azonosulható, pozitív hősök, követendő példák, vagy mondanivaló nélkül. Gyakorlatilag olyan, mint az évtized spagetti westernjei, csak sokkal lassabban történnek meg a dolgok, de itt is spriccel a vér rendesen. A zene pedig érdekes ellenpontként festi alá a látottakat. A befejezés annyira szürreális és beteg, amilyet csak a japánok tudnak.

Megint Coen tesózok, be kell pótolnom a filmjeiket, amiket még nem láttam. Ez például talán a legszerethetőbb alkotásuk. Közel sem a legjobb, de abszolút élvezhető, aranyos filmecske. A Coeneknek valamiért az az elvetemült ötletük támadt, hogy az Odüsszeiát a '30-as évek déli Amerikájába pakolják át, nem királyokkal, hanem a legsuttyóbb réteggel. A színészek nagyon jók, George Clooney gyakorlatilag saját magát parodizálja ki a piperkőc hajzselémániás szerepében. John Torturro zsenialitását meg leginkább akkor lehet észrevenni, amikor nemrég láttuk valamilyen tök más szerepben. Az arcvonásai nagyon jellegzetesek, de mégis olyan sokféle szerepben tud hiteles lenni, hogy teljesen eltűnik a szerepben. Elég ha összevetjük mondjuk ezt a Barton Finkkel.

Meg nagyon jó hangulata van az egész filmnek, nosztalgikus és bájos az egész, a figurák pedig imádnivalóan hülyék. A poénok pedig a Coenekhez méltóan groteszkek. Szóval érdemes megnézni az Ó testvér, merre visz az utad-at.

"Végül mind ribancok leszünk."

Nézzük csak, mi kell egy jó trashfilmbe: jó csajok, pisztolyok, meg vér. Ezt azt hiszem mind ki is pipálhatjuk. A Bitch Slap persze ennél jóval tovább megy, de legalább érzi magán, hogy egy kisköltségvetésű szemét (lásd a zseniális főcím, mely korábbi girl power filmekből van összeollózva), így nem is próbál meg egy percig sem jobbnak tűnni. A történet hatalmas baromság, olyan elképesztően szar csavarokkal, hogy azt már tanítani lehetne. Tulajdonképpen három erőszakos bombázó van a sivatagban. Ha pedig néha van 1-2 flashback, akkor többnyire a világ leggagyibb cgi hátterein szörnyülködhetünk. Továbbá feleslegesen hosszú a film is, 100 perces, pedig ezt bőven el lehetett volna mesélni 80 percben is. Az erőltetett csavaroknak, illetve a sokszoros és túlnyújtott csajbunyóknak hála dagadt ilyen hosszúra a Bitch Slap. Dehát kár is lenne tagadni, hogy mennyire élvezhető: a három bombázó egy másodperc kétséget sem hagy nekünk afelől, hogy színészi tehetségük, vagy a dekoltázsuk miatt kapták-e meg a szerepet. A rendező ráadásul igyekszik adottásgaikat annyira kihangsúlyozni, amennyire azt lehetséges, először csak néhány közelivel, majd jön egy egymást vízzel öntögetős jelenet, kapunk természetesen leszbikus nyalogatásokat is, na meg girlfightot, minden mennyiségben, miközben a cicucok hihetetlen gagyi párbeszédeket mondanak, ami jelentősen növeli a viccfaktort. A Bitch Slap az annyira szar, hogy az már jó kategória elképesztő darabja, amely igazi bűnös élvezetet nyújthat az erre fogékonyak számára.

A jó öreg Jacket mindenki hatalmas színésznek, zseniális művésznek tartja, egyszerűen rajonganak érte. Én nem kevésbé, nekem is az abszolút kedvenceim közé tartozik, de eddig az volt a véleményem, hogy gyakorlatilag csak saját magát tudja eljátszani, igaz ez az őrült karakter önmagában képes lenne elvinni a hátán egy életművet. Na a Schmidt történetében egy teljesen más szerepet kell eljátszania, mint eddig bármikor. Ezúttal elesett, gyenge, határozatlan, és nem kell senkinek. Nem mondom, Jack jól játssza ezt is, de nekem valahogy nem volt 100%-ig hiteles, egyszerűen láttam mögötte a régi jól ismert arcot.

