Állítólag a kutya és a gyermek szerepeltetése akár mellékszereplőként is egy filmben, mindig megdobja az alkotás nézettségét és megítélését, legyen az bármilyen gyenge is egyébként. Az "Egy kutya négy élete" megtekintése előtt sem hittem ebben a formulában és elmondhatom, hogy utána sem fogok. A banalitásnak és az egy mondattal kifejezhető közhelyeknek ugyanis kár filmet rendezni vagy ebben az esetben könyvet írni.
Vannak filmek, amelyekről az ember sosem gondolná, hogy mérföldhosszú sorozattá duzzadnak. Ilyen volt a Fűrész vagy a nem rég bemutatott Underworld, de számomra ugyanilyen a Halálos iramban széria, és nyilván régen ugyanilyen volt minden horrorfilm, mert futószalagon lehet őket gyártani. Ami ezzel az... akármivel történik, az a pofátlanság netovábbja. Hat rész tizenöt év alatt, az durván háromévente egy rész. Sokatmondó, hogy az utolsó fejezetre keresztelt hatodik ilyen nyögvenyelősen született meg, több éves csúszással. Már legalább két éve a mozikban kellett volna lennie, végül a szokásos 2-3 éves hiátus helyett öt lett belőle. De hát a készítők is érezték, hogy annyit ígérgették, hogy mégiscsak méltatlan lenne, ha nem ez lenne a ténylegesen utolsó...
Értetlenül állok az Utazók vesszőfutása előtt. Mit néztek már megint a kritikusok? Mit ütnek rajta? Vagy az a baj, hogy januárban jött? Tudniillik a január a legnagyobb uborkaszezon a filmvilágban, ez a dögkút, ahova bedobálják azokat a filmeket, amelyekről még a készítőik is úgy vélik, nem fognak nagyot kaszálni. Ez sok esetben igaz is, de nem mindig. Bár az igaz, hogy a decemberi hónap kiszívja az emberek pénzét, és ekkor jönnek a legnagyobb durranások, lásd Zsivány Egyes. Értelemszerűen januárban már nem költenek annyit az emberek, ezért vannak általában ilyenkor a legpofátlanabb leárazások is minden téren... bár a mozik ugyanannyiért adják ezeket a kétes filmeket is. De januári film a Széttörve is, amelyről meg azt skandálják – megjegyzem: tévesen –, hogy az indiai újra magára talált. Sőt, a legtöbb Oscar-jelölt film is ekkor landol, úgyhogy a január egy érdekes hónap, de korántsem leírandó. Akkor hol a magyarázat?
Úgy látszik, hülyeség volt csak tíz klipre korlátozni a legutóbbi nosztalgiabombát, de engedtessék meg nekem, valamiért úgy gondoltam, nem fog különösebb érdeklődést kiváltani. Azonban nagyon örülök neki, hogy nem így lett, rám cáfoltatok. Rengeteg ajánlást kaptam, ez miért maradt ki, azt be lehetne rakni, és tényleg, szánom-bánom, mert jó néhány klipre felhívtátok a figyelmem, amelyekről érdemes beszélni egy kicsit, és főképp: megnézni őket. Időközben nekem is eszembe jutott még pár, úgyhogy itt a folytatás, következzék az újabb adag, szintén a nyolcvanas-kilencvenes évekből – kilenc órától. Ezúttal is nem tetszési sorrendben, hanem időrend alapján.
Az első negyven perc után őrjöngve tolult fel bennem egy kérdés: mi a fenéről akar ez a film szólni?
Sokat elmond erről a filmről, hogy az IMDb oldalán megkapta a vígjáték címkét is, pedig a filmben nincsenek túlzottan humorosnak szánt jelenetek. De persze nem ez az első film, amelyben attól még, hogy egy jelenetet nem szántak humorosnak, még nem vált azzá. Pláne, hogy egy magyar filmről beszélünk. Egy olyan magyar filmről, amelyet szívből, szeretetből és nulla hozzáértésből hoztak ki az alkotók. A film egyik szereplője, Benesovits Áron úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy mivel az ember a hibáiból tanul, szeretné, ha lenne benne hiba... Kérlek szépen Áron, van egy jó hírem.