A film egyébként szépen lassan csordogál előre a maga nagyon nyugdíjas tempójában. Nincsenek közben igazán nagy drámák, vagy nagy poénok, így annyira nem is élvezhető a film. Viszont mondanivalót jócskán kapunk, amin utána érdemes gondolkodni. Az írónak megvan a véleménye az emberekről, és az időskorról. Schmidt, az átlagember nagyra vágyott, de felesége és lánya miatt elhalasztotta élete nagy lehetőségeit. A felesége idegesíti, sőt meg is csalta, a lánya pedig nem érez iránta semmi tiszteletet, vagy szeretetet, és épp egy baromhoz készül hozzámenni. Mégis rá van utalva a feleségére, mikor meghal, teljesen magára marad, nincs már rá szüksége senkinek: egykori munkahelyén udvariasan elküldik, lánya sem akarja igazán látni, az idegenek pedig lerázzák. Már semmi jó nem vár rá az életben, csak a megalkuvás, a hazugság és az elfojtás. Egyetlen kapcsolata a világgal Ndugu, egy hat éves afrikai árva, akit havi 22 dollárral támogat, illetve leveleket ír neki.

Szóval ez vár ránk. A teljes magány, a hálátlanság és a hasznavehetetlenség, és van az a pont, amikor végleg elrontjuk az életünket, és már nem vár ránk megváltás...

"Azt csak a rosszak terjesztik, hogy jóból is megárt a sok."

Erről a filmről se tudtam gyakorlatilag semmit, mikor elkezdtem nézni, egyszerűen egy jópofa akció vígjátékban reménykedtem. A reményeim tökéletesen beváltak.

Nem néztem az eredeti sorozatot (azt hiszem a 2-esen ment, nekünk meg nem volt 2-esünk), úgyhogy azzal nem igazán tudom összehasonlítani. Ellenben itt van például a Miami Vice, amihez nemrég volt szerencsém. Na azt a filmet is valahogy így kellett volna elkészíteni. A szupercsapat nem váltja meg a világot, sőt elég gázul indul, gyenge dialógusokkal, kész közhelyraktár az egész film, totálisan irreális akciójelenetekkel, de az egész annyira szórakoztató, hogy lehetetlen ellenállni neki. A magam részéről minden percét élveztem, nagyon jók a karakterek, tele van humorral és látványos akciójelenetekkel az egész, végig tudtam vigyorogni mind a két órát. Na és ez se semmi. Indokolatlanul hosszú A szupercsapat, de annyira pörgős, meg érdekes minden klisé ellenére is, hogy fel sem tűnik az a két óra. Bár több ilyen nyári slágerfilm lenne, mindenesetre ha lesz folytatása, akkor "irány a moziba be, valami kultúrára".

Igen, megint egy Coen film, ezúttal a második alkotásuk, ami alapvetően vígjáték. Nem olyan fajsúlyos, mint a Hollywoodi lidércnyomás, de legalább pereg a cselekmény. Tök abszurd az egész, képtelen ötletekből indul ki maga a cselekmény is, hogy aztán még képtelenebbül folytatódjon. A film csúcspontja, Nicolas Cage menekülés pedig valami fergeteges, hihetetlen jót szórakoztam rajta. Egyébként még nagyon fiatalon játszik benne, de le a kalappal előtte. Az Arizona ördögfióka jobb egy átlag amcsi vígjátéknál, de azért nem lehet összevetni a legnagyobb Coen remekművekkel. Viszont mindenki garantáltan jól jár még így is, pláne ha szinkronnal nézi. Eredeti 1990-es igényes munka, Kaszás Attilával, valami hihetetlen jó hangulata van.

Érdekes téma ez az alkotói válság, az írók előszeretettel alkalmazzák filmjeikben. Az sem nehéz kitalálni, hogy miért, hisz saját lelkiállapotuk ihleti meg őket a legkönnyebben. Másrészről ez azért érdekes, mert a nézőknek készítik ezeket az alkotásokat, akik aligha tudják átérezni (legalábbis többségük) ezt az állapotot. Szerintem a legjobb ilyen típusú film Woody Allen Agyament Harry-je, ami annyira vicces és ötletes, hogy igazán el se tudjuk hinni, hogy egy ilyen lelkiállapot előzte meg. Persze jobban belegondolva lehet, hogy Allennek önmagában volt egy csomó jó ötlete, amit csak egy ilyen keretben tudott érvényesíteni.