Néha elgondolkodom azon, hogy vajon az én szellemi érettségem ért el egyfajta elitista szintet vagy csak egyszerűen amit látok a tömegízlés leghétköznapibb formáját elégíti ki, amire én már nem vagyok vevő vagy sosem voltam. A legújabb tripla x-ből annyira árad az izzadságszagú bunkóság, hogy egyszerűen nem működik ebben az esetben, amit mondani szoktak az ilyen típusú filmekre: hogy annyira rossz, hogy az már jó. Sántító, erőltetett poénok, nulla történet, rossz színészi játék, egy pillanatra sem komolyan vehető akciók, röhejes, infantilis rendezés. Ha mindezt összeadjuk, megkapjuk az új tripla x film esszenciáját.
Az idei Filmhéten volt még egy szekció, amiből szintén csak egyetlen filmet láttam, és hát most mit mondjak, ez nyerte az ismeretterjesztő filmek kategóriáját. Emiatt pedig Mosonyi Szabolcs filmje időről időre feltűnik a haza mozikban is. Bár kövezzetek meg, nem tudom mennyi értelme van egy ilyen filmet moziba küldeni, én inkább eleve a DVD kiadáson gondolkodnék, esetleg eladni minél több hazai tévéadónak, és esetleg külföldinek, ahogy azt a vetítés után elmondták a készítők. Hiszen tipikusan országimázs építő jelleggel is bírhat egy ilyen csodálatosan fényképezett filmecske. Az egyetlen gond, hogy nekem nagyon úgy tűnik - azért tűnik, mert nem tévézek -, hogy a természetfilmek egész egyszerűen eltűntek a televíziók kínálatából, illetve ami van, az kizárólagosan az adott témakört sugárzó csatornán bukkan fel.
Szeretek úgy moziba menni, hogy az a film abszolút meglepjen. Hogy ott fedezzem fel értékeit a moziban, hogy ott hasson rám, miközben kizárom a külvilágot, és megtörténik a csoda, vagy épp ellenkezőleg, és nem tud elvarázsolni. Ez a fajta metódus oda vezetett nálam, hogy egyáltalán nem nézek trailereket, se teasereket, se plakátokat, és nem olvasok filmes híreket se, hogy csöpögtessék az infómorzsát. Amikor pedig megjön a sajtómeghívó, ha éppen ráérek, elmegyek rá, és annyit olvasok el róla, hová kell menni, mikorra, és mi a cím. A legtöbb esetben azért lehet tudni, milyen filmre ül be az ember, lásd Warcraft – orkok és emberek harcolnak –, vagy Star Wars 7 – nyilván hasonlítani fog az előző hatra. De vannak filmek, amelyek esetében egy cím azért nem segít: nos, ilyen élményt adott a Hurok is.
„Nem szép dolog kinevetni a másikat. Az öszvérem nem szereti a nevetést. A végén még azt hiszi, hogy rajta nevettek. De ha bocsánatot kértek tőle, merthogy fogtok, talán meggyőzöm, hogy nem is gondoltátok komolyan."
Tovább
A harmadik részt eddig még sosem láttam teljesen, ami jobban belegondolva nem is csoda. Az első epizódban csalódtam annak idején, a második sem fogott meg különösebben, ezek után miért is vesztegettem volna az időmet a trilógia zárófejezetére? Részleteket egyébként láttam belőle. Véletlenül videokazettán (így belegondolva tök furcsa, talán ez volt az utolsó sikerfilm, amit videokazettán láttam) megnéztem az utolsó fél órát, ami borzasztóan idegesített. Egyszer pedig az Rtl Klubbon láttam egy rövid részt a nagy csatajelenetből 4:3-as képaránnyal, de a reklám idején el is kapcsoltam. Barbarizmus ezt a filmet tévében nézni. Most felnőtt fejjel, az érdekesség és a blog kedvéért újranéztem a trilógiát, nem tudtam, de nem is akartam kikerülni a harmadik részt.
Ha ezt a filmet kicsit korábban látom, tuti ez lesz a tavalyi év meglepetése. Hogy miért? Kérded te, még hogy miért? Mert ha volt film, amire nem voltam kíváncsi tavalyról, akkor az ez a film. Ha volt film, amiben biztos voltam, hogy bugyuta, élvezhetetlen és szar lesz, akkor az ez a film volt. Ha létezik videojáték, amiből még én sem – MÉG ÉN SEM – készítenék adaptációt, akkor az pont ez a baromság, amelyben madarakkal kell szétlőni a gyesznók várát. És akkor a végeredmény nemcsak hogy egy teljesen jó CGI-animáció, amiben nem csak a poénok jók, de még mögöttes tartalmat is elrejtettek, hanem a legjobb videojáték-adaptáció az 1995-ös Mortal Kombat óta.
Kevinnek 23 különböző személyisége van... Ön ebből két óra alatt mindössze négyet fog látni...