A Hollywoodi lidércnyomás egy nagyon másmilyen film. Megvan benne nagyon vastagon Hollywood kritikája is, néhány szórakoztató jelenet formájában. Ezek A Coen tesókhoz mérten groteszkek és viccesek egyszerre. A színészek egyébként nagyszerűek, a Hollywoodi lidércnyomás összes szereplője emlékezetes karakter, főleg a főszereplő John Torturro alakítását emelném ki. Viszont minden előnye ellenére a film nagyon-nagyon lassú, két óra alatt alig van benne valamirevaló cselekmény, a játékidő legalább fele arra megy el, hogy Torturro ül a szobában, és nem tud írni. Meg amúgy is tele van a film egy csomó mögöttes jelentéstartalommal, ami gondolkodásra is késztethetné a nézőt, ha lenne kedve a cselekményre figyelni. Coenéknek ez a leginkább művészfilmje, egynek elmegy, de nem ezek miatt fogunk rájuk emlékezni. Cannesban egyébként Arany Pálmát nyert, nyilvánvalóan Hollywood ellenessége miatt, mert akkoriban ez még újnak számíthatott, hisz ez a film még a játékos előtt készült, ha jól tudom.

"itsy-bitsy spiders"

A Mérges pókok úgy döntött, hogy nem veszi komolyan magát. Tökéletesen igaza volt, hisz hogy lehetne egy óriáspókos sztorit komolyan venni? Így hát a vígjáték és a horror határmezsgyéjén táncol a film, de aztán teljesen és végérvényesen átcsúszik vígjátékba. Gyakorlatilag semmi gore, vagy meztelenség nincs benne, így nem olyan fantasztikus trash, mint az új Piranha, ez a film annál sokkal inkább közönségbarát. A pókok természetesen gagyi számítógépes trükkök, egyáltalán nem félelmetesek, gyakorlatilag egy-két hangos sokkeffektre meg némi undorító pókos váladékra korlátozódnak a horror műfaji elemei. Innentől pedig már csak egy kérdés van: mennyire működnek a poénok? Erre pedig azt kell válaszolnom, hogy kiválóan. Fergeteges humora van a filmnek, megállás nélkül pörög az egész, tele van öniróniával, gyakorlatilag végig szakadtam a röhögéstől. A legjobban a pókos hanghatások tetszettek, azok valami zseniálisak voltak, ahogy morogtak meg nyögtek, meg úgy az egész. Egy szó, mint száz, nézzétek meg a Mérges pókokat. Mainstream trash a legszórakoztatóbb kategóriából.

A Mérges pókok úgy döntött, hogy nem veszi komolyan magát. Tökéletesen igaza volt, hisz hogy lehetne egy óriáspókos sztorit komolyan venni? Így hát a vígjáték és a horror határmezsgyéjén táncol a film, de aztán teljesen és végérvényesen átcsúszik vígjátékba. Gyakorlatilag semmi gore, vagy meztelenség nincs benne, így nem olyan fantasztikus trash, mint az új Piranha, ez a film annál sokkal inkább közönségbarát. A pókok természetesen gagyi számítógépes trükkök, egyáltalán nem félelmetesek, gyakorlatilag egy-két hangos sokkeffektre meg némi undorító pókos váladékra korlátozódnak a horror műfaji elemei. Innentől pedig már csak egy kérdés van: mennyire működnek a poénok? Erre pedig azt kell válaszolnom, hogy kiválóan. Fergeteges humora van a filmnek, megállás nélkül pörög az egész, tele van öniróniával, gyakorlatilag végig szakadtam a röhögéstől. A legjobban a pókos hanghatások tetszettek, azok valami zseniálisak voltak, ahogy morogtak meg nyögtek, meg úgy az egész. Egy szó, mint száz, nézzétek meg a Mérges pókokat. Mainstream trash a legszórakoztatóbb kategóriából.

Azt hiszem kezdem kiismerni Hayao Miyazaki stílusát. Ez a film is a természet védelmét tűzte ki alapvető céljául, a zene kellően melankolikus, a rajzok pedig nagyon szépek. A főhősök aranyosak, itt is vicces balekok a repülő kalózok, és az egész egy furcsa sosemvolt világban játszódik. A cselekmény egyébként végig pergős és akciódús, in medias res indulunk, és a végén még néhány fordulatot is tartogatnak nekünk. Úgyhogy a Laputát simán tudom ajánlani bárkinek, két órás hossza ellenére simán fent tudja tartani az ember figyelmét, annak ellenére, hogy egy rajzfilmről beszélünk. Mivel a világ inkább európai benne, ezért könnyebb azonosulnunk is a szerethető főhősökkel, mint például a Nauszikában, bár az egész nekem nem volt annyira érdekes, mint a Porco Rosso. Ráadásul a gyerekek is élvezhetik ezt is, kiválóan megoldották, hogy aki akar, gondolkodni is tudjon a Laputa mondanivalóján. Így hát egy újabb igényes animét láthattam.